Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


49168 km, Bangkok

2010.01.29. 11:00 | Ahmet | 1 komment

Hajnali egykor arra ébredtem, hogy valaki a hátam mögött üvölt, hogy ez az utolsó pihenő, fél órát állunk. Kicsit nyújtózhattunk, hogy aztán legközelebb Bangkokban ébredjünk valami hasonlóra hajnali fél hatkor.

Persze ahogy leszálltunk azonnal megrohantak a taxisok, tíz centiről az arcunkba nyomatva, hogy „Tasszi, tasszi?”A buszból szórták ki a hátizsákokat, próbáltam volna összeszedni a sajátunkat, persze alig fértem oda, erre még követ egy ilyen „tasszi, tasszi”
Mikor végre tényleg felébredtünk, akkor láttuk, hogy a Khao San road mellett raktak ki, sok értelme amúgy sem lett volna a taxizásnak, bár kíváncsi lettem volna, hogy mit mondanak, mennyiért visznek el az ötven méteres távra. Valószínűleg lett volna egy visszautasíthatatlan ajánlatuk.
Kicsit keringőztünk, aztán beültünk a McDonaldsba reggelizni, mert ez volt az egyetlen működő és ébren lévő kajálda. Persze az utcán még volt jó néhány zilált arcú figura, meg némelyik kocsmában is volt élet, de igazából most csak a patkányoké volt az utca. Nézhettük is őket az ablakból, miközben tömtük magunkba a sültkrumplit.
Bent meg három, enyhén üveges tekintetű fiatal adott műsort. Egyikük mindent videóra vett, gondolom a nyaralási videóval a Sátántangót akarja majd alázni. Hogy ne legyen unalmas a filmje, érkezett két bedrogozott thai kurva is, egy szőke srác kíséretében. A felállás eléggé zavaros volt, a beszélgetésükből meg csak annyi hallatszott, hogy erősen ment az alkudozás, minek a végén az egyik csaj felállt, és lehúzva a világ legkisebb nadrágját, megmutatta a kamerának, hogy nincs pöcse. Ha a Meki alkalmazottainak szerencséje volt, akkor nekik is megvan a biztonsági kamerán.
Reggeli közben arra jutottunk, hogy muszáj lesz kivenni egy szobát, mert másképp ezt nem lehet kibírni a másnap reggeli repülő indulásig.
Többszöri nekifutásra találtunk egy lerobbant helyet, ahol aztán eldőltünk, és aludtunk tízig, mikor is elvonultunk felvenni a repjegyünk maradékát. A Yangonba szólót már megkaptuk korábban, de a visszafelé jegyet még nem. Gyorsan sikerült elintézni, egyúttal reptéri transzportot is szereztünk. Az egyértelmű volt, hogy tömegközlekedéssel nem lehet kijutni reggel hétre, de január elseje miatt (igen, ennyi csúszás van a blogban), az is kétséges volt, hogy bármi egyéb kivisz-e. Állítólag igen, reggel négykor kell várnunk a buszt. Persze akkor még Magyarországon nem lesz újév, csak itt.
Még egy fontos dolgunk volt, mégpedig meglepetést elrejteni barátainknak, akik nyolcadikán jönnek Thaiföldre, így sajnos elkerüljük egymást. A Khao San road végén lévő templomba mentünk, ahol a templom egyik aprócska chedijénél eldugtuk a borítékot. Meg van címezve, úgyhogy illetéktelenek legyenek szívesek nem lenyúlni!
Este szilveszter alkalmából természetesen állati nagy kétfős bulit csaptunk a szobánkban.
Holnap már 2010 lesz, és remélhetőleg megtudjuk, hogy Myanmar milyen már.

 

Címkék: bangkok thaiföld

46335 km, Bangkok

2009.12.29. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A napot rögtön az ebéddel kezdtük, mivel a délelőttöt sikerült valahogy elszalasztanunk. Kedvenc kifőzdénk mellett pont egy fodrász volt. G-nél régóta esedékes egy hajvágás, ami általában az én feladatom, de valahogy mostanában nem jött össze a dolog. A saját hajamat bárhol le tudom vágni, ahogy reggel meg is tettem. Csak le kell teríteni valamit, letolni a nullásgéppel, aztán a lehullott hajat a kukába szórni. Az ő frizurája ennél általában egy kicsit összetettebb, így kellenek olyan dolgok az elkészítéséhez, mint szék, meg hely, meg seprű a takarításhoz. Jelenlegi szállásunkon gyakorlatilag egyik sem elérhető, bár talán seprűt még tudnánk kérni, csak nagyon kíváncsiak lennének rá, hogy minek kell.

Szóval beült a fodrászhoz, én meg tettem egy sétát a háztömb körül. A tracklog tanúsága szerint ez a séta nagyjából 23 percig tartott, és mire a végére értem G már a visszajáró pénzt rakta el, mosás és vágás kész volt. Azt hittem, hogy még sehol nem fognak tartani, mikor visszaérek.
Az új frizura mellé gyorsan vettünk még neki egy fürdőruhát, ha már a tenger felé vesszük az irányt, aztán buszra szálltunk és elmentünk a kínai negyedbe, hogy agyonüssük az időt. Találomra szálltunk le a buszról, mikor már nagyon látszott, hogy bent ragadt a dugóban. Pár lépés után egy bőráruval foglalkozó boltba botlottunk. Látszott, hogy nem az utcán ajánlgatott gagyi öveket árulják, hanem rendes, erős bőröveket. Pont erre volt szükségem, ugyanis az enyém már félig elszakadt. Nem saját hibájából, inkább azért, mert kevéssé szerette a vizet, azt meg elég sokat kitermeltem magamból mostanában. Korábban nem hittem volna, hogy egy övet is át lehet izzadni, de többször is sikerült. Szóval az L-től örökölt, több mint harminc éves gatyaszíj leváltásra került, persze az övcsat maradt. Remélem, ezt én is továbbadhatom majd egyszer.
Ezután elmetróztunk az indiai követséghez, hogy átvegyük a vízumunkat. Ugyan itt is kivárták a vízumok kiadására meghirdetett időpontot, de addig se kellett sorban állni, mint a burmaiaknál, mert volt sorszám. Négykor aztán beindult a gépezet, harminckettedikként a sorban kb. húsz perccel később meg is kaptuk az útleveleinket. Mától hat hónapig tartózkodhatunk Indiában, közben annyiszor lépve ki és be, ahányszor akarunk. Eddig ez a legnagyvonalúbb vízum. És ezzel el is fogytak az üres oldalak az útlevelemben.
Újabb metrózással eljutottunk a Lumphini parkhoz. A park nem egy nagy durranás, de hogy itt is vannak emberek, akik kijárnak kocogni, meg gyúrni, az súlyos! Hát ki az az agyalágyult, aki Bangkok légterében sportol és azt hiszi, hogy az egészséges? Arról nem is beszélve, hogy volt olyan, aki egy gumiabroncsot vonszolva futott, hogy még rosszabb legyen. Mondjuk ilyenkor késő délután már nincs olyan meleg, csak harminc fok. Volt szabadtéri konditerem is szabvány, kigyúrt matematikusokkal, fizikusokkal és irodalmárokkal.
Tulajdonképpen csak arra vártunk, hogy beesteledjen és beinduljon az élet a Patpong éjszakai piacon és kupinegyedben. Amíg az árusok kipakolták az eredeti Breitling órákat és Louis Vuitton táskákat, mi elmentünk a Le Meridien szállóhoz vacsorázni. Nekünk is jár a luxus néha, nem? Szóval egy kellemes vacsorát költöttünk el a Le Meridiennel szemben, a járda szélén felállított tábori asztalkánál, a műanyag székeken, miközben fél méterre húztak el mellettünk a taxik.
Vacsora után megtekintettük a piac választékát, és végighallgattuk legalább három felhajtó előadását, arról, hogy az általa preferált szórakoztatóipari egységben mi mindent dugnak fel maguknak a lányok. Nem, nem kell lefelé tekerni, tilos fotózni ezeken a helyeken! Végül persze egyik helyre sem mentünk be, amit ajánlgattak, hanem egy olyanba, amit Holger javasolt, mint olcsó opciót. Itt ugyanis belépő nem volt, csak fogyasztani kellett valamit. Mondjuk egy sört, aminek darabja 100 baht, és boltban kb. 25-ért megkapható. Nyilván kell valamiből bevételt prezentálni.
Marhára korán volt még, de már nem tudtunk magunkkal mit kezdeni. Ugyanakkor nem hagyhattuk ki Thaiföld egyik legfontosabb nevezetességét, úgyhogy beültünk a matiné előadásra. Ha egészen pontos akarnék lenni, akkor nekünk rendeztek egy matiné előadást. Egyébként G akart már nagyon banán/pingpong show-t nézni, én még vártam volna vele, de hát tudjuk, hogy kibicnek semmi sem drága, és nem ő az, akinek erősen ajánlkoznak a csajok, hanem én. Nem is annyira adoniszi alkatom, hanem pénztárcám vélelmezett vastagsága miatt. Tulajdonképpen, ha belegondolunk, hogy a thai minimálbér 8000 baht, akkor a feltételezés nem is annyira alaptalan.
Helyet foglaltunk egy asztalkánál, felszolgálták aprócska söreinket, a lányok meg riszálták magukat a színpadon. Nem mondanám, hogy megfeleltek az Európában kialakult thai kurva sztereotípiának. Inkább olyan kis tuskótestű teremtmények voltak, bár később előkerült néhány formásabb egyed is.
Akik magát a show-t csinálták, egyáltalán nem nyertek volna közönségdíjat szépségversenyen, de hát nem is ez volt a specialitásuk. Harsonaszó jelezte a bemutató kezdetét, de már ezt is genitáliával fújták. Mire is jó még a pina azon kívül, amire gondolnánk? Például egy szívószál segítségével el lehet vele fújni egy gyertyát, bár nem hinném, hogy mondjuk egy családi vacsora végén be kellene mutatni egy ilyet. Aztán elő lehet húzni belőle pár méter színes szalagot, ami jó lehet, ha teregetni kell. Egy másik lány virágfűzért húzott elő, mondjuk egy ballagási ünnepség dekorálásánál jól jöhet ez a képesség is. Aztán el lehet vele szívni egy cigit. Szerintem a nikotin ott is felszívódik és legalább nem lesz büdös a szája, bár a villamost várva lehet, hogy kellemetlenül sok tekintetet vonzana a technika. Aztán az egyik versenyző filctollat applikált fel magának, és egy meglehetősen talajtorna jellegű pózban feírta egy papírra, hogy „Hello, how are you?” Hát, ismerkedő szövegnek alapból gyenge, de így megoldva szerintem tuti a siker. A másik erre előhúzott egy fűzér borotvapengét, majd demonstrálandó, hogy nem kamu pengék, felszeletelte az előzőnek az ismerkedős papírját. Szerintem kettőjük közül ő lenne az, aki nem találna pasit. Mi van b+, ha csak egy is bent maradt? Egyébként meg tuti, hogy valami tokkal együtt van feldugva, ellenkező esetben ronda gátmetszést mutatott volna be.
A tojásos kislány viszont nem kamuzott, alaposan leolajozott tojásával végzett pár bemelegítő ki-be játékot, majd szépen kilőtte a tojást, amit kecses partnernője egy pohárral kapott el, amiben íziben össze is tört. Hasonló szám volt banánnal is, a lány annyira aranyosan bénázott, hogy kapott tőlünk egy bónuszsört. A lányoknak fizetett sör kétszáz baht, nyilván a haszon az övék. Szegényem először is összefröcskölte magát síkosítóval, amin jót röhögött, aztán úgy ellőtte a banánját, hogy lerepült a színpadról, ezen megint jót derült, de hozott másikat. Mi is jól mulattunk és ezt honoráltuk. Összesen egyébként három sört osztottunk ki a sajátjainkon kívül, hogy mégse legyünk teljesen kisstílűek. Az ilyen ajándék sörökkel mindig az oltárhoz (Persze, hogy van oltár, pont itt ne lenne!?) rohantak, elrebegtek egy gyors hálát, egy kicsit az oltárra öntöttek, majd a számlát az asztalunkon hagyva koccintottak az egészségünkre.
A műsorban volt még fúvócsőves lufilövöldözés, nyilván nem úgy, mint az Amazonas dzsungeleiben. A technológia hatékonysága messze alulmúlja a hagyományos módszert, de azt hiszem, úgyis lenne valaki a törzsben, aki szívesen etetné. Aztán bemutatták azt is, hogyan lehet egyik üvegből vizet átönteni egy másikba. Mondjuk jómagam biztos nem vonnék be egy pinát a műveletbe, de hát nem is valószínű, hogy találnék vállalkozót. A mutatványt megbolondították azzal is, hogy a bemenő víz színtelen volt, a másik üvegbe letöltve meg már kék. Most legalább tudom, hogy hol csinálják a betét- meg tamponreklámokat. Hogy ne maradjak okoskodás nélkül, azt hiszem az üvegben volt valami kis metilénkék vagy hasonló reagens. Ezen feltételezésemet nemcsak kémiai tanulmányaimra alapozom, hanem arra is, hogy kevés lenne a visszatérő kuncsaft, ha kék pöccsel kellene hazamenniük. A végén jött a bemutató, ami miatt az egész pingpong show. Kaptunk egy-egy pingpong ütőt, a nő meg adogatott. A nagy része kicsit rövid volt, de volt amibe sikerült beleérnünk. Valószínűleg ő viszont közönségdíjas lenne mondjuk az olimpián.
Mindent összevetve nagyon érdekes élmény volt, de erotikusnak egyáltalán nem mondanám. A lányok aranyosak voltak, próbáltak még kinyafogni söröket, de mosolyogva visszautasítottuk. Nagy lelkesen integettek és köszönték a látogatást, mikor távoztunk. Egyáltalán nem voltak nyomulósak, csak az egyikük javasolta, hogy esetleg lehetne bővíteni édeskettesünket, de ő se kellemetlenül, inkább humorosan.
A végén aztán „Így mulat egy magyar úr!” felkiáltással busszal mentünk haza.

 

Címkék: bangkok thaiföld

46312 km, Bangkok

2009.12.28. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Reggel hatkor kétszer egymás után is bekapcsolt az áldott légkondi, nem győztük kinyomni. Amúgy is mind a ketten nagyon szarul aludtunk, az éjszaka folyamán egyszer még a szobaajtónk is kinyílt (remélhetőleg) magától. G egyszer csak arra lett figyelmes, hogy kilát a folyosóra. Valószínűleg nem toltuk rá eléggé a reteszt.

Kijelentkezéskor egy bácsi volt csak ott, aki tévedésből 200 bahtot kért tőlünk, ami a nem légkondis szoba ára volt, mi meg véletlenül nem javítottuk ki. Amúgy is pofátlan ár volt a 370 azért a szobáért, a légkondi meg inkább csak zavart. Pillanatok alatt elhúztuk a csíkot, mielőtt még valaki felfedezi a tévedést.
Nagyon messzire nem mentünk, mert a buszmegálló csak pár száz méterre volt. Jobb híján úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk Bangkokba, mert a környék látnivalói nem győztek meg.
Buszindulás előtt még beszereztünk némi reggelit, és megtekintettük a déli városkaput. Jól láthatók rajta a szekerek nyomai a bejáratnál.
A busz ezúttal nem a ruppótlan fajtából volt, ez az árán is érzékelhető volt. Khoratban két teljes percünk volt, hogy átszálljunk a buszra, ami megállás nélkül és ráadásul gyorsan Bangkokba vitt minket. Útközben még snack-et és erősen feljegezett kólát is felszolgáltak. Egy rövid fejszámolás után arra jutottunk, hogy Thaiföldön nem túl érdemes vonattal utazni. A harmadosztályos vonatok ugyanis fájdalmasan lassúak és tömeg is van rajtuk, a másodosztály meg drágább és lassabb, mint a busz.
Bangkokban már rutinosan azonnal a taxiórás taxik állomására mentünk. A sofőr kivételesen kiszállt segíteni a csomagokkal, pedig már tudjuk, hogy ez nem szokás Bangkokban. Cserébe aztán kerülőúton vitt minket. Először is meg akart győzni róla, hogy autópályán kell mennünk. Amikor megbeszéltük, hogy erre nincs szükség, bosszúból a lassabban haladó sávokba sorolt be. Végül így is csak 10 bahttal fizettünk többet a szokottnál, kívánom, hogy abból hízzon jó dagadtra!
Egyébként Bangkokban állítólag sok az olyan taxisofőr, aki vidékről idejön taxizni, ha éppen nem volt jó a rizstermés, ezért aztán fogalma nincs a városról. Szóval eddig még aránylag jól jöttünk ki a dologból.
A megszokott szállodánkba kivételesen volt szabad jóárasított szoba, úgyhogy a szállásprobléma pillanatok alatt megoldódott. Vacsora után beugrottunk repjegyet venni Myanmarba és Indiába. Mint utólag kiderült, sikerült zárás előtt 10 perccel érkeznünk, de szerencsére még kiszolgáltak.
A yangoni jegy elég gyorsan megoldódott, január elsején reggel repülünk oda Bangkokból, mivel ez volt olcsó. És ezzel egyben elrendeződött a „hol töltsük a szilvesztert” kérdés is. Úgy tervezzük, hogy 31-én délután kimegyünk a reptérre egy üveg pezsgővel, aztán lesz, ami lesz. Tulajdonképpen örülünk is neki, hogy nem kell az örjöngő német turistákkal ünnepelnünk, bár ki tudja, mi lesz a reptéren!
A Myanmarból Indiába repülés megoldása sajnos már nem volt ilyen egyszerű, mert vannak ugyan az Indian Airlinesnak járatai Yangonból Kalkuttába, de már egyiken sem volt hely, sőt a Bangkok-Kalkutta járatok is tele voltak. Úgy néz ki, hogy vissza kell repülnünk Bangkokba, majd Bangkokból Bombaybe. Egyébként alig drágább így a jegy, mintha Yangonból egyenesen Kalkuttába repültünk volna, pedig hát két repülésről van szó, és India túlsó felére érkezünk. A repjegyekre csak azért van szükség, mert Myanmar egy komplikált ország. Területének egy része külföldiek által nem látogatható. Ugyan be lehet lépni szárazföldön, de csak egy kicsi és viszonylag érdektelen részét lehet meglátogatni, mivel lezárt terület veszi körül a határállomást.
Természetesen most így újra át kell gondolni az indiai útvonalunkat, mert Kalkuttából terveztük az indulást. Szerencsére még nem éltük magunkat igazán bele. Általában csak a következő országig terjednek az elképzelések. Lassan kezdjük a felkészülést Myanmarból.

 

Címkék: bangkok thaiföld

45400 km, Bangkok

2009.12.23. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Az egyetlen általunk ismert buszra, az 53-asra szálltunk, hogy elbuszozzunk a vasútállomásig, ahol metróra szállhatunk. Valamilyen oknál fogva ma a busz ingyen vitt mindenkit. Úgy tűnt, hogy a kalauz leginkább utasokat számol csak. A buszok egyébként eléggé rozzantak, de cserébe olcsón viszik az embert és gyönyörű keményfa padlójuk van.

A metró az már más. A bejáratnál azonnal biztonsági ellenőrzésen esik át az ember, ami kimerült annyiban, hogy belenéztek a hátizsákba. Egyébként az egész szupermodern, fagyosra légkondicionált.
Leszállás után kissé elkeveredtünk, nem mélyedtem el eléggé a térkép tanulmányozásában. A tetthelyen ugyanis keresztezi egymást a metró és a skytrain. Melyiket jelöli S-sel a térkép? Igen, a metrót. Végül rátaláltunk a helyes irányra, de mielőtt elértük volna a követséget, egy szembe jövő nő megsejtve célunkat mondta, hogy éppen onnan jön, a követség elköltözött. Szerencsére nem messzire, egy irodaház tizenötödik emeletére. Minden nagyon tiszta, szervezett volt, pont nem olyan mint India, vagy pont nem olyan, mint a myanmari követség volt.
Szépen kitöltöttük a papírjainkat, összeállítottuk a dokumentációt, befizettük a vízumdíjat, amiről a honlapjuk azt állította, hogy magyaroknak grátisz, és kaptunk egy fecnit, hogy 15-én jöhetünk. Persze ki volt írva, hogy indoklás nélkül visszautasíthatják a kérelmet, vagy bármit is csinálhatnak, egy biztos: pénz vissza nem jár.
Ha már kipróbáltuk Bangkok egyik fejlesztését a dugók ellen, akkor felszálltunk a másikra is: skytrainnel mentünk tovább egy újabb királyi rezidencia felé, a Dusit parkba. Mivel a tömegközlekedés rejtelmeiben nem nagyon mélyedtünk el, a skytrain és a park közötti távot gyaloglással hidaltuk át.
Természetesen itt is látszottak az ünneplés nyomai, meg az is, hogy folytatni óhajtják a következő napokban is. Mint kiderült, összesen tíz napig tart a hacacáré.
Ahogy az előző napi palota, úgy ez sem királyi lakhely ma már. Tovább költöztek Ramáék. A jelenlegi király egyébként IX. Rama néven folytatja a tevékenységét, de haveroknak csak Bhumibol. Megrögzött fotós, az ezer bahtos bankjegyen is fényképezővel a nyakában szerepel, de nem is nagyon lehet róla találni olyan képet, amin nincs nála fényképező. Kivéve persze azokat, amelyeken hagyományos díszegyenruhában pompázik, karddal az oldalán. Ez igazából csak azért érdekes, mert a park egyik épületében megtekinthető néhány fotója. Ambivalens érzelmeket keltett bennem a galéria. Egyrészt azt gondolom, hogy marha gyorsan el kéne venni tőle a fényképezőt, másrészt sajnálom, mert nem tud egyetlen olyan képet sem csinálni, amin nincs rajta valaki, aki meg éppen őt fotózza. Amúgy sem lehet könnyű úgy fényképezni, hogy minden fotóalany azonnal térdre veti magát és lehajtja a fejét. Talán ezért is van, hogy a portrék kizárólag családtagokat ábrázolnak.
Megnéztünk még egy órakiállítást, aztán megérkeztünk a világ legnagyobb teakfa házához, a szerény hetvenkét szobás lakhoz. Tényleg marha nagy, ennek ellenére egyáltalán nem nyomasztó. A berendezés természetesen olyan, mint a kastélyoké szokott lenni. Nem tudom, hogy lehet élni egy olyan házban, ahol minden felbecsülhetetlen értékű és antik. Mindig azt képzelem, hogy valahol azért volt egy kis házikó, ahol titokban jól érezték magukat, ez meg csak azért volt, hogy ha jött valami vendég, akkor legyen királyhoz illő lak.
Megnéztünk még egy lakóépületet, ami leginkább iparművészeti kiállítás volt, meg egy tróntermet is, ami hasonló módon különböző országok ajándékaival volt tele, végül a legnagyobb trónteremhez mentünk, amiben művészeti kiállítás volt. Itt újabb öltözködési szabály volt érvényben. Nők nem mehettek be nadrágban, viszont lehetett sarongot venni. Biztos valakinek érdekeltsége van az üzletben.
A kiállítás egyébként tényleg szép volt, csupa pepecselős fafaragás, aranyműves munka, hímzés, miegyéb. Gyönyörű dolgok, egytől egyig olyanok, ami otthonra azért nem kéne. Egyedül néztem végig, aztán meggyőztem G-t, hogy vegyen egy sarongot, és nézze meg ő is.
Mire végeztünk, az elefánt kiállítás már bezárt. Pedig az érdekelt volna mindkettőnket. Így aztán mehettünk haza. Most is gyalog mentünk, ami fárasztó, de tekintve, hogy egy szirénázó mentővel legalább negyed órán keresztül sikerült lépést tartani, nem biztos, hogy rossz döntés volt. Másrészről viszont halláskárosodást szenvedtünk.
Este fél tízkor pedig menterend szerint megállt a szívünk, mikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül elkezdődött a napi tűzijáték, amit általában dózisokban engednek el. Éppen mire elfelejtjük hogy megijedtünk az előbb, jön a következő.

 

Címkék: bangkok thaiföld

45381 km, Bangkok

2009.12.22. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Az utca reggel még mindig nem úgy nézett ki, mintha be akarnák fejezni a király születésnapjának ünneplését. A járdát továbbra is elfoglalták a minisztériumok sátrai, amiben istenítették saját tevékenységük ünneplését, leginkább olyan fotókkal, amin a király éppen meglátogatja valamilyen projektjüket.

Az egyik soron, gondolom a Külügyminisztériumnál néhány külföldi képviselet sátra is állt. Magyarországé persze nem volt ott, hogy megérdeklődjük mi is a helyzet a betelt útlevelekkel, de mindegy is, közben kaptunk róla információt. Hazánk nagyjából leszarja állampolgárait, ha betelt nem adnak betétlapokat, mert azt a magyar jogszabályok nem teszik lehetővé, helyette bevonják a meglévőt és adnak ideiglenest egy évre. Persze mindezt nem ingyen, hanem összesen 56 euróért, 4-5 munkanap alatt, miközben az eredeti még érvényes lenne 2013-ig. Mellesleg az útlevél hátuljába gondosan belenyomtatták, hogy a követséghez kell fordulni a problémáinkkal. Köszönöm! Közben az járt a fejemben, hogy „Ne azt kérdezd, mit tesz érted a hazád, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazádért!” Hát, nálunk ez így került át a gyakorlatba.
A Királyi Palotához mentünk, bízva benne, hogy most nyitva lesz. A kapunál kívül belül marcona őrök álltak gépfegyverrel, rajta a rozsdás bajonettel, ami tényleg nagyon hasznos, ha nincs tár a fegyverhez. Milyen szép is az, ha már a saját őreinkben sem bízunk. Talán a bajonettet is le kellene cserélni olyan színházi fajtára, nehogy baleset legyen a vége.
A tömeggel együtt behömpölyögtünk a pénztárhoz, ahol automatikusan három jegyet kaptunk. Egyet ehhez a palotához, egyet egy másikhoz, ami jóval arrébb van, egyet meg a királyi relikviák és érmék múzeumához.
Természetesen itt is voltak kiaggatott ruházkodási tilalmak. Ezzel lehet őrületbe kergetni a kedves vendéget, aki kipengetett egy - thai szemmel mérve – jelentős összeget, miközben a thaiok ingyen mehetnek be. A térd felett végződő ruhadarab nem felel meg, úgyhogy lehet bérelni sarongot, ami tulajdonképpen egy négyzet alakú textildarab kötővel a két sarkán. Nyilván a jóléti országokból érkezett valagakat nem éri körbe. Egy nőt nem kicsit megalázó módon vizsgálgattak a kapuban, hogy az öt centis rés, ami megvillanni engedi térdnadrágját, vajon elfogadható lesz-e, vagy azonnal leolvad a jádéból készült Smaragd Buddha arany ruhája, ha meglátja. Láttunk olyan táblát is, ami tiltotta a papucsot, de azzal nem nagyon foglalkoztak, mert akkor ki kellett volna zárni az nagyjából az összes helyit. Az egész ország papucsban éli az életét. A szegények olcsó, a gazdagok drága papucsban. Egyébként a ruházkodási szabályok amúgy is az ember agyára mennek. Egy muzulmán országban lehet tudni, hogy mit várnak el, itt meg nem. Amilyen kedvük éppen van. Templomban a kalapot és cipőt le kell venni, de volt olyan trónterem, ahol csak a kalapot, a cipő maradhatott, viszont italt (üveg vizet) nem lehetett bevinni. Úgy tűnik, hogy csak egy fix pontja van az előírásoknak: fotózni tilos! A Smaragd Buddhát például nagyon tilos lefényképezni, de ha kint áll az ember és befényképez a nyitott ajtón az nem zavar senkit. Nekem is csak azért szóltak, hogy fejemen a sapka. Nyilván, valahova kellett rakni amíg fényképezek!
Körbekeringtük a színes tükröcskékkel bőven kirakott épületeket és chediket, próbálva megnézni őket a tömeget figyelmen kívül hagyva. Egyébként néha azt gondolom, hogy kellenek a tiltó táblák, mert a turisták ritka tahók tudnak lenni. Pózolnak mindennel egy fotó kedvéért. Megnézném a tisztelt társaságot, hogy mit szólnának, ha beállnék egy fotóhoz a feszület elé Krisztus a kereszten pózban.
Az épületek nagy része egyébként zárva volt, sokat nem láthattunk belőlük. A fő látványosság amúgy is a Smaragd Buddha, aminek teljesen más a története itt, mint Laoszban volt, pedig ugyanaz a kis zöld szobor. Nagy a felhajtás körülötte, például minden évszakban a király öltözteti át az adott szezon szerinti aranyruhába.
Láthattunk még egy fegyvergyűjteményt teljes kronológiai anarchiában kiállítva. Mintha az játszott volna szerepet az elrendezésben, hogy melyik hogy fér el. Coltok és Mauserek voltak egy tárlóban, közvetlen mellettük néhány muskéta.
Pillanatok alatt kint is találtuk magunkat a palotából, de még az érmegyűjteményt megnézhettük. Rejtélyes okokból a sapkát, kalapot itt is le kell venni. Végignéztünk rengeteg arany dobozkát és szelencét, amikről gyakorlatilag sokat nem tudhattunk meg, mert a feliratok nagyjából olyanok voltak, hogy „Arany doboz, amelynek stílusa és formája a kortól és a tulajdonos státuszától függően változott”.
A palotától gyalog indultunk el a Chinatown felé. Átküzdöttük magunkat egy virágpiacon, aztán elértünk egy bazárt. Sajnos nem volt túl élvezhető, mert az utcácskában másfél méter szélesség jutott a vásárlóknak, és még azt is elállta néha egy-egy gyümölcs- vagy kávéárus. Természetesen irdatlan nagy tömeg volt, amitől az egész egy nagy lökdösődés volt csak, amiben nem mi döntöttük el, hogy megyünk, vagy megállunk. Szóval az első keresztutcánál megléptünk, és elgyalogoltunk a legközelebbi hajóállomásig, ahol felpattantunk az első délnek tartó hajóra, hogy háromra a myanmari követségre érjünk.
Szép nagy sor fogadott a leharcolt váróteremben, amit jól láthatóan egyszer már kibővítettek, bár a festésre már nem nagyon fordítottak gondot. Volt időm megfigyelni a hely szépségét, mivel volt még negyed óra háromig, és addig nem kezdték el kiadni a kész vízumokat. Az ablakot például sikerült úgy megoldaniuk, hogy az üveget fixen beépítették, majd belülről felraktak egy jó sűrű rácsot. Háziasszonyokat biztos nem lepi meg, hogy mocskos volt az üveg.
Mindez túlzottan nem zavart, mert fél négyre már kezemben tartottam az útleveleinket, bennük a vízummal. Maradt egy oldal, holnap irány az indiai követség.
Este meg természetesen tűzijáték volt, hogy tíz körül meglegyen a napi infarktus.

 

 

Címkék: bangkok thaiföld

45360 km, Bangkok

2009.12.21. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Hétre volt állítva a vekker, de megelőztem, és kettő perccel hét előtt lekapcsoltam. Kétmondatos konzultáció után aludtunk tovább nyolcig. Akkor aztán kipiszkáltam G-t az ágyból, bármennyire is nem tetszett ez neki, és kivonultunk az 53-as buszhoz. Várni se kellett, inkább futni, hogy elérjük. A reggeli csúcs nem tudom, hogy mikor van Bangkokban, de éppen nem volt dugó, úgyhogy elég gyorsan kiértünk. Persze a buszból valahol kiraktak. Kis séta után meglett a pályaudvar, pedig már kezdtem ideges lenni, hogy megint valaki mutogatott valamit, annak ellenére, hogy fogalma nincs hova is akartunk eljutni.

Megvettük a jegyet a következő ayutthayai vonatra, de mielőtt felszálltunk volna, még beszereztük a kávét, meg a reggelit. Kényelmes, harmadosztályú vagonban üldögéltünk. A thai vasút egyébként hozza a magyar színvonalat. Ez a vagon is majdnem olyan lerobbant, mint egy magyar, csak hát ez harmad-, az meg másodosztály, meg aztán ez csak lerobbant, az otthoni meg mocskos is. Nem baj, majd egyszer felzárkózunk a fejlődő világhoz, meg egyszer majd írok egy listát, hogy mi az, amiben jobbak vagyunk az általunk meglátogatott országoknál.
A jegyünk azt ígérte, hogy két óra alatt gyűrjük majd le a hetvenöt kilométeres távolságot, de már van tapasztalatunk a thai vasúttal, tehát tudtuk, hogy ez nem így lesz.
Rögtön az út elején sikerült átadnom a helyemet egy kismamának – ami a mosoly nemzetének nem ment -, úgyhogy negyedórás váltássokkal üldögéltünk G-vel. A kismama mellé rögtön benyomorgatta magát az anyja is, aminek a sarokban ülő lány biztos nagyon örült. Anyuka először telefonált, aztán hányt. Aztán hányt még. Hihetetlen, hogy egy nyílegyenes, teljesen sík terepen, nem túl jelentős sebességgel haladó vonaton, menetiránynak megfelelően ülve lehet hányni. Nem hinném, hogy érzéketlen lennék a témával kapcsolatban, gyerekkoromban én is minden hegyi autókázásnál megnéztem újra az ebédet, de azért amit itt művelni tudnak, az már nekem is egy kicsit túlzásnak tűnik.
Végül alig több, mint fél óra késéssel poroszkáltunk be Ayutthayába. Német utastársunk természetesen pont fél órája harcrakész volt. Segítettem neki leszállni, mert a kis sporttáskán kívül volt még egy gitárja (roppant hasznos útitárs), meg egy nagy hátizsákja, a vonatnak meg rengeteg létszám feletti utasa.
Ayutthaya a kettesszámú főváros, közvetlenül Sukothai után és Bangkok előtt. A sorrendből következően leginkább romokat lehet látni, akárcsak Sukothaiban. A különbség az, hogy a dolgok egy kicsit koncentráltabban vannak elhelyezve, és a modern város közepében.
Mivel ilyen szépen bejárható, nem is béreltünk se motort, se biciklit, hanem gyalog indultunk neki. Éppen dél volt, ahogy ez lenni szokott. Először is komppal át kellett jutni a szigetre, amin a város nagy része fekszik, aztán sétálni egy pár kilométert, és már meg is érkeztünk a Wat Mahathathoz, amit G magában csak What Matathatnak hív. Éppen valami ünnepség folyt, amin díszegyenruhás katonák és szerzetesek vettek részt. Valahogy a kettő nekem nem illik össze, de a buddhizmus is ki lett kalapálva annyira, hogy megfeleljen az államnak, üzletnek, meg mindennek, aminek kell. Így járnak a vallások. Szerencsétlen Sziddharta ha látná mi lett ebből az egészből, valószínűleg maradt volna a királyi palotában számtalan ágyasával.
A kapun besétálva megállapítottuk, hogy a királyi születésnap minden nyűgjével együtt hozott nekünk egy ingyen belépést a templomba. Később persze kiderült, hogy akaratlanul, de örömmel rohadt csalókká váltunk, mert kellett volna jegyet venni, csak mi rossz (jó) helyen mentünk be.
Körbejártuk a romos chediket, és egyebeket. Folyamatos gondban vagyok, ugyanis nem tudom eldönteni, hogy most akkor tudtak ezek a népek alapozni vagy sem. Egyrészt minden meg van süllyedve, minden ferde, ami arra utal, hogy nem tudtak, másrészt meg a legtöbb ősi építmény valami jó áradásos, sík terepen áll. És hát ugye áll, így több száz, esetenként ezer év után is, ami meg arra utal, hogy mégiscsak tudtak.
A szomszéd templomot is meglátogattuk, aminek az egyik legérdekesebb része a khmer stílusú torony. Szerencsétlen Thaiföld tele van khmer, vagy khmer stílusú dolgokkal, ami rendesen összezavarja őket. Például egyszer elfoglalták fél Kambodzsát, értelemszerűen Angkorral együtt, azóta mély meggyőződésük, hogy Angkor Thaiföldhöz tartozik. Biztos kellemetlen lehet azzal a tudattal élni, hogy a régió egyik legfejletlenebb országa volt egykor itt a góré, ráadásul nem is rövid ideig és nem is akármilyen emlékeket hátrahagyva. Tulajdonképpen ez megy Európában is, ami elég szánalmas. A legtöbb ember valahol általános iskola alsó tagozatában kinövi az „én apukám erősebb” szindrómát, komplett országok miért nem tudják túltenni ezen magukat?
Végignéztünk még néhány templomromot, meg chedit, köztük három szép termeteset egy sorban, körbeültetve kedvenc fáimmal.
Közvetlenül a szomszédban egy friss és működő wat áll, benne gigászi ülő Buddha szobor, szép fényesre aranyozva. A tábla szerint Thaiföld egyik legnagyobb Buddhája. Van még hasonló méretű egyébként, nem is túl messze. Ebéd után el is indultunk meglátogatni.
Az ebéd egyébként igazi thai menü volt. Ez nem azt jelenti, hogy felejthetetlen kulináris élményben lett volna részünk. Azt hiszem, hogy a thai konyha iránti rajongás leginkább abból eredeztethető, amiből a Thaiföld iránti lelkesedés: Azt kapod, amit vársz, nem azt, ami autentikus. Tulajdonképpen ez az elkurvulás a különbség Thaiföld és a környező országok között.
Nagyon finomakat lehet enni ott, ahol a turisták esznek, és egészen szarokat ott, ahol a helyiek. Persze lehet összehasonlításokat tenni az öt Michelin csillagos bangkoki étterem és a balatoni lángossütő között, de inkább maradjunk a fair play-nél.
Egy nem is olyan rövid sétácska után kitikkadva megtaláltuk a kompot, ami átvitt a következő működő wathoz, amiben Thaiföld egyik, vagy inkább egy újabb legnagyobb Buddhája üldögélt, szép fényesre aranyozva. Meglátva már meg sem lepődtünk, és nagyobb figyelmet fordítottunk a mellette játszó kislányra, aki éppen a kínai jóspálcikákat próbálta visszapakolni a dobozukba, miután kiszórta őket.
Újabb séta után megérkeztünk az eddigi legnagyobb chedihez. Szépen ültek körülötte a Buddhák, meg volt egy termetes fekvő példány is, jó néhány aranylemezkével az elérhető testrészein.
A vasúthoz visszakanyarodva megvettük a jegyünket a hétórás vonatra, amiről már akkor tudtuk, hogy fél nyolc előtt nem fog megérkezni, de amúgy is lett volna még egy óránk, szóval megvacsoráztunk.
A borúlátó jóslatnak megfelelő késéssel érkezett a vicinális, ami lenyomta a táv első hatvan kilométerét egy óra alatt, a maradék tizenötre ment a második óra. Közben a vonatablakból láthattuk, hogy a király még mindig születik, mert ment a tűzjáték megint.
A vonat egyébként addig tökölt, hogy leszállás után megtekinthettük, ahogy az utolsó 53-as busz elhúz. Nyilván akkor még nem tudtuk, hogy az volt az utolsó, de háromnegyed óra álldigálás után eléggé nyilvánvalóvá vált, így taxiba vágtuk magunkat. Már majdnem eljutottunk a cél közelébe, mikor a forgalom megállt, elértük a lezárásokat, úgyhogy búcsút vettünk sofőrünktől és a maradék távot gyalog tettük meg, nem mintha vágytunk volna még másfél kilométer sétára az Ayutthayában legyalogolt tizenhét után.

 

Címkék: bangkok thaiföld

45200 km, Bangkok

2009.12.20. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Nem mondanám, hogy a reggelt, de a napot azzal kezdtük, hogy mindent kipakoltunk a hátizsákból, kiszereltük a merevítőket, és levittük kimosatni. Előző este megkérdeztük, és húzta ugyan a száját az ürge, de azt mondta, hogy megcsinálja. Ma már nem. Nem lehet, mert azért nem lehet, mert lehet, hogy ööö.... eltörik egy csat. Elmentünk egy másik helyre, ott se vállalták, és a harmadikon se. Nem értem, miért nem lehet bevágnia mosógépbe jó pénzért. G hátizsákját konkrétan 10 éve mossuk mosógépben otthon.

Szóval hátizsákok visszavittük a szobába, mi meg kimentünk a buszmegállóba. Legalábbis így terveztük, mert az úton éppen nem lehetett átkelni, állt a forgalom is, delegációt vártak. A király születésnapjával most már kezd tele lenni a bakancsunk. Azóta tart, mióta megérkeztünk Kambodzsából, és nem tűnik úgy, hogy vége akarna lenni.
Gondoltuk, akkor sétálunk tovább, aztán majd később átmegyünk. Nem, ilyen itt nincs! A delegáció már rég elvonult, a forgalom helyreállt, de átkelni azt nem lehetett, mert a kétszer hatsávos úton nincs még egy zebra három kilométeren belül. Nem mintha kijelölt átkelőhely és lámpa hiányában nem tudnánk megoldani az átkelést, de középen termetes sövény is van. Szóval vissza a kályhához.
A busz rövidesen jött, sőt a sofőr értette is, hogy az úszó piachoz akarunk menni, úgyhogy túl sok gond nem volt. A kalauz tépett nekünk jegyet, aztán szólt is, hogy hol kell leszállni. Erre szükség is volt, mert az úszó piac közelében víznek nyomát nem láttuk.
Volt helyette sok virágárus, meg mindenféle édesség. A reggelink elmaradt, úgyhogy vettünk valami csokisat, további információt csak kóstolással sikerült beszerezni róla . Finom volt. Aztán kávét is ittunk, így már jobban tudtuk élvezni a piacot, ami nem volt túl nagy, az úszó része meg kimondottan kicsi volt. Néhány úszó stégen ültek a kedves vendégek, a sütés-főzés meg csónakokon történt, de csak az egzotikum kedvéért. Nem is tudtak volna sehova elcsónakázni, mert a stég és a part között, ahol a csónakok álltak, egy nagy faketrec volt, nagy halakkal, akik a víz alól felnézve láthatták barátaikat sülni, illetve eltűnni a mohó szájakban.
A csokis süti ugyan finom volt, de kicsi, úgyhogy megvettük azt a két dolgot, amiről G azt mondta, hogy el tudná képzelni reggelire. Az elsőről aztán kiderült, hogy mégse, mert csíp. Majd egyszer elmesélem mennyire, mert nekem jutott a feladat, hogy egyem meg. Neki meg egy törpeharcsát (tilappia) vettünk kisütve, hozzá üdítőt. Errefelé vannak érdekes üdítők, mint például a licsis Mirinda. Nem mondanám, hogy finom, inkább csak jellegzetes íze van. A színe meg egyenesen vegyipari.
Ezzel gyakorlatilag meg is volt a piac élmény. Van még a környéken két másik úszópiac is, de azok már az útikönyv szerint is fájdalmasan műanyagok, úgyhogy nem strapáljuk magunkat, az odabumlizással.
Megkerestük a buszmegállót, és visszaindultunk. Kicsit megakadt a dolog ott, hogy meddig kérünk jegyet, de szerencsére beugrott a Demokrácia emlékmű, ami azért tényleg egy vicc, főleg hogy a környékén mostanában minden este – nyilván nem a király félretett pénzéből – tűzijáték van, meg oltári mennyiségű izzó mindenen, hogy szép legyen.
Az egyik közeli templomhoz mentünk, ami kivételesen más, mint a többi egymillió. Sok kis tornyocskából áll, több emelettel, a tetején meg egy kis fülkében ül egy jól bebugyolált Buddha szobor. A kilátás sem rossz fentről.
Innen érzésre elindultunk a várososzlop felé. Közben megittunk egy sört, amire igazából nekem volt szükségem, mert a reggeli csípős izé már átmart pár dolgot a belsőmben, sürgősen el kellett oltani. A navigáció egész jól sikerült, elégedett voltam.
A várososzlop nem egy olyan masszív darab, mint Vientiane-ben volt, de kettő van belőle, hogy stabilan álljon a város.
Innen szépen visszafelé araszoltunk a környék utcáit ellepő ócskapiac forgatagában. Volt egy-két érdekes darab, mint például az USB-s malac alakú dolog. Vagy hangszóró volt vagy rádió, mindenesetre a farkával lehetett hangerőt állítani, a két füle meg reset, illetve scan névre hallgatott. Voltak ősi mobiltelefonok és természetesen köbméterszám álltak az amulettek is. Nem vettünk semmit, pedig most megint van hely a hátizsákban.

 

Címkék: bangkok thaiföld

süti beállítások módosítása