Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


76000 km, Úton

2010.05.26. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Úgy terveztük, hogy jó sokáig alszunk, aztán a nap hátralevő részét valahogy eltöltjük. Nem így lett, mert szerintem egész Ázsiában nincs olyan város, ahol megoldható lenne a sokáig alvás. Ugyan a város valamikor tízkor kezd feléledni, akkor nyitnak a boltok, de ez nem jelenti azt, hogy nem kezdik el felhúzni a fémredőnyöket hétkor, vagy azt, hogy nem megy végig minden utcán óbégatva a péksüteményeket ajánlgató srác. Szóval sokáig, legalább nyolcig aludtunk, aztán jobb dolgunk nem lévén nekiálltunk összerakni a hátizsákjainkat.

A cucc elborított mindent. Eleinte az ember még nem csinál kuplerájt a szobájából azonnal beköltözés után, de mostanra a ruháink Jancsi bohócként ugranak ki a hátizsák kinyitásakor. Könnyítésként most nem kellett arra figyelni, hogy a dolgok ésszerűen hozzáférhetők legyenek, így mehetett a Crocsba két zacskó fűszer, a zoknikat meg be lehetett gyömöszölni apróbb résekbe. Cserébe valahogy több lett a gönc, de azért befért. Ilyenkor kell alaposan körülnézni a szobában, mert ha minden szépen belement a zsákba, akkor tuti, hogy van egy pár papucs az ágy alatt, törölköző a fogason, esetleg a Hilti ütvefúró maradt az éjjeliszekrényen. Most is így volt, hogy máshogy!
Teljesen menetkészre pakoltunk mindent, a zsákokat szépen a falnak támasztottuk és rájuk zártuk még utoljára az ajtót. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy egy esetleges tolvaj számára milyen szépen összeraktunk mindent.
Reggelizni mentünk, a már bevált helyünkre, ahol remek kávét adnak a remek péksütemény mellé, csak pont ma nem, mert áram híján ugyanazért a pénzért instant borzalmat kaptunk, még csak nem is kávét, hanem valami cikóriával hígított szörnyet. Nem tudom ki találta ki, hogy a cikóriából lehet „kávét” csinálni, de az vagy nem ivott még soha kávét, vagy direkt szemét volt.
Hihetetlen, de még mindig volt maradék pénzünk, amit el kellett költeni. Ez annak volt köszönhető, hogy a túrára nem akartunk túl kevés pénzzel menni, mivel elég kevés az ATM a hegyekben.
Ugyan vissza is válthattuk volna a pénzt, de az ilyen maradék pénzt muszáj elkölteni. Ez nem tűnik nagy kihívásnak, de ha hozzátesszük azt a kitételt, hogy értelmesen, akkor mindjárt nem olyan könnyű. Így hát hasznos dolgokat kerestünk egész délelőtt, ami belefér a költségvetésbe. Elsőként sikerült egy ledes fejlámpát venni, amire tényleg gyakran lett volna szükség az elmúlt évben, mert csak egy volt, az meg néha nem volt elég. Az tényleg csak egy apróság, hogy mostantól nem kell majd, mert azért van a világnak olyan tája, ahol az áramszolgáltatás folyamatos. A másik beszerzett dolog egy dzseki volt, amire szintén nagy szükség lett volna egy héttel korábban, de állítólag jobb későn, mint soha. Részletkérdés, hogy a nyár jön, nem a tél. A bevásárló túránk természetesen ennél sokkal hosszabb volt, mivel alaposan felmértük a piaci kínálatot, úgyhogy mehettünk is ebédelni.
Természetesen marhasültet, mert az finom és nagyon fog hiányozni, akárcsak a mangó, aminek éppen csak elkezdődött a szezonja.
Kicsit úgy jártunk, mint a reggeli kávéval, finoman odaégették a kaját, de magamra vessek, én kértem jól átsütve!
Ezek után tényleg nem volt mit tenni, csak annyi pénzünk maradt, amennyiből a taxi kivitt a reptérre. Ki is mentünk, jobb dolgunk nem lévén.
Hülye döntésnek tűnhet kimenni a gép indulása előtt vagy négy órával, de elnézve az ügyintézés sebességét nem volt akkora marhaság. Szépen kivártuk a sorunkat, hogy megröntgenezzék a málhát, hogy aztán bent lássuk, hogy a másik ajtó, ahol nem volt sor ugyanoda vezetett, csak annál más légitársaságok neve szerepelt. Bent semmilyen tájékoztató tábla nem volt, ilyet még reptéren nem láttam. Nem mintha bonyolult lenne az eljárás, be kellett állni egy újabb hosszú sorba, ahol végül megkaptuk a beszállókártyáinkat, a hátizsákjainkat pedig átrakták az „ezeket majd el kell vinni valahova” kupacba, mert a futószalag nem működött. Ezután felmásztunk az emeletre, ahol megkaptuk a pecsétet az útlevélbe.
Természetesen volt még egy sorakozás, aztán még egy, ami inkább közelharc volt, hogy kijussunk a buszhoz, ami a géphez visz. Hogy miért nyomakodnak az emberek, azt nem értem, helyjegyük van!
Doháig istentelen sok időnk volt, nézhettünk filmeket, amíg a vacsorára vártunk. Ez volt a nap utolsó meglepetése, névre szólóan vega kaját kaptunk. Hogy miért, az rejtély, biztos, hogy akarattal nem ikszeltünk be semmi ilyesmit, mikor a jegyet vettük!

 

Címkék: úton qatar

68975 km, Úton

2010.04.20. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Az ablaktalan szobáknak nemcsak az az előnyük, hogy dohosak, hanem az is, hogy reggel felébredve az embernek elképzelése nincs, hogy hány óra lehet. Ennek ellenére egész értelmes időben felkeltünk. Először is vonatjegyet intéztünk. Azt hiszem, sikerült a lehető legdrágábban beszereznünk, de már olyan régen verettük át magunkat, hogy szinte hiányzott.

Ezután a Sikkim House-ban átvettük az engedélyünket. Teljesen logikus módon most kellett kitölteni a formanyomtatványt, amihez már hozzá volt tűzve a fényképünk és az útlevélmásolatunk. A kész engedély már ott várt az asztalon. Igazi írógéppel megírt engedély. Hihetetlen, de ilyenek még léteznek, sőt Indiában sokkal ilyenebb dolgok is.
Például egy egyszerű kereszteződésnél legalább három rendőrre van szükség. Olyat már láttunk, hogy van lámpa, de állítanak mellé rendőrt is, hogy az autósok tényleg megálljanak a pirosnál, de itt kettő van, plusz egy ember üldögél a sarkon egy fülkében. Először nem is foglalkoztam a dologgal, csak az tűnt fel, hogy az irányító rendőr pontosan tudja, hogy mikor vált a lámpa, pontosabban másodpercekkel előre tudja, hogy váltani fog. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy hát a gyakorlat meg az évek, de jobban megnézve rájöttem, hogy a fülképen ülő rendőrnek is van munkája. Ő kapcsolgatja a lámpákat. Komolyan! Van előtte négy kapcsoló azzal irányítja a forgalmat. Nemcsak egy kereszteződésben, hanem mindenhol ilyen rendszer van a városban. Azt hiszem, valójában a fülkében ülő ember csak az irányító rendőrök jelzéseihez igazítja a lámpát. Szóval összehangolt zöldhullámra ne számítson senki Kolkatában.
Gyalog indultunk el a város északi részének felfedezésére. Könyvünk rengeteg koloniális épületről regélt, de az első három után rá kellett jönnünk, hogy ezek az épületek nemcsak hogy ma már nem szépek, de eredetileg sem voltak túlzottan érdekesek. Mostanra az összeomlás szélére jutottak, arról nem is beszélve, hogy helyenként ráépítettek néhány borzasztó emeletet, az ablakok fölé zöld műanyag napellenzőket fabrikáltak, amik már félig leszakadtak, kötegszámra lóg rajtuk a vezeték, esetleg néhány légkondicionáló is. Amúgy sem lehetne megcsodálni az épületeket, mert a légvezetékek mindenhol keresztül-kasul szelik az eget, és ha az ember egy pillanatra megáll, a tömeg letapossa, és ez még a jobbik lehetőség, mert megtehetnék ezt a buszok vagy a taxik is.
Benéztünk Tippu szultán mecsetébe is, bár nem volt egyszerű, úgy körbe van véve bazárral, hogy alig találtuk meg a bejáratot. Maga a mecset finoman szólva is visszafogottan érdekes.
Innen a kormányzói palotához mentünk, de nagy reményeket nem fűztünk hozzá, mivel használatban van, még a kertjébe se bemenni. Megpróbáltuk megtalálni a Burmai pagodát. Nem sikerült bejutni a parkba, ahol áll, mert tulajdonképpen két stadion van a parkban, meg mögöttük valahol ez a pagoda. Feladtunk, inkább elmentünk a virágpiacra. Hosszú séta volt. A piac a Howrah híd mellett van, a Hoogly folyó partján. Természetesen ez is egy nagy káosz és dzsuvatenger, de azért érdekes. Tonnaszámra áll a virág, illetve a virágfüzér, amit csak áldozati ajándékként használnak. Nemcsak templomokban, hanem házi oltárokra vagy szentképekre aggatva.
A szomszédos hidat, ami szép méretes, szigorúan tilos fotózni, nemzetvédelmi okokból. Kíváncsi lennék, hogy milyen hatékonysággal tudják megakadályozni, hogy fényképek készüljenek róla.
Hogy agyonüssük az időt, gondoltuk, beülünk egy moziba, de hiába néztünk végig vagy ötöt, egyik sem játszott angolul beszélő filmet, csak hindi volt, esetleg kínai.
Mozi helyett elmetróztunk a Khalighathoz, ahol Kolkata névadó Káli temploma áll. A britek ugyan Kalkuttának hívták, de ez valószínűleg soha nem tetszett az indiaiaknak, mivel így a város neve leginkább Káli kutyát jelent, szóval visszaváltoztatták Kolkatára. Érdekes, hogy a nagy visszanevezést Delhi megúszta, ami eredetileg Dilli volt (sokan még ma is így hívják), de McLeod Ganj se kapott új nevet.
Maga a Káli templom hosszú időre az utolsó meglátogatott hindu templom lesz számunkra. Ilyen mocskos templom nincs még egy, a vasúti vécékkel van holtversenyben. Nem értem, nem látják, hogy gáz? Közben azonnal ránkakaszkodott két ember, akik vadul mutogatták az igazolványukat, hogy ők nem guide-ok, hanem brahminok, de a funkciójuk ugyanaz volt: dumálni, aztán markot tartani. Hát mit mondjak, nem sok időt töltöttünk a templomban, mondjuk tizenöt másodpercet.
A templom mellett áll egyébként az a ház, ahol Teréz Anya meghalt. Kolkatában van a sírja is, és mellette egy kis múzeum, de az ma zárva volt. Az általa működtetett missziók még működnek, bár – mint mindennek – ennek is kétségbe vonják jóságát, vagy hasznosságát.
Visszametróztunk a szállásunkra, ahol a vonatjegy még mindig nem volt meg, úgyhogy elmentünk inni egy sört, hogy aztán két órával később még mindig ne legyen meg. Kis üvöltözés hatására persze meglett.
A söröző egyébként egy elég nívós hely volt, ennek ellenére a pincér úgy oldotta meg az asztal takarítását, hogy a morzsákat, a szalvétát ronggyal a padlóra seperte, majd a sarokba rugdosta. Két sör után nem álltuk meg, hogy megemlítsük neki, hogy ez talán nem a megfelelő megoldás, de ezzel nem értett egyet. Nyilvánvalóan ő nem abba a kasztba tartozik, aki takarít. Na, például ezért teljesen reménytelen ez az ország.
Kitaxiztunk a Howrah vasútállomásra. G büszke volt rá, hogy sok taxis megkérdezése után végül 150-ről lealkudta az árat 90-re. Sajnos nem néztük meg, hogy melyik állomásról megy a vonatunk, így rossz helyen kötöttünk ki, csak újabb taxizással jutottunk el a Sealdah vasútállomásra, ami eredeti kiindulási helyünkhöz sokkal közelebb lett volna. Szerencsére még így is volt elég időnk a vonat indulásáig.

 

Címkék: india úton

68287 km, Úton

2010.04.17. 10:00 | Ahmet | 1 komment

A délelőtt az úgy elment. El szokott. Délben aztán kijelentkeztünk, persze nem mentünk sehova, csak a tetőre ebédelni meg internetezni. Természetesen istentelenül meleg volt. Mikor aztán már tényleg mindent megcsináltunk, amit kellett, kisétáltunk a Gangesz partjára.

A Manikarnika ghat teljes gőzzel üzemelt, legalább négy máglya égett egyszerre. Valószínűleg Varanasiban van az ország legmagasabb egy főre jutó halálesete. Elsőre meglepő lehet, de az emberi hülyeség mindenre magyarázat. A hinduk hisznek a reinkarnációban, de nem szeretik. Folyamatos para az életük, hogy nem kutyaként fognak-e legközelebb megszületni, vagy ami még ennél is rosszabb, nőként. Alapvetően azt nem értem, hogy nem rohadt mindegy? Úgyse emlékeznek az előzőre, tehát nem érzik, hogy rosszabb lett, vagy jobb! A hindu vallás annyi gyermeteg hülyeséggel van átszőve, hogy egy vallás sem veheti fel vele a versenyt, tán még a szcientológia sem, mert az is túl konzisztens sztori. Szóval szeretnének kilépni a körforgásból, vagyis elérni a mokshát. Ezt nem egyszerű, de kitaláltak egy kiskaput. Egy idő után minden vallásban kialakulnak az ilyen kiskapuk, mert különben nem eladható az egész marhaság.
Szóval aki Varanasiban hal meg, és itt hamvasztják el, illetve szórják a Gangeszba, az instant mokshában részesül, és nem kell újra dobnia. Hozzák is a haldoklókat szép számmal, abban bízva, hogy idáig kibírják, itt viszont azonnal meghalnak. Persze a dolgok nem így szoktak alakulni, úgyhogy néhány család anyagilag belerokkan a nagypapa utolsó kívánságába. Nyomorult bérlakásokban várják, hogy a papa kilehelje a lelkét. Egyedül nem hagyhatják, mert gondoskodni már nem tud magáról, így aztán csak várnak. Lássuk be, az egész nem egy szép dolog.
A környéken egyébként meg lehet mindent kapni a hamvasztáshoz. A fa hatalmas rakásokban áll, nagy kétkarú mérlegeken mérik ki a vevőknek, de halotti lepel, füstölő és szantálfaforgács is kapható a környék utcácskáiban.
Végigballagtunk a ghatokon, közben kaptunk egymillió visszautasíthatatlan ajánlatot csónakázásra, borotválásra, masszázsra. Ez utóbbi nagyon idegesítő, de csak egyszer ugrik be az ember. Arra hajtanak, hogy az európai jól nevelt, hogy egy felé nyújtott jobbot ne fogadjon el. (Itt jegyzem meg, hogy két hónap után van olyan bunkó.) Ahogy megragadják az ember kezét, mint egy kungfu panda, már el is kezdik csavargatni, a tenyerét azonnal félbehajtják, majd a szorításon nem lazítva elindulnak felfelé a karon. Nekem az volt az érzésem, hogy először csak csavargatással fellazítja, majd a vállamhoz érve egy mozdulattal, mint valami kesztyűt lerántja rólam a bőrt. Mikor végre visszakaptam a végtagomat, mondta, hogy tíz rúpia lesz a masszázs. Kifejtettem, hogy a tíz rúpiát én kérem, és ha még egyszer hozzámér, pofán lesz verve, de irgalmatlanul. Egyébként még egy fél óra múlva is körömnyomok voltak a tenyeremben. Mi lett volna, ha belemegyek és egy teljes testmasszázst lenyom nekem ott a kövezeten? Mert alapvetően erre megy ki a játék.
Egy ideig még üldögéltünk, és néztük, ahogy a hajóácsok egy újabb deszkát illesztenek egy félkész csónakba. Azt hiszem, hogy a csónak eleje és vége lehet a legproblémásabb, mert egy jó fél óra alatt sem került a helyére a darab.
Mikor már nagyon körbevettek a taknyos kölkök a változatos igényeikkel, felkerekedtünk, visszamentünk a cuccainkért, és elindultunk, hogy kivágjuk magunkat a sikátorok dzsungeléből. Ez kb. 800 méter séta volt, de sokkal többnek tűnt. Az utca méretű utcára kiérve fogtunk egy autoriksát és az állomásra vitettük magunkat.
Szép nagy információs tábla hirdette az induló vonatokat, de a mienk mellett, még nem volt vágányszám. A beérkezése előtt pár perccel aztán kezdtem gyanakodni, és megnéztem, hogy a tömeg miért bámul egy másik táblát. Nos, azon már volt vágányszám, éppen frissen írta fel valami bakter ékes hindi nyelven. Még szerencse, hogy a vonatnak van száma, mert az hindiül is úgy néz ki, hogy 2334, ellenben a Vibhuti Expresszel.
Gyorsan átloholtunk a négyes vágányhoz, ahova persze nem jött semmi még legalább fél óráig. Mikor megérkezett, akkor se a mi vonatunk, hanem valami lerohadt személyvonat. Ezek nagyon durván tele tudnak lenni, mindig valami patkánycsapdára emlékeztetnek. A vonatablakok tízes köracéllal be vannak rácsozva egész Indiában. Vagononként van négy nyitható rácsú ablak, az a vészkijárat. Az ablakok kicsik, maximum 50×50 centisek. Hogy egy balesetnél mégis hogyan jutnak ki az emberek, azt nem szeretném elképzelni, mint ahogy azt sem, hogy mondjuk sötétben ki a fene találja meg, hogy melyik a nyitható ablak és hogyan nyílik. Hát, ez is egy módja a népességszabályozásnak, de hogy őszinte legyek, a kínai módszert jobbnak tartom!
Végül megérkezett a mi vonatunk is, de addig futottam néhány kört, mert pár jó szándékú utastárs azzal szivatott, hogy másik vágányról megy. Mások meg azt mondták, hogy erről, csak majd később. A hangosbemondó meg kussolt, mondjuk mikor nem, akkor is csak hindi nyelven recsegett, tehát nagyjából mindegy volt.
A szerény két óra késésből és az indulási állomásból egy gyors extrapolációval kihoztuk, hogy reggel nyolc helyett délre fogunk Kolkatába érni.
Felszállás után még álldogáltunk kicsit az állomáson, már úgyis mindegy alapon. Kihasználtuk az alkalmat, és tartottunk egy kis takarítást, mert az ágyakat most is egy centi por borította, a hátizsákjainkat pedig hozzálakatoltuk az üléshez. Ennek a vonalnak különösen rossz híre van lopások tekintetében.
Erre rögtön bizonyíték volt, az egyik állomáson indulásnál valaki benyúlt az ablakon és letépte egy nő nyakláncát. A nő reflexeinek köszönhetően csak a felét sikerült elvinnie, a saját hülyeségének köszönhetően meg egy ócska bizsuláncot tépett le. Szóval a rács kb. ennyit ér.

 

 

Címkék: india úton

67744 km, Úton

2010.04.14. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Eljött az a pillanat is, amit mindenki titokban várt, kőkemény szexképek a blogon! Na, most, hogy mindenki csalódottan visszatekert a képekről, miután rájött, hogy a kőkemény az nem egészen a szex jelzője, hanem inkább annak alanyaié, mehetünk is tovább.

A dögletes hőség elkerülése érdekében hajnalban keltünk, a Nappal együtt. A szállodából még egyszerűen kijutottunk, mert a zárban volt a kulcs, de kerítésen már ki kellett mászni. A személyzet nem kel hat előtt, teljesen érthető módon.
Egyenesen a híres kjajurahoi templomok nyugati csoportjához mentünk. Nem túl költői az elnevezés, de legalább könnyű megtalálni. Eredetileg több mint nyolcvan templom állt itt, mostanra alig huszonöt maradt, de az is pont elég. A templomok a világörökség részét képezik, és szerintem mindenki látott már róluk képeket. Önmagukban is gyönyörűek, de ez azért elég sok templomról elmondható Indiában. Az itteniek különlegessége, hogy a megrendelő telerakatta meztelen nőkkel és Káma Szútra jelenetekkel az összeset, kívül-belül egyaránt.
Persze azon kívül, hogy erotikus jelenetek díszítenek szinte mindent, azért érdemes arra is odafigyelni, hogy milyen aprólékosan és finoman kidolgozott szobrokról van szó.
Sok emberrel nem kellett osztoznunk a helyen, vége a szezonnak, meg hőség ide vagy oda, azért annyira nem szeretnek az emberek korán kelni. Rajtunk kívül talán még hárman mászkáltak a területen, meg érkezett egy egész csoport, de erősen úgy tűnt, hogy egy templom megnézésével beérték. Gondolom, elmagyarázta nekik az idegenvezető, hogy úgyis mind egyforma. Tény, hogy a meleg erőteljesen tudja csökkenteni az érdeklődést. Napkeltekor egészen hűvös volt, alig 23 °C, mire végigjártuk a templomokat, és elhatároztuk, hogy reggeli után kellene nézni, már rég elértük a 30-at, de tíz körül már 40-nél tartott a hőmérséklet.
Egyébként reggeli után még elgyalogoltunk a keleti templomokhoz, amik tulajdonképpen a határban állnak, bár szépen be vannak kerítve, és őr is van mellettük, legalábbis a jelek erre utaltak, bár az őr valahol jól elbújt.
Természetesen ezek is abból a korszakból származnak, mikor a templomépítészetben a nagycsöcsű nők divatja dúlt. Alapvetően nem tudom, hogyan kapcsolódik a hindu szentélyekhez a szex, de határozottan jót tenne a többi templomnak is, ha egy kicsit többet kefélnének a képeken. Biztos nőne a látogatottságuk. Elvégre itt is bevált, turisták tömegei érkeznek minden évben, hogy megnézzék a templomokat.
Maga Khajuraho egy aprócska porfészek, amit jól láthatóan elkezdett fejleszteni valaki, aki soha nem járt itt. A néhány szétszórt falu közé berajzolt egy új várost, négysávos utakkal, körforgalmakkal. Az utak és a körforgalmak meg is épültek, sőt a körforgalmakban szobrok is állnak középen. Autó nincs, csak riksák meg motorok. Megépült a buszállomás és vele szemben a posta is. Igaz, mindkettő olyan távolságban van a falu közepétől, mint a legközelebbi falu. Persze az is lehet, hogy a terv jó volt, csak a kivitelező nézte el a méretarányt. Indiában bármit el tudok képzelni.
A keleti csoport után tervszerű visszavonulást hajtottunk végre, hogy a legforróbb órákat a szállodában töltsük. Este ötig ki se mozdultunk, akkor aztán elindultunk a déli, vagyis a jain templomok felé. A nap még mindig is égetett.
Ezek sem sokban különböztek a hindu társaiktól. Ha nem tudjuk, hogy jain templomoknál vagyunk, valószínűleg nem is jövünk rá. Annak ellenére, hogy tudtuk, elfelejtettük lepakolni a bőrcuccokat, így sebtiben csak a hátizsák aljába tömtem az övemet, bár feleslegesen, mert senkit nem érdekelt, hogy mi van nálunk. A jain templomokba ugyanis tilos bevinni bármit, ami bőrből készült, mert a más lények lenyúzott bőréből készült tárgyak használata ellentmond a teljes erőszakmentességnek. Persze ha már úgyis megdöglött, akkor nem mindegy? Amúgy a megdöglött tehenek bőrét az érinthetetlenek lenyúzhatják, és meg is teszik, láttunk már nyúzott tehéntetemeket.
A déli templomok után vacsorázni mentünk. Előre be kellett zabálni, mert éjszakai vonatjegyünk volt.
Este tízkor autoriksába ültünk, ami elvitt a vasúthoz.
Nem régen épült itt vasútállomás, de ha már építettek egyet, akkor rögtön csináltak egy nagyot. Nem egészen értem, hogy minek, hetente három vonat megy Varanasiba, és nem hinném, hogy sokkal több a másik irányba. Nagy előnye viszont, hogy innen indul a vonat, így mikor kiértünk, már bent állt. Utas nem volt sok, turista ilyenkor már alig van, a falu lakossága meg nem hiszem, hogy nagyon sokat utazna, és egyébként is felférne az egész falu a vonatra. Riksásunk még bepróbálkozott, hogy adjunk neki plusz pénzt a parkolásra, de kifejtettem, hogy az a jármű, aminek a parkoló díját én fizetem, az az enyém, tehát szívesen fizetek, de akkor a továbbiakban én furikázok a tragaccsal. Mellesleg ha volt is díja a parkolásnak, maximum a kért összeg tizede lehetett.
A vonaton aztán hátizsákjainkat betuszkoltuk az ülés alá, és gondosan lezártuk. A helyiek is egy méteres lánccal, meg lakattal szállnak vonatra, sőt, a legtöbb vasútállomáson árulnak is ilyen lezárót.
Lefekvés előtt már csak egy dolgunk maradt, letakarítani az ágyainkat, amit centi vastag por borított.

 

Címkék: india úton

66488 km, Úton

2010.04.10. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A napi útvonal legtávolabbi pontjára vitettük magunkat, a Mata templomhoz. Ez egy hindu templom, amit a XX. századi női szentnek, Lal Devinek szenteltek. Kicsit agyament a dolog, mert ez egy barlangtemplom, amit egy emeletes házba zsúfoltak bele, mivel a sík vidéken nem akadt barlang.

Természetesen a cipőinket a megőrzőben hagytuk, és úgy caplattunk át az út túloldalán álló templomhoz. Hindu templomokba mindig öröm belépni, olyan mocskosak. Szent vagy sem, a templom szépen reprezentálja az egész országot. Ételmaradék széttaposva mindenhol, ahol esetleg nem, ott is ragad a padló, és általában látszik, hogy ha takarítanak is, az mindennek az egy darab ronggyal történő végignyalását jelenti.
Ahogy beléptünk, egyből integettek, hogy merre tartsunk, hol kezdődik a hosszú folyosó, ami néha erkély, néha szentély, néha meg szűk alagút, mintha tényleg barlang lenne. Aztán egyszer csak egy nyolcszögletű üvegfolyosóban találjuk magunkat, majd később megnézhetünk két sor lingamot üveg mögött. Kedvenc díszítési mód a templomban a tükörcsempe. Szürreális az egész! A végén még egy mesterséges patakon is végig kellett gázolni, hogy aztán újra a fő szentélyben lyukadjunk ki. Betépve nem ajánlom senkinek, egy hétig rémálmai lesznek, és azt se fogja tudni, hogy megtörtént-e a dolog, vagy csak álmodta!
Gyalog indultunk a Ram Bagh parkba, ahol a Maharaja Ranjit Singhnek szentelt panorámát, pontosabban egy egész sort diorámát lehet megnézni, de menet közben aztán megadtuk magunkat egy biciklis riksásnak, nem volt ugyanis annyira kellemes a séta az út szélén. Ranjit Singh úgy tűnik, hogy a szikhek Mátyás királya volt.
Jó pár jelenetet megörökítettek kicsiben, meg egy Feszty körkép jellegű is van, csak itt a kör mentén nem egy jelenet szerepel, hanem négy, de szépen összefolynak. A méretarányok nemigen stimmelnek, az egész olyan kis költségvetésű jelleget sugároz. Szóval inkább a vidámparkba való lenne, nem nemzeti büszkeségnek.
A parkból viszont már tényleg gyalog mentünk tovább a Sri Durgiana templomhoz, amit szerényen csak Ezüst templomnak hívnak a hívő hinduk. Valahogy pont olyanra sikerült, mint az Arany templom, csak hát ez hindu, Durga istennek szentelve. Itt is van tó a közepén templommal, ami egyébként aranyozott, csak az a név már foglalt. Hogy legyen valami ezüst is, a kapuk ezüstlemezzel vannak borítva, illetve szép domborművekkel.
Úgy terveztük, hogy megvárjuk az esti kántálást, de közel sem volt annyira kellemes a hely, mint amiről koppintották, és egy órát kellett volna várni. Inkább átgyalogoltunk az eredetihez, hogy ott várjuk meg a naplementét.
A bazáron keresztül mentünk, ami tájékozódási szempontból nem egy egyszerű dolog, még akkor sem, ha GPS van az embernél. A forgalom se sokkal jobb a keskeny utcácskákon, mint a nagy utcákban. Ugyan kevesebb az autó, de motorosok itt is vannak és áruval feltornyozott riksák is előkerülnek az ember háta mögül. Ha oldalt megjelenik egy izzadó riksás, azonnal félre kell ugrani, mert mögötte érkezik a tonnás teherrel megrakott tricikli hátulja, ami értelemszerűen szélesebb.
Az Arany templomban most is sokan voltak, sőt, még többen is, mint tegnap, lévén szombat este. Ezzel nagyjából el is dőlt, hogy látni fogjuk-e magát a templomot belülről. A tó partján üldögélve, néztük, ahogy a lemenő nap sugaraiban csillogó templom tükröződik a vízen. Meg néha a sorra is ránéztünk, és mivel nem látszott, hogy mozdulna, végleg letettünk a templombelső megtekintéséről
A nagy bámészkodásunk közepette leült mellénk egy férfi, akivel beszélgetni kezdtünk. Szimpatikus volt, egyáltalán nem nyomult, és nem tért semmilyen üzleti ajánlatra, ilyenre eddig csak egyszer volt példa Indiában. Többen is megerősítették már, hogy a szikhek valahogy sokkal normálisabbak, mint a hinduk.
Mesélte, hogy az ingyenkonyhán minden nap több ezer adag ételt készítenek, még chapatigép is van, ami percenként 100 chapatit süt. Rögtön el is vitt megmutatni. A konyhába simán beengedtek. Nem mondanám, hogy nagy tisztaság uralkodott, de még mindig sokkal jobb volt a helyzet, mint a legtöbb étteremben, ahol beláttunk a konyhába.
A chapatigép ontotta a lepényeket, az önkéntesek rakták halmokba őket, illetve a gép másik végén töltötték bele a tésztát. Egy másik konyhában irdatlan nagy üstökben főztek. Minden nap mást főznek, nem állandóan ugyanazt és mindenkit szívesen látnak itt is és a zarándokszálláson is, hiszen ez nem szikh templom, hanem isten háza.
Mikor indulnunk kellett, elkísért a kapuig, ott búcsúztunk el. Még elszaladtunk vacsorázni, aztán a visszamentünk a hátizsákjainkért, és átvonultunk a jegyirodához, ami egy asztal az utcasarkon.
Itt betuszkoltak két másik utassal együtt egy autoriksába a sofőrnek meg bemondták, hogy hova vigyen minket. Út közben majdnem elhagytuk a cuccainkat, mivel kinyílta a hátsó ajtó. Nem volt probléma, az út hátralévő részén tartottam kézzel.
A fél tizenegyre beharangozott busz megérkezett tízkor és miután beszálltunk el is indult. Messze volt a deluxe kategóriától, mondjuk úgy húsz év távolságra. Ráadásul a leghátsó ágyra kaptunk jegyet, az meg jó pattogós. A busz egyébként semi-sleeper kategóriába tartozott, amiben ugyanúgy ülések vannak, mint a normál buszokban, de az utasok feje felett még ágyak is be vannak szerelve. Mindenki választhat, hogy hova vesz jegyet.
Természetesen a korai indulást a város szélén való céltalan álldogálással gyorsan kompenzáltuk.

 

Címkék: india úton

65131 km, Úton

2010.04.05. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Mivel Rishikesh egy völgyben fekszik, túl sok lehetőség nincs, hogy merre megy az ember tovább. Fel vagy le, esetleg egy kicsit lecsapva a sarkot ki a síkságra és a hegyek lábánál el Dehra Dunba, ahol kicsit nagyobb a választék buszok területén.

Mi is ezt csináltuk. Vikrammal lementünk a buszállomásig, ahol azonnal indult is egy busz Dehra Dunba. G által szép tisztára kimosott hátizsákjainkat azért még gyorsan belehúztuk a tokjaikba, mert a busz csomagtartója minden esetben mocskos. Főleg az én hátizsákom lett látványosan tiszta, úgyhogy most egy darabig vigyázunk rá.
Gyorsan odaértünk, és megvettük a jegyet Dharamsalába. Nagyon kíváncsiak voltunk, hogy milyen busz jön értünk este, mert a szokásos árnak legalább háromszorosát kérték az útért.
Tengernyi időnk volt még a busz indulásáig, úgyhogy a zsákokat beadtuk a csomagmegőrzőbe. Szerettük volna abba, amelyikre „cloak room” helyett „clock room” volt kiírva, de egy másik közelebb volt és cipekedjen, akinek hét élete van.
Riksába vágtuk magunkat, és bedöcögtünk a városba. Első dolgunk az ebéd volt, ha már a reggeli elmaradt, utána bevettük magunkat a bazárba. A város látnivalókkal nem kecsegtet, a könyvünk is csak annyit ír róla, hogy jó bazárja van.
Nézegettük a kínálatot, különös tekintettel a cipőboltokra, de sokra nem jutottunk. Aztán miután átvágtunk a fénymásoló negyeden és a kutyaeledel boltok utcáján, valamint magunk mögött hagytuk a zöldségesek felségterületét, belefutottunk a katonai ellátók utcájába. Mondtam is G-nek, hogy itt vannak a jobbnál jobb surranók, választhat, de egyik sem tetszett neki. Aztán egy teljesen jellegtelen bolt kirakatában megláttam egy hatalmas nagy svájci bicskát, ami egyből gyanús lett. Bent aztán meglepő kínálatot találtunk. Bakancsból nemcsak hogy több típus, de több méret is volt. Igaz a márkáról még sose hallottunk, de ránézésre nem találtunk kivetnivalót a termékben, sőt még kényelmes is volt, úgyhogy végre vettünk bakancsot. Mivel nem „made in India” volt, az ára sem indiai volt, de bánja a fene, csak legyen használható!
Ha már így belejöttünk a vásárlásba, vettünk hozzá zoknit is a szomszédos utcában, ahol meg leginkább fehérneműket lehetett kapni.
A buszállomáson már bent állt a busz, és meg kellett állapítanunk, hogy semmivel nem jobb, mint azok, amikkel eddig utaztunk. A különbség talán csak annyi, hogy innen ez az egy járat van. Ha Dharamshalába akar valaki menni, akkor vagy fizet, vagy marad.
Na jó, a légkondi működött, amire még nem volt példa Indiában, ahol amúgy is kiírják mindenre, hogy A/C, amiben van ventillátor. Ettől persze egy fikarcnyit sem lett kényelmesebb. Hosszúnak ígérkezett az éjszaka. Az első száz kilométert három óra alatt gyűrtük le.

 

Címkék: india úton

62888 km, Úton

2010.03.22. 10:00 | Ahmet | 3 komment

Reggel az ablak alatt – úgy látszik, minden ott történik – egy kislány kezdte nyomni a tejesember dudáját. Még véletlen sem fordítva. Szerencséjére akkor, mikor már felkeltünk, mert nagyon felbátorodtam tegnap este. A tejet egyébként motorosok hordják ki és nem zacskóban vagy üvegben (Iránban és Indiában is van zacskós tej), hanem két kannában. A kormányra meg klasszikus autódudát szerelnek, azzal tudatják, hogy „Jó reggelt, itt a tej!” Pillanatnyilag csak a motor parkolt a tejjel, a kislány meg vásárolt volna, de nem volt tejesember, ezért kezdte nyomkodni a dudát.

Szépen összepakoltunk és éppen fizettünk, mikor kiderült, hogy érkezett még két magyar. Kicsit elbeszélgettünk, de a vendégház tulajdonosa félbeszakított minket, fel kellett mennünk hozzá teázni búcsúzóul. Szóba került, hogy építkeznek a szomszédban és hát zajos. Mondta, is, hogy tegnap se tudtak aludni - mi biztos nem hallottuk -, de dolgoztak, szerencsére csak éjfélig. Khm, szerencsére!
A buszállomáson csomagmegőrzőbe adtuk a hátizsákokat, és felszálltunk a ranakpuri buszra. Eddig ez volt a legundorítóbb, leglerohadtabb busz utunk során, és ezt Indiában már legalább tízszer elmondhattuk volna, pedig azért ültünk néhány fejlődő ország buszjáratain.
Jellemzően a buszok tisztításáról a monszun gondoskodik, bemocskolásáról meg az indiaiak, és nyerésre állnak. Alapvetően minden busz össze van hányva kívül-belül, ahol meg nem, ott le van turházva, illetve bételcsula dekorálja, bár úgy néztük, hogy a bételfogyasztás drasztikus visszaesést produkálhatott az utóbbi időszakban, mert alig láttunk bételfogyasztót. Myanmarban rengeteg volt, de említésre se méltattuk, gondolva, hogy Indiában lesz igazán sok. Kicsit nehéz is volt elképzelni, hogy milyen lesz, mert ha több bételt akarnának elrágni a burmaiak, akkor be kellene állítani a sorba a gyerekeket is.
Szóval nem nagyon bételeznek, de a buszokat és amúgy is minden sarkot vörös foltok borítanak, amik nyilván évekkel ezelőtt kerültek oda. Természetesen minden eleme horpadt volt a busznak, de amíg ez nem akadályozza a kerék forgását, addig nem nagyon érdekel senkit.
Szóval ezzel a csodával buszoztunk három órát Ranakpurig, ami India legszebb és legfontosabb jain temploma. Leszállás után nem volt bennem túl sok lelkesedés, meg erő sem, kicsit megviselt, hogy három napja nem ettem gyakorlatilag semmit, ellenben nagy vágyat éreztem, hogy a bokros területre az út túloldalán bevegyem magam egy tekercs vécépapírral. Meg is tettem. Kétszer is, csak hogy nagyobb betekintést engedjek bélműködésem világába.
A szent hely körbefosása után elindultunk a márványtemplom felé. Belépni csak mezítláb lehet természetesen, és táskaellenőrzés után. A templomba nem lehet bevinni ételt, italt, bőrtermékeket és menstruáló nőknek is tilos a belépés. Az utóbbit nem ellenőrzik.
Jó hír, hogy fotózni viszont lehet, kivéve az istenszobrokat. Lehet, hogy mélyen azért érzik, hogy röhejes egy guvadt szemű márványszobor előtt hajbókolni, és nem akarják, hogy meglássa ország-világ, milyen is imádatuk tárgya. Egyébként mióta Rajasthanban vagyunk, azóta látunk istenszobrokat deluxe szemekkel felszerelve. Nem tudom, hogy miből készülnek, talán üvegből, de egy helyen lehetett is kapni mindenféle méretben. A csúcsa a dolgok megszemezésének az a pici szentély, amit Udaipurban láttunk és nem volt benne más, mint egy nagy ezüstszínű (alufólia?)kúp, egy pár üvegszemmel. Eredetileg talán Ganésa lehetett.
Mindenesetre a templom tényleg gyönyörű, megérte a buszozást. Az egész hófehér márványból épült, minden négyzetcentiméterét faragások díszítik. 1444 oszlopa közül nincs két egyforma. Nem látszik rajta, de 1439-ben épült. A hindu templomokkal ellentétben ráadásul patyolat tiszta, ami csak fokozza a fehérségét.
Visszafelé már nem volt olyan egyszerű az élet, ugyanis nem a végállomáson szálltunk fel, hanem csak úgy az út szélén integetve, szóval eleve teli buszra kellett felnyomakodni, ráadásul nem mi voltunk az utolsó felszállók. Ez a busz tényleg tele volt, és nemcsak a mi elkényelmesedett nyugati világnézetünk szerint, hanem az indiaiak is lázadni kezdtek, aminek természetesen nulla eredménye volt, hiszen a tömeget csak úgy lehetett volna csökkenteni, ha valaki leszáll, leszállni meg mindenki Udaipurban szándékozott. A vércukorszintem továbbra is a padlón volt, ami különösen kellemetlen, ha kemény fizikai munka vár az emberre, mint például életben maradás egy indiai buszon. Sofőrünk állat módjára hajtott, borult volna mindenki, ha nem lettünk volna úgy bezsúfolva, mint szardíniák a konzervbe, bár lehet, hogy egy ilyen szardíniásdoboz nem ment volna át a minőségellenőrzésen túltöltöttség miatt.
Udaipurba érve leültem egy padra, és próbáltam lélegezni, G meg keresett valami gyümölcsöt, mert képtelen voltam megenni bármit, ami nem lédús, a fűszeres meg aztán végképp nem jöhetett szóba. Szőlőt próbáltam magamba erőltetni, amitől nagyjából mozgásképessé váltam. Nagyon nem kellett kapkodunk, mert a buszunk este kilenc után indult csak. A nap nagyjából a buszozásnak lett szentelve.
A cuccainkat visszaszerezve átvonultunk a magán busztársaság irodájához, hogy ott várjunk tovább. Persze késett a busz, de túlzottan nem érdekelt, mert mindegy volt, hogy fél hatra vagy hatra ér oda.
Alvós jegyet vettünk, ami lényegesen kényelmesebb, mint az ülős. A buszunk egy kombinált példány volt, alul ülések, az ülések felett meg ágyak voltak. Az egyik oldalon szimpla, a másikon dupla. Mi, mint egy pár, dupla fülkét kaptunk. Ebbe felmászva aztán behúzhatja az ember az ajtaját, meg a függönyét, és senki nem zavarja, csak a fekvőrendőrök, amikből elég sok van, ráadásul sokszor úgy vannak elhelyezve, hogy egy, aztán még három. Szóval a busz hátulja nem a legjobb hely, nekünk viszont ide szólt a jegyünk. Az első órában szenvedtem is nagyon, bár inkább a beleim miatt, mint az útviszonyoknak köszönhetően, de ezek szinergens hatása különösen kellemetlen volt. Aztán egyszer, mikor felvettünk valami felszállót, lementem, és egy sötét helyet megint összefostam, onnantól tudtam aludni is.

 

 

 

Címkék: india úton

süti beállítások módosítása