Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


29644 km, Yangshuo

2009.09.13. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Elhatároztuk, hogy ha nem is korán, de emberi időben felkelünk, hogy ne kelljen rohanni. Ez annyira nem is könnyű, ha vekker nélkül akarja végrehajtani az ember egy ablaktalan szobában. Szerencsére a takarítónők csicsergése viszonylag pontosan jelzi a nap kezdetét. Végül fél kilenckor sikerült kikászálódni az ágyból, ami egyáltalán nem nevezhető korai kelésnek. Mielőtt bármit is csináltunk volna, urasan elvonultunk reggelizni.

Szépen sétáltunk a buszállomás felé, mikor lekapcsolt egy nő, hogy Yangdiba akarunk-e menni. Honnan tudják ezek, hogy hova készülünk? Azonnal odavitt egy buszhoz és már indultunk is. Így aztán még egy üveg vizet se sikerült vennünk.
A busz tele volt. Tulajdonképpen már azelőtt is, hogy felszálltunk volna, de ez nem számít, mert csak az az előírás, hogy mindenkinek ülni kell, az nem, hogy min. Kaptunk két sámlit és leülhettünk. Nem volt túl lelkesítő, mert az út legalább egy órásnak ígérkezett. Aztán ahogy elhagytuk a várost és csökkent a rendőrveszély, intett a kalauz, hogy üljünk át a sofőr melletti motorházra. Itt már egy kibírhatóbb volt, egészen addig, míg le nem kanyarodtunk egy mellékútra, ami teljesen rendőrmentes. Ez ugyanis azt jelentette, hogy felvettünk még háromszor annyi utast, mint amennyi már eddig is volt. Annak ellenére, hogy kényelmetlenebb lett, jobban kezdtük értékelni a kevéske és kemény ülőhelyünket. A többi utas nagy szerencséjére nem sokáig tartott a tömegnyomor, mert megérkeztünk. Leszállás után azonnal megrohantak minket. Még Yangshuoban figyelmeztettek, hogy előre kell foglalni tutajt, mert nem lesz. Láthatólag nem így volt, mert aki éppen nem vizet, licsit, mogyorót akart eladni, az tutajon akart Xingpingbe vinni.
Egyedül a vizesember járt sikerrel, vettünk tőle egy üvegben jégtömböt és lementünk a folyópartra megtekinteni, hogy akkor hogy is tovább. Mivel csak a túloldalon volt út, át kellett jutnunk. Rögtön belefutottunk a tutajosok árkartelljébe, aminek keretében megkopasztják a hozzánk hasonlókat. Ismerve a helyzetet, nem engedtek az árból, így listaáron vitettük át magunkat a túlpartra, hogy gyalog folytassuk az utat. Az ilyen átkelések elkerülhetetlenek, mert hol az egyik, hol a másik parton vannak a hegyek közvetlenül a vízparton, lehetetlenné téve a gyaloglást.
A túlparton sétáltunk tovább a karsztvidéken. A hegyek talán még meredekebbek, még magasabbak és még abszurdabbak voltak, mint a Yulong folyó mentén. Rendes út, és így forgalom sem volt, bár teljes csend sem, mert a Li folyó elég nagy ahhoz, hogy nagyobb hajókkal szállítsák a turistákat, valamint a bambusztutajok is motorral vannak felszerelve, mivel nincsenek gátak, amin át kéne vergődni. Ennek ellenére hangulatos a folyó.
Pár kilométerrel arrébb aztán megint át kellett kelnünk, bár itt már sikerült annyit alkudni, hogy a legalább a lelkünk jobban érezze magát.
Nemcsak mi mentünk gyalog, egy kínai párral többször elmentünk egymás mellett, attól függően, hogy éppen ki állt meg pihenni, de nagyjából ennyi volt a gyalogos forgalom. Ahol volt valami település, ott azonnal felhúztak valami bódééttermet, meg két-három üdítős standot, ahol a tutajjal lefelé tartók megállhattak enni-inni. Ami szerencse, mert ha van tutaj, az azt jelenti, hogy át is lehet kelni, ha kell. Így nem volt az a kellemetlen érzésünk, hogy túlmegyünk az utolsó átkelési lehetőségen, aztán egyszer csak vége lesz a partnak és mehetünk vissza.
Pont egy ilyen átkelőnél készültünk megvívni a harcunkat, amire egy üveg sörrel gyúrtunk, mikor láttuk, hogy jár komp is, amit a helyiek használnak. Gyorsan felpattantunk, és fejenként pár yuanért át is vittek. Igazából nem lenne szabad külföldieket szállítaniuk, mert úgymond veszélyesek ezek a hajók. Én mondjuk ebben is a tutajosmaffia kezét érzem, pláne, ha az ember ránéz azokra a tákolmányokra, amik már nem is bambuszból vannak, hanem 8 szál PVC csőből.
A komp egyébként egy teknő, egy fő kezelőszemélyzettel, aki átkormányozza a dízelszörnyet a túlpartra, majd a part közelében kipattan kapitányi székéből és kiköt. A kikötés is inkább csak nevében az, ugyanis a hajó elején lévő platformba vágott lyukon keresztül leszúr egy karót és kész. A széles platformnak nemcsak a kikötésnél van szerepe, ott állítják le a motorkerékpárokat az átkelés idejére. Ez összesen vagy egy perc, azzal együtt, hogy a kapitány ellöki a teknőt a parttól, felugrik, és megvárja, hogy kisodródjon olyan messzire, ahol már tud navigálni. Merülése egyébként nincs sok a tákolmánynak, szerintem még akkor sem, ha a névleges 30 embernyi terheléssel megy. Ennyi utas talán egy fél nap alatt fordul meg a hajón.
Az utolsó szakaszon már tudtuk, hogy nincs messze Xingping, ahova igyekeztünk. Egyrészt autók kerültek elő, másrészt a „hello, bamboo” emberek már nem Xingpingbe, hanem Yangshuoba akartak vinni.
A folyónak ez a szakasza van egyébként megörökítve a 20 yuanos bankjegyen, de hogy pontosan melyik volt az, azt nem tudjuk, mert pont nem volt húszasunk, meg azt hiszem, a folyóról kellett volna nézni, nem a partjáról. Mindegy, gyönyörű volt a táj, ez kétségtelen. Mondjuk Kínában vagyunk, tehát azon se lepődnék meg, ha fehér csempével burkolt kockaház lenne rajta. Az viszont furcsa, hogy nincs semmin Mao, eltekintve a Tiananment és a turistáknak szánt vörös csillagos pólókat, meg táskákat, esetleg az integetős Mao órát. Ha jól tudom Kínában is van olyan törvény, hogy közterületet csak az olyanról lehet elnevezni, aki már legalább 50 éve halott. De hogy ez Maora is vonatkozik!
Xingpingbe megérkezve meglepő módon nem rohantak le a tutajosok, ott kellett állnunk elveszetten legalább fél percig, mire egy odajött. Megkötöttük az üzletet, bár arról nem beszélt, hogy a tutajra csak a túlparton szállhatunk fel. Nem értem, hogy miért nekünk kellett kompra ülnünk és átmennünk, miért nem a tutaj jött értünk, mikor egyértelműen vártak ránk a kompnál, mivel átszólt a srác mobilon. Na, nem ez az egyetlen dolog, amit a világon nem értek, úgyhogy gyorsan túltettem magam rajta.
A hatszemélyes motoros, PVC csövekből készült „bambusztutaj” csak a miénk volt, máris száguldottunk lefelé a folyón. Csúcssebességünk majdnem elérte a 23 km/h-t az egyik keskeny, gyorsfolyású szakaszon, amúgy szép nyugodtan csorogtunk lefelé, és még romantikus is lett volna, ha nem egy minimális kipufogódobbal pöfögő benzinmotor hajt minket előre. A tájat ez sem tudta elrontani. Yangshuo közelébe érve aztán kiderült, hogy ha tegnap még gyalogoltunk volna egy kicsit, akkor lett volna akár homokos strand is, sőt ha még egy kicsit többet, akkor jégkrém-árussal ellátott homokos strandot is találhattunk volna.

 

Címkék: kína yangshuo

29565 km, Yangshuo

2009.09.12. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A tegnapi teljesítménytúrává alakult laza séta után egy tényleg laza napot terveztünk. Ugyanarra az utcára mentünk ki, mint előző nap, ugyanazzal az elhatározással, de azt már tudtuk, hogy keményebben fogunk küzdeni, mert messzebb van, mint a térképen. Szerencsére a mai célpont kiejtése vagy jobban sikerült, vagy egyszerűen értelmesebb volt a kalauz a buszon. Mert hogy van kalauz, nem a sofőr szórakozik a jegyekkel, még ha a busz összesen csak 15 személyes, akkor sem.

Nagy utazásról persze nem volt szó, tíz perc alatt ott is voltuk a célt, annak ellenére, hogy a város határáig lépésben gurultunk, hátha akad még utas a járókelők közt.
A Hold hegynél szálltunk ki, nem sokkal a híd után, ahol előző nap letértünk az útról. A hegy egyszerűen egy lyukas háromszög. A nevét a lyuk alakjáról kapta, ami számunkra boltív, vagy félkör, de a kínaiaknak hold, akik imádják az ilyen neveket.
Elindultunk felfelé a lépcsőkön – természetesen itt is lépcsőn lehet felmenni a hegyre, de itt nem kell sokat mászni – és már a nyomunkba is szegődött egy nő, hogy vegyünk vizet. Nem vettünk, volt nálunk, de ez őt nem zavarta. Jött utánunk és öt másodpercenként elszajkózta, hogy wata, gola. Roppant idegesítő volt, hiába mutogattam, hogy nincs, és nem is lesz üzlet, nem volt hajlandó lekopni. Ha megálltunk, megállt, ha tovább indultunk, jött ő is. Hiába volt minden mutogatás, csak jött. Végül megálltunk és integettem, hogy húzzon akkor felfelé, de nagyon gyorsan. Feladta, ment felfelé, nem várt ránk, vagyis nem olyan sokat.
Innen szépen mindenki saját tempójában mászott tovább. G lassan, én meg gyorsan, ami azt jelentette, hogy lehagytam a banyát, akinek ideje nem volt bepróbálkozni. Mivel már nem volt messze a lyuk a hegyen, G is hamarosan utolért. A lyuk tulajdonképpen egy barlang, aminek a bejárata és a kijárata közelebb vannak egymáshoz, mint az alja, meg a teteje. Az egyik legjobb benne, hogy rendesen átfúj a szél rajta, a másik meg a kilátás. Ennél jobb kilátás csak akkor nyílik, ha az ember felmászik a csúcsra. A kiépített útnak vége volt, csak egy keskeny ösvény vezetett tovább a bokrok közt. Régen még tábla is volt, hogy eddig, s ne tovább, de mára eltűnt. Szerencsére száraz idő volt, mert az utat olyan agyag borítja, ami még így szárazon is fényes felületű. Mikor legutóbb itt jártam, nem volt ilyen szerencsém, tökig sárosan értem fel.
A csúcson megállva aztán ameddig a szem ellát csak a karszthegyek vannak. A szemmel belátható távolság azért sajnos nem volt olyan hatalmas, mint szerettem volna, mert a levegő nemcsak meleg, de párás is volt, mint eddig szinte mindenhol Kínában. Ennek ellenére nem volt hiábavaló a mászás, sőt még a szél is erősebb volt.
A csúcsról lemászva a hatalmas boltív alatt üldögéltünk még egy kicsit, csodálva a kilátást, meg az vizesasszony pofátlanságát, aki továbbra is abban bízott, hogy veszünk valamit. Amíg felmásztam, újra rászállt G-re, aki magyarul úgy elmagyarázta, hogy hagyja már békén, hogy megsértődött. Pedig ha valamit igen nehéz, akkor sértődésre bírni egy kínait, aki el akar adni valamit.
A lépcsőkön lebillegve visszanéztünk a hegyre, G megállapította, hogy Könyök és nem Hold hegy. Ugyanis itt nem az elkárhozott lélek ujja türemkedik ki, hanem a behajtott könyöke, a vak is látja.
Egyszerűen és gyorsan visszajutottunk Yangshuoba, ahol is tartottunk egy kis pihenőt a szállásunkon, majd strandolásra felkészülve levonultunk a város melletti Li folyóhoz. Pár napja ugyanis felfedeztük, hogy hol fürdenek a helyiek és ilyen melegben mi sem hagyhattuk ki. Tulajdonképpen a folyón felfelé, a város szélén volt egy kikötő, ahol az égvilágon semmi nem kötött ki, ide mentünk. Szépen lepakoltunk és a lépcsőn vízbe gázoltam. Már reflexből húztam be a hasam és izomzatom felkészült a lábujjhegyen vízbe araszolásra, de meglepődtem. A víz jó meleg volt. Egy gyors csobbanással már benne is voltam nyakig. Nem csak meleg volt, hanem tiszta is. A sodrás a part közelében nem volt túl erős, pont öregasszony sebességgel lehetett helyben úszni. Egy darabig eldagonyázgattunk, de nem vagyunk nagy strandolók, itt meg homokra kifeküdni, meg jégkrémet enni sem lehetett, úgyhogy viszonylag rövidre sikerült a program.

 

 

Címkék: kína yangshuo

29545 km, Yangshuo

2009.09.11. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Mivel G jobban volt, rögtön ugrottuk a sűrűjébe. Reggel kimentünk a Yangshuot átszelő útra, hogy majd fogunk valami járművet, ami elvisz a Yulong folyó hídjához. Hát, nem pontosan így alakult. Ami megállt, annak a sofőrje se értette, hogy mit akarunk, mi meg nem akartunk úgy beszállni, hogy nem tudjuk, hogy a busz tényleg oda megy-e, ahova mi is szeretnénk. Persze nyilván oda ment, mert hova máshova, de annyi bután visszabámuló arcot ritkán lát az ember, amennyit aznap reggel volt alkalmunk látni. Pedig nem lehet annyira bonyolult kitalálni, hogy hova is akarunk menni, még akkor sem, ha viszonylag rossz a kínai kiejtésünk.

Szépen elindultunk hát gyalog, végül ez a finom közelítés a célhoz azzal végződött, hogy legyalogoltunk vagy hat kilométert, és megérkeztünk a hídhoz.
Maga a híd természetesen teljesen érdektelen modern betonhíd, csak azért volt érdekes, mert itt keresztezi az út a Yulong folyót, aminek a völgyében kirándulni szerettünk volna. A Yulong egyébként sárkányt jelent, ez a híd és a folyó neve is.
Szóval hat kilométer után megérkeztünk a túra elejére. Nem zavart különösebben, mert a bélyegnyi térképünk alapján innen csak tíz kilométerre volt a Yulong híd. Aki már olvasott legalább két bejegyzést, az már sejthet valamit.
Lefordultunk a főútról, és elindultunk a völgyben. Tulajdonképpen már az ide vezető út is nagyon látványos, ha az ember nem folyamatosan attól retteg, hogy elcsapja valami háromkerekű szörny, esetleg egy tandembicikli.
Yangshuo és környéke a környező karsztvidék miatt híres. A mészkőhegyek körben mindenhol olyan formát vettek fel, amilyet csak a gyerekek rajzolnak. A teljesen sík területből sorban állnak ki a hegycsúcsok, És nemcsak hogy hegycsúcsok, mindegyik szinte vagy nem is szinte függőleges oldallal indul, hogy aztán lekerekített csúcsban végződjön. Ezek a meredélyek viszont nem akadályozzák a fákat abban, hogy elborítsák a hegyeket. Igazából csak a függőleges és repedésmentes hegyoldalakon látszik a szikla, minden mást sűrű zöld növényzet borít.
Ilyen hegyek közt haladtunk, elvileg a Yulong folyó mellett, de inkább csak mentén, mert a folyó kissé arrébb folyt és nagy bánatunkra a partját már elborították a szállodák. Az utat, amin haladtuk, pedig lebetonozták, hogy a mellettünk elzúgó teherautók kisebb port verjenek fel. A teherautóforgalom kizárólag a turizmusnak volt köszönhető. A legtöbb ember ugyanis nem gyalogol, - ami harmincöt fok felett megbocsátható – hanem bambusz tutajjal teszi meg az utat, természetesen a folyón lefelé. Láttuk is, ahogy a tutajokon színes napernyők alatt ültek, és boldogan locsolták a mellettük elhaladókat, vagy éppen pajzsként használva napernyőjüket próbáltak védekezni. Aztán a tutajokat teherautók viszik vissza az úton, általában ötösével.
Szerencsére a szállodák hamar elfogytak, és némi kitartó gyaloglás után elértük a betonozott út végét is. Innentől természetesen a tutajok is megritkultak, így a táj hangulata is sokkal romantikusabbá vált. Mivel szép napos idő volt, szépen folyt rólunk a víz is, G pedig előszedte kedvenc mondókáját, amit a családi legendárium egy csónakázásról őriz még két éves korából: „Mikor ugrunk már bele?!” Ez egy csónakázó tavon nem biztos, hogy bekövetkezik, de most, a folyó egy nyugisabb szakaszán nehezebb lett volna megállítani, mint egy vízibivalyt. Szóval megálltunk fürdeni. G bugyi-melltartóban bemászott a vízbe, a parton ücsörgő bácsi nagy örömére. A víz tiszta és meleg volt, talán még melegebb is, mint néha a leves a menzán. G elégedetten dagonyázott, mint a fent említett jószágok, de ezzel a hasonlóságok sorának természetesen vége.
Kicsit később aztán megjelentek a helyi gyerekek is, akik nem csak fürödtek, de hoztak egy hálót is, hátha fognak valamit, aztán jött még néhány tehén, hogy a folyón lévő gáton átkeljen átsétáljon a túlpartra. Sok ilyen gát van, tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy lehet öntözni a rizsföldeket, meg mellesleg tutajozni is. Különben azt hiszem, hogy a legtöbb helyen nem lenne húsz centinél mélyebb a víz.
Pancsolás után sokat nem kellett törődni a száradással, mint mondtam meleg volt, nem is kicsit. A folyóval továbbra is párhuzamosan haladtunk felfelé, azt csodálva, hogy mégis hogyan lehetséges, hogy ilyen hegyek, ilyen táj kialakuljon. G-nek azonnal volt egy elmélete, ami azon alapult, hogy márpedig ilyen hegyek nincsenek, tehát csak az lehet, hogy az elkárhozott lelkek a pokolból próbáltak feltörni, aztán az ujjaik nyomták ki így a terepet. Engem meggyőzött.
A következő hídnál átmentünk mi is a túlpartra, és a rizsföldek gátjain folytattuk az utat. Kicsit később kiértünk a falvakat összekötő útra, ami természetesen csak a parcellák közti csapások után tűnt útnak, mert a legnagyobb jármű, ami elmehetett rajta, az a motor volt. Forgalom természetesen nem volt, pontosabban két biciklis páros jött csak szembe. Érdeklődésünkre az első azt mondta, hogy gyalog a híd még vagy 20 perc. Fél órával később jött a másik csapat, az ő becslésük szerint még onnan volt 45 perc. Bíztató volt. Már kezdtünk arra gondolni, hogy Kína valami hangzatos modernizálás mottó alatt elbontotta az 1415-ben épült hidat, de végül csak elértük. Akik az elején sejtettek valamit, azoknak mondom, hogy lehet a kaján vigyort szélesebbre húzni, a napi gyaloglás a hídnál érte el a huszonharmadik kilométert.
Igazi híd egy félköríves boltív a folyó felett. Lépcsőn lehet felmászni rá, és természetesen a másik oldalon is lépcsőn lehet lemenni. Valószínűleg ennek köszönheti, hogy még áll, és nem omlott össze valami tizenhétszeresen túlterhelt teherautó alatt. Mi csak a közepéig jutottunk, egyrészt mert onnan volt jó a kilátás, másrészt nem is akartunk átmenni, harmadrészt ott kapcsolt le egy nő, aki bemondta a minden Yangshuo környéki által ismert mondatot: Hello, bamboo! A nap folyamán ezt minden egyes kínai elmondta nekünk, de egyikkel sem mentünk tutajozni. Most viszont pont ezt szerettük volna, 23 km után leülni és csak csorogni lefelé. Arra ugyan már nem volt idő, hogy a gyalog megtett teljes hosszt megtegyük vízen is, de nagy veszteség nem ért, napnyugtáig volt még két óra, pont annyi, amennyi elég ahhoz, hogy eljussunk a Yangshuoba vezető útig.
A bambusztutaj nem a mérnöki zsenialitásáról híres, inkább arról, hogy egyszerű, mint a faék. Hat-nyolc szál bambuszt kötnek egymás mellé, és már kész is. A magas szintű technológiát az képviseli, hogy tűz felett meggörbítik a bambuszok végeit, így aztán jobb az ellenállási tényező, meg a gátakon való leszánkázásnál sem akad meg az eleje. Gátból pedig ugye van kétszáz méterenként egy. És mindegyiknek a közepén egy szakasz, ahol a víz úgy bukik át, hogy egy tutaj is le tud menni, természetesen a hasán csúszva, nem túl elegánsan.
Ezek a gátak aktívan akadályozzák a motorral hajtott járműveket, így a tutajokat rúddal kell előre hajtani. Szerencsére az árban benne van a meghajtó személyzet is, így tényleg csak ülnünk kellett a tutajra rakott bambuszszékeken, annyi dolgunk volt, hogy a lassan lemenő nap fényében csodáljuk a tájat és felemeljük a lábunkat a zúgóknál. Már ha nem vágytunk lábmosásra.
Mivel már ilyen előrehaladott állapotban volt az idő, gyakorlatilag a miénket kívül alig volt más tutaj a vízen, mondhatni miénk volt a folyó, semmi nem rontotta el a látványt.
Pontosan napnyugtakor raktak partra, tíz perccel később pedig már tök sötétben vágtunk át egy falun az út felé. Még szerencse, hogy régi emlékeim alapján sejtettem, hogy merre járunk. Az aszfaltra kiérve aztán stoppolni kezdtünk. A forgalom természetesen motorosokból állt, így sok sikerrel nem jártunk, de a második autó fel is vett, bár közben megtettünk legalább egy kilométert és összecsíptek a szúnyogok. Egy kínai apuka vett fel a két lányával. Angolul ugyan nem beszéltek, de elég intelligensek voltak ahhoz, hogy maguktól is kitalálják, nem a külvárosba tartunk és bevittek a város közepébe. Szépen megköszöntük aztán rögtön célba vettük az egyik éttermet.

 

Címkék: kína yangshuo

29506 km, Yangshuo

2009.09.10. 10:00 | Ahmet | 7 komment

A nap gyakorlatilag egészségügyi szünetté lett nyilvánítva, mivel G a gyomorrontás és a megfázás tüneteit produkálta egyszerre. Szerencsére időnk van, így nem maradunk le semmiről. Míg G pihent, addig én a netet piszkáltam, ha már nincs jobb dolgom. Általában ilyenkor szokott az ember lemaradni a blogírással, meg hasonló napi teendőkkel.
Egészen furcsa, hogy utazás közben is megvannak a napi rutinfeladatok, csak kicsit mások, mint az otthoniak. Reggel felébred az ember valamikor, és rögtön az első kérdések között merül fel a mit eszünk és hol. Ebben a valamikor felébredésben az a jó, hogy nem a vekker kelti az embert, vagy ha mégis, akkor sem azért, hogy menjen be az irodába.
Reggeli közben aztán kitaláljuk, hogy pontosan mit is akarunk csinálni aznap. Mert az rendben van, hogy elmegyünk ide, meg oda, de ennyi egy nem elég, mert a hogyan a lényeg.
A napi programunk végén, aztán olyan csodálatos dolgok szoktak szerepelni, mint mosás, amiből én a ruhák kicsavarásában veszek részt. Ez egy gondos tervezést igénylő projekt, mert figyelembe kell venni a rendelkezésre álló eszközöket, lehetőségeket, és a klímát. Ha már van egy lavór a szobához, az fél siker, ha van hova teregetni, az még jobb, de nem garancia semmire, ugyanis ha nem szárad meg a cucc, akkor kár elkezdeni is.
Aztán blogot kell írni, meg letölteni a fényképeket, napi tracklogot, ezeket rendbe rakni. Ami így leírva nincs egy sor, de elég sok időt el kell vele tökölni. Ha van internet, akkor ezután jön a mindenféle feltöltése. Ez lehetőséget biztosít nekem rengeteg anyázásra. Iránban blokkolva volt minden oldal, amin pina volt, tehát gyakorlatilag a web 90%-a. Olyan oldalakat is beleértve, amire nem is gondolnánk, pedig ha jobban megnézzük, bizony ott a pina, csak romlott erkölcsünknek már fel se tűnik.
Pakisztánban vagy áram nem volt, vagy sávszélesség, ami eléggé megnehezítette az ember dolgát. Végül Kínában a lázadások után lekapcsolták a fél országot a netről, ne rendetlenkedjenek rajta. Ahol volt/van net, ott izmozásból olyan veszélyes oldalakat tiltanak, mint a Picasa, amit a fényképekhez használunk, vagy a facebook. Hogy a jövő mit hoz, azt el sem merem képzelni.
Ha van a szállásunkon tévé, és még a CCTV9 is bejön rajta, akkor arra szoktunk vetni egy pillantást. Ez ugyanis angol nyelvű, de ez ne zavarjon meg senkit, attól még az állami televízióhoz tartozik. Minap bemondták a hírt, miszerint a Dalai Láma taiwani látogatása miatt sokan tiltakoztak. Teljesen reális.
Késő délután azért csak sétáltunk egy vacsorával egybekötött kanyart, aztán G újabb alvást tartott, én meg sötétedés után újra kimentem a folyópartra, hátha terem ott egy-két jó fénykép.

 

Címkék: kína yangshuo

29503 km, Yangshuo

2009.09.09. 10:00 | Ahmet | 2 komment

Hajnali háromig néztem ki a sötétbe, aztán valami félkómába estem, hogy hol felébredve, hol álomba rázkódva megérkezzünk valahova, ahol egy órát álltunk. Aztán az egy óra után a sofőr odajött, és egy csattanósat rácsapott a karomra, hogy ez itten Guilin. Hát, cifrán küldtem el az édesanyjába, mert egyrészt valakit úgy ébreszteni, hogy ráverünk egyet, az nem civilizált megoldás, másrészt miért most mondja.
Mindenesetre lekászálódtunk és kipakoltunk a csomagtartóból, hogy azonnal lecsapjon ránk egy másik buszos. Felkászálódtunk az újabb buszra, amin még alig volt utas. Lassan érkezett egy-két ember, aztán nagyon-nagyon lassan elindultunk, hogy a városban összeszedjük azokat az embereket, akiknek séta közben az jutott eszébe, hogy Yangshuoba kéne menni. Ezzel eltelt egy óra. Tele lett a busz, lehetett volna emberi tempóra váltani, ám belekerültünk egy katonai konvojba. Szerencsére nem a teljes hadsereg vonult fel, csak néhány teherautó ágyúkat vontatva. Lassan leelőztük mindet, és beértünk a karszthegyek közé.
A nap még csak nem rég kelt, az idő meglehetősen párás volt, de a hegyek így is lenyűgözők. A sík terepből állnak ki, a legtöbbnek szinte függőleges az oldala, és teljesen abszurd formákat vesznek fel. Szóval gyönyörű a táj, de hát ezért rázattuk magunkat igen hosszú órákon keresztül.
A városban szokás szerint nem a buszállomásra vittek, hanem kiraktak korábban, véletlenül pont egy szállodai felhajtó orra előtt. Nem volt szimpatikus a fickó, de a hely, aminek a kártyáját mutatta jó helyen volt, az útikönyvünkben is szerepelt, hát hagytuk, hogy odavezessen. Nem vezetett. Helyette egy hasonló nevű unszimpatikus helyre vitt, egy lerohadt kis utcába. Mondom neki:
- Te, biztos vagy benne, hogy ez az a hely?
- Ó, hogyne!
- És ez milyen utca?
- Ez itt a Xi jie.
Hát, mit ne mondjak, úgy otthagytuk, mint annak a rendje. Ráfaragott velünk, mert én már jártam Yangshuoban, és habár Kínában gyorsan változnak a dolgok, olyan ritkán van, hogy egy utcát beszűkítenek. Pár száz méterrel arrébb aztán kezdtem ráismerni a környékre, és szállást is találtunk. Szobánknak hatalmas ablaka van, ami egy falra néz, de ezt már megszoktuk, szinte igényeljük is.
Gyors zuhanyzás után eldőltünk, mint a rohadt nád, bár én aludni nem tudtam, helyette az elmaradt számítógépes munkákat csináltam meg. Az olyanokat, mint az archiválás, a töredezettség-mentesítés, meg az egyéb alja munkákat, amik azért mégiscsak szükségesek.
Mikor G felébredt, elmentünk ebédelni, hogy aztán zuhogó esőben menjünk vissza. G nem érezte jól magát, így visszalefeküdt aludni én meg a hallban élveztem a wifi előnyeit. Látva, hogy van gépünk, a recepciós srác azonnal felszaladt egy tekercs kábellel és cellux-szal, hogy bekösse a netet a lakosztályunkba. G nagyon örült a látogatásának, éppen elaludt. Mindegy, tény, hogy most már van internet a szobánkban is.
A gyógyulásos semmittevésben csak egy vacsoraszünetet tartottunk, ami után egyedül lementem a folyópartra, megnézni, hogy ugyan megvan-e még.

 

Címkék: kína yangshuo

süti beállítások módosítása