Tiny Little Big Thing

Elhatároztuk, hogy sokáig alszunk, a vekker meg elhatározta, hogy tojik az elképzelésünkre, és a hátizsákomba bekapcsolódik. Kiugrottam az ágyból túrtam a hátizsákban, hogy lekapcsoljam. Ennek ellenére nem keltünk fel. Már csak azért sem, mert ömlött az eső. Elvileg ma kellett volna kezdődnie a lovas fesztiválnak, de már napok óta nem sikerült kideríteni, hogy lesz-e. Több helyről hallottuk a pletykát, hogy elmarad. Valahogy ezek a fesztiválok és dátumhoz kötött események nem jönnek össze nekünk, pedig kivételesen jól időzítettük az érkezést.

Mikor végre elállt az eső lementünk a térre és az út mentén üldögélő néniktől vettünk egy befőttesüvegben jakjoghurtot (jakhurtot?), meg elballagtam kenyérért. Kenyérnek hívjuk, de valami péksütemény, és mindig sikerül édeset venni belőle. Most nagyon figyeltem, és a biztonság kedvéért még kértem két lángost is, amiből azonnal négyet csomagoltak.

Remek kis reggelit csaptunk, aztán elindultunk a lovas fesztivál helyszíne felé, hátha van ott valami. Ugyan nem mentünk el a tetthelyig, de jól látszott, hogy semmilyen esemény nincs a városnak azon a részén, így visszabuszoztunk a központba, és megnéztük, mi van a főtéren, mert a pletykák arról is szóltak, hogy a lovas, meg a sör mellé lesz valami más is.

Volt is, néptánccsoport, amiből leginkább csak annyit láttunk, hogy a tömeg feje felett egyszer-egyszer meglibbennek az ingek nagyon hosszú ujjai.

Közelebb tülekedve megnéztük, ahogy egy nő tibeti népdalt énekel, majd a Pekingi Táncintézet leányai ugrabugrálnak. Ennyi nagyjából elég is volt.

Mivel volt még tengernyi időnk, kitaláltunk, hogy elmegyünk a Domkar Gompához, ami 11 km-re van Yushutól. Buszt persze nem találtunk. Leintettünk egy minibuszt, de azonnal taxivá változott. Mindegy, bevállaltuk. A sofőr viszonylag idióta volt. Mégis mekkora intelligencia kell ahhoz, hogy kitalálja mit is dumálhat az utas? Nyilván az úticélt mondja először. Ebben meg is egyeztünk, bár nem volt egyszerű megértetni vele, hogy a Domkar Gompa, amit egyszer már megértett, azonos a célállomással. Utána nyilván a pénz része jön a dolognak. Sokáig tartott, mire rájött, hogy mit is akarok. Az a tündéri, hogy egy szót nem tudunk kínaiul, csak a számokat, de az utóbbi soha nem mondják, mindig megpróbálják eltáncolni.

Végül csak megegyeztünk. Az első kolostornál megállt, és magyarázott valamit, végül felvitt a kolostorhoz, amiről valahogy éreztem, hogy nem az, amire mi vágyunk. Miután elhajtott, meg is bizonyosodtunk róla, úgyhogy mehettünk le az úthoz, és stoppolhattunk, mert ahol voltunk, ott minden zárva volt, illetve betonból épült.

Szerencsére ahogy leértünk, fel is vett egy szerzetes. Valahogy abnormálisnak tűnik, hogy egy szerzetes autókázik, de hát ugye nálunk is autóznak a papok. Itt legalább a miseborral nincs gond. Méginkább szerencsénkre egyenesen a Domkar Gompához ment, ami elég magasan van, gyalog legalább egy félóra mászás.

A templomból már kihallatszott a szerzetesek mormolása, a dobok, cintányérok és a kürtök hangja. Senkit nem zavart, hogy bemegyünk, sőt a fényképezésre is rábólintottak. Körbefotóztam, aztán üldögéltünk kicsit és hallgattuk a szerzeteseket. Mindenki előtt a különálló lapokból összerakott szöveg volt. Néha felemelték a dobokat és a görbe dobverővel egyszerre ütöttek rá egyet, amire párszor a nagydob válaszolt, aminek rendesen odavágott a kezelője, hogy a padló is megremegett. A két kürtös kicsit távolabb ült, máshol nem fértek el a két és fél méteres kürtjeik. A kürt vége kis kerekes kocsira volt támasztva, így mikor a bele kellett bődülni a hangszerbe, könnyebben húzták a szájukhoz.

Az átszellemülés után a szomszédos épületbe mentünk át. A látogatás alapjának azt a filozófiát választottuk, hogy amelyik ajtó nyitva van, azon be lehet menni. Szépen fel is mentünk az emeletre, ahol a maszkokat tárolják. Egy szerzetesbe botlottunk, aki igencsak meglepődött, hogy ott vagyunk, de nem vette a szívére, inkább beinvitált, hogy nézzük meg a maszkokat közelebbről is.

Az egyik szomszédos melléképületből nagyon integettek, hogy menjünk oda. Éppen nyomólemezeket faragtak fából, imazászlókhoz, és papírfecnikhez, amit a szélbe lehet szórni. Ajánlgatták, hogy vegyünk egyet, de elég el voltak tévedve az árakkal, meg aztán mit kezdjünk egy nyomólemezzel otthon? Egyébként a nyomtatás nincs túlbonyolítva. Yushuban láttunk egy bódéban üzemelő imazászlóüzemet. Maga elé rakta a mester deszkát, bekente festékkel, rárakta a textilt, végigsimította egy párnával és kész is volt. Egy zászlóra háromszor ment ugyanaz a minta. Szóval egy kis befektetéssel ráállhatnánk az imazászlógyártásra. Azt hiszem egy hazai piaci niche-t fedeztem fel.

A kolostor lakóházai között nem tudtunk sétálni, mert ezt nem nézte jó szemmel egy falka kutya. Tulajdonképpen a tévéből megtanultam néhány alapvető dolgot a kutyák viselkedéséről és jelbeszédéből, de amikor hat-nyolc kutya acsarkodik, akkor hajlandó vagyok hinni agyam azon részének, ami azt susogja, „Fuss, te hülye, baromság, amit hallottál!” Futni azért nem futottunk, de taktikai visszavonulást hajtottunk végre. Közben elkezdett szakadni az eső, úgyhogy előrángattuk az esőkabátokat, és abban caplattunk le a szerpentinen. Mire leértünk el is állt, nagyjából meg is száradtunk. Túl nagy forgalom nem volt, de az első teherautó felvett. Yushuba érve kiderült, hogy nem csak mi ketten voltunk stopposok, hanem az a nő is, aki velünk utazott. Azt hiszem, hogy a kolduláson kívül a stoppolás is bevett szokás a tibetieknél.

Mivel szeretnénk továbbállni, előrelátóan megpróbáltuk kipuhatolni, hogy honnan is mennek a buszok Sershuba. Az útikönyv által jelölt helyen nyomát sem láttuk buszoknak, vagy bármi hasonlónak, így elmentünk a buszállomásra, ahol egy rendkívül segítőkész pénztáros elhajtott minket, de szigorúan kínaiul, mutogatva egy irányba, ami sokat nem segített rajtunk. Újra megpróbáltuk az útikönyv által preferált helyet, mindenkit megkérdezve. Szerencsére a könyvünkben kínaiul is le van írva, hogy „buszok Sershuba”, szerencsétlenségünkre meg a legtöbb ember nem tud kínaiul, vagy ha tud is, hát olvasni nem. Végül némi iterációval megközelítettük a helyet. Magunktól az életben nem találtuk volna meg. Egy fickó kísért oda minket, és rábökött az egyik házfalra fekete festékkel felmázolt kínai feliratra. A felirat maga a buszmegálló tulajdonképpen. Csak azért esett le, hogy mit mutat, meg a szövegben volt egy olyan, hogy „8:00” és azt tudtuk, hogy nyolckor megy a busz. Nagyon megköszöntük neki. Holnap teszteljük az információt.

Állítólag minden nap tízkor indul busz a Wencheng templomhoz, mi kilenc után ébredtünk. Ennek ellenére összekaptuk magunkat, és kiloholtunk a sarokra, ahonnan a könyvünk szerint mennie kellett volna. Nyomát se láttuk, és akit kérdeztünk az a buszállomás felé mutogatott, úgyhogy továbbloholtunk a buszállomásra. Ott sem tudtak semmit a buszunkról, sőt a buszállomás előtt álldogáló minibuszok sofőrjei is csak bután néztek a kérdésünkre. Miközben tanácstalanul álltunk, megszólított minket egy lány, hogy nem tudjuk-e honnan megy busz a Wencheng templomhoz. Így már hárman nem tudtuk, de nem adtuk fel. Tovább kérdezősködtünk, mire az egyik meginterjúvolt azt válaszolta, hogy egy ötvenesért elvisz. Gyorsan tisztáztuk, hogy nem fejenként ötvenre gondol és rábólintottunk.

Először a házához mentünk, mert ott volt a kocsi. Kicsit várni kellett, amíg átöltözött. A kommunikáció elég behatárolt volt, mert egy szót sem tudott angolul, magyarul, portugálul. Mi meg a kínaival és a tibetivel nem boldogultunk. A portugál csak azért lett volna jó, mert kiderült, hogy a lány portugál, Carolinának hívják, és Macauban él. Ő az első portugál utazó, akivel életemben találkoztam. Meg is egyeztünk abban, hogy a portugálok azért nem utaznak, mert egyszer már felfedezték az egész világot, azóta nem érdekli már őket.

Sofőrünk igazi tibeti volt, bár a ruhája nem árulkodott erről, de minden alkalommal, mikor elhajtottunk egy kolostor, sziklába vésett felirat, vagy bármilyen szent hely mellett, azonnal mantrázni kezdett magában.

A Wencheng hercegnő templomhoz érve természetesen ő is bejött velünk. A legenda szerint a hercegnő éppen Tibetbe tartott, hogy megházasodjon, mikor itt megpihent röpke egy hónapra és a pihenőidőt arra használta fel, hogy megtérjen a buddhista hitre. Mint minden friss hívő, ő is nagyon lelkes volt, ráadásul hercegnőként kiadhatott olyan utasításokat, hogy akkor ide kérnék kilenc domborművet a hegyoldalba. Úgyhogy a VIII. század óta ott vigyorognak és rögtön építettek fölé egy templomot is. A templomot természetesen megkerüli egy kora, vagyis egy zarándokösvény. Mivel a templom a hegyoldalnak van tapasztva, az ösvény a meredek hegyoldalon vezet felfelé. A keskeny szakadék, ami a templomhoz vezet, teljesen be van szőve imazászlókkal, mintha egy hatalmas pók járt volna erre. Helyenként az ösvény is sűrű imaszövedék alatt vezet. Sofőrünk természetesen jött velünk, sőt inkább vezetett minket, mutogatva, amit érdemes megnézni, még ha bonyolult magyarázatokat nem is tudott adni. Azért néhány dolgot megértettünk. Például azt, hogy ha valaki meghal, akkor a nyakában viselt talizmánt, szent képet, vagy hasonlót kiakasztják a kora mentén. Lehet, hogy egyfajta reklamációként, mivel a talizmán nem védte meg viselőjét.

A templom túloldalán leereszkedve visszasétáltunk a kocsihoz és megkértük emberünket, hogy vigyen el a Zhira Gompához, vagyis Zhira kolostorhoz, úgyis útba esik. Elvitt, bár mint kiderült nem az a kolostor volt a Zhira, amire mi gondoltunk, úgyhogy nem is esett útba.

Magát a kolostort tulajdonképpen meg se néztük, inkább csatlakoztunk a helyiekhez, akik a szikla tövében a helyi babonáknak hódoltak. Sok apró barlangocska van a sziklában, a feladat általában olyasmi, hogy az egyik lukon be kell mászni, a másikon ki, és akinek sikerül, annak aztán jó lesz. Akinek meg nem, az nyilván marha nagyot esik, vagy beszorul a lukba, ami meg rossz. Kicsit biztonságosabb, amikor kavicsot kell feldobni egy lyukba, úgy hogy bent is maradjon. A tornamutatványok mellett megnéztük a hegyoldalba vésett Buddhát is, ha már ott voltunk.

Visszafelé megálltunk a Trangu Gompánál, ami tényleg útba esett. Ugyan zárva volt, de gyorsan kerítettek egy szerzetest, akinél volt kulcs és beengedett, hogy végigcsodáljuk a szobrokat, amik nagyon impozánsak voltak. A szobrok mellett fényképek is voltak az oltáron, például a Dalai Lámáé. Úgy látszik enyhülés van, mert pár éve még nagyon tiltva volt a fényképe az országban, de lehet az is, hogy egyszerűen működik az, hogy az ország legeldugottabb pontján vagyunk. Néha érdekelne, hogy azoknak a néniknek, akiknek a türkiz fejdíszük a saját hajukkal van felkötve, és elgondolkodva sétálnak az imamalmukat pörgetve, mi a véleménye a világról. Az utcán körülnézve néha az az érzésem, hogy a Kína szó valami igen távoli elvont dolog az ittenieknek. Talán még távolabbi, mint nekünk az EU.

A kolostorból már egyenesen Yushuba mentünk. Menet közben a nyelvi korlátok előnyös oldalát használva megbeszéltük, hogy inkább egy százast kellene adni a megbeszélt ötvenes helyett, hiszen olyan lelkesen kísért minket mindenhova, és vitt olyan helyre is, amit előtte nem beszéltünk meg. Mikor megérkeztünk, Carolina oda akarta adni a százast, de nem fogadta el, sőt az ötvenest se. Mondott valamit, amiből Carolina annyit értett, hogy benne volt a tibeti barátság szó. Úgyhogy egy kézfogással köszöntük meg az utat, és elváltunk.

A tibetiek egyébként nagyon barátságosak és érdeklődőek. Kicsit furcsa is néha, mikor körbeállják az embert és bámulják, de egy „hello”, vagy „tashidelek” hatására azonnal elővillannak az aranyfogak és már nem csak bámulnak, hanem mosolyognak, kezet ráznak. Legalább akkora attrakció vagyunk számukra, mint számunkra ők.

Együtt indultunk ebédelni, de menet közben megálltunk egy árusnál nézelődni. Egyből körénk gyűlt vagy tíz ember, megnézni, hogy mégis mit csinálunk. De elég megállni az utca közepén beszélgetni, szoros gyűrűvel azonnal körbevesznek és hallgatnak, mintha értenék. Percekig képesek csak nézni minket, egyáltalán nem jönnek zavarba.

Evés után kivonultunk hármasban a főtérre, mert olyan szépen sütött a nap, hogy vétek lett volna kihagyni ebben az általában ronda esős időben. A főtéren két dolog van, amiért érdemes meglátogatni: egy mondabeli király böhömnagy lovasszobra, és a napernyők alatt megiható hideg sör. A második miatt jöttünk. Rövidesen csatlakozott hozzánk egy nagy hasú, ritka szakállú tibeti is. Megkínálta magát a sörömből, ami egyből két meglepetést is okozott neki. Egyrészt mikor a pohárba öntötte, azonnal kifutott a habja, másrészt mikor belekóstolt sör íze volt. Köpködött is azonnal, hogy micsoda borzalmat iszunk és előhúzta a maga itókáját, valami almalészerű üdítőt.

Rövidesen aztán rátért jövetelének lényegére, és párás szemmel mutogatott G-re aztán magára. Hasonló mozdulatokkal elmagyaráztam, hogy G csak velem kopulál, keressen mást. Nem tartott neki sokáig, kilencven fokot fordult balra, és mutogatós javaslatát megtette Carolinának is, aki szintén rövidúton elutasította, meghiúsítva a kis kócos tibeti-portugál állampolgár létrehozását. Emberünk már nagyon ki lehetett éhezve, mert egy kolduló nőnek is ajánlatot tett, megfogva a mellét. Itt se járt sikerrel, úgyhogy inkább elaludt. Mi meg leléptünk.

A szállodánk felé tartva még lekapcsolt minket egy srác, aki beszélt valamit angolul, bár úgy tűnt, hogy érteni sokat nem ért. Meghívott egy tibeti teára, miközben megpróbált finoman meggyőzni minket, hogy kell nekünk egy idegenvezető. Nem kellett. A tea egyébként sós volt, ilyet ittunk már korábban is (magunk között csak pisának hívjuk). Elég borzasztó de a legrosszabb benne az, hogy mikor már azt hiszed, hogy megittad, újratöltik. A sós tea után ittunk egy jakvajasat is. Az jobb volt, mert nem sózták meg. A végén mi fizettünk, remek kis meghívás volt. Szerettünk volna már megválni a sráctól, mert kicsit fárasztó volt és összefüggéstelenül beszélt. Mindenesetre Carolinával megbeszéltük, hogy este kilenckor még összefutunk az egyik étteremben.

Némi döglés után kínkeservvel rávettük magunkat, hogy elinduljunk a megbeszélt találkára. A rendelés egy étteremben soha nem egyszerű, ha az ember nem beszéli a nyelvet. A konyhában mutogattuk el, hogy mit kérünk. Vesztemre kértem bele húst. Mikor elkezdtem enni, kiderült, hogy a hús rágós, sőt, egy szép nagy mócsingos darab, amit amúgy is kivágni készültem a francba, büdös is. Kipakoltam minden tetemet, de a tésztát megettem, mert bátor voltam, meg éhes. Közben sorban érkeztek a kolduló szerzetesek. A sokadikat aztán Carolina gyorsan leállította, jelezve, hogy ne is jöjjön közelebb. Ezen úgy felkapta a vizet a szent tanítvány, hogy egy pohár teával fenyegette meg, amit végül csak az asztalra öntött. Lámatámadás!

Kicsit meglepődtünk ezen, mert általában nagyon békések.

Reggel, ahogy elterveztük, kerestünk magunknak egy másik szállodát. Amit találtunk egy kicsit sem volt jobb, de legalább a recepciós tett némi erőfeszítést, hogy megértesse magát, és még mosolygott is közben. És erőfeszítés alatt nem kell valami nyelvleckére gondolni, csak arra, hogy leírta az árat egy papírra. Ez sokaknak megoldhatatlan probléma. Ha érted, ha nem, beszél a saját nyelvén, aztán a többi a te gondod. Mindezt mondjuk egy szépen fényezett réztábla alatt, ami büszkén hirdeti, hogy a szálloda fel van jogosítva külföldiek fogadására. Hihetetlen, de még ilyen helyeken is dolgoznak olyanok, akik egyszerűen nem értik, hogy létezik olyan, hogy idegen nyelv.

Szépen kijelentkeztünk az előző helyről és áthurcoltuk a cuccot. Amíg sík terepen kell menni, addig egész tűrhető, de ahogy lépcsőzni kell, valaki elzárja az oxigéncsapot.

Yushu, vagy tibeti nyelven Jyekunkdo hivatalosan egyébként nem Tibet, hanem Qinghai de kit érdekel, a lakosság 97%-a tibeti. Sőt, egyesek szerint ez Tibet azon része, ami sokkal inkább megőrizte a tibeti kultúrát, mint a hivatalos Tibet, amit meglehetősen megviselt a kínai fejlesztés és betelepülés. Köszönhető mindez talán annak, hogy ez itt Kína legeldugottabb tartományának legeldugottabb sarka.

Elsőként a város feletti kolostorba másztunk fel. Hülye érzés ez az oxigénhiány, mintha állandóan fáradt lenne az ember. Fent aztán kicsit körbejártunk. Gyakorlatilag minden zárva volt, és szerzetest is csak hármat láttunk, a templomban, a többi gondolom lent shoppingolt. Ezenkívül csak három jakkal, meg néhány kutyával találkoztunk. A kolostort egyébként éppen bővítik, úgyhogy toronydaru emelgeti a betont, az oszlopok nagy része már áll. Pont olyan az alakjuk, mint a régi faoszlopoknak, csak vasbeton. Úgy érzem, hogy kicsit gáz az egész. Túl sok időt nem töltöttünk fent, nem volt értelme. Közben megint esett egy kis eső, de látszott, hogy nem gondolja komolyan.

Lefelé útba ejtettünk néhány imamalmot, amiken lepörgettünk párezer imát, ártani biztos nem árt. A nagy imamalmot éppen felújították, minden jel arra mutatott, hogy nem túl régen leégett.

A város főutcájára leérve pont ott állt előttünk egy busz, ami a világ egyik legnagyobb mani falához ment. Gyorsan fel is szálltunk, pár perc múlva már ott is voltunk. 1715-ben kezdték lerakosgatni itt a zarándokok a kőbe vésett imáikat, és a mai napig rakosgatják. Becslések szerint kétmilliárd mani kő lehet most a gigászi kupacban. A köveken kívül persze épült néhány csörten és templom is, meg van egy sor imamalom is. Csatlakoztunk a zarándokokhoz és körbejártuk a mesterséges hegyet. Vannak kerek kövekre vésett hosszú imák, apró betűkkel és nagy lapos táblákra vésett néhány szó, szép színesre festve, meg a kettő között minden, ami elképzelhető. És természetesen imazászlók. Mégis a legérdekesebbek a zarándokok. Bámultuk őket, ők meg minket, közben kedvesen mosolyogtunk a másikra. Barátságosak az emberek és a fényképezést is jól viselik, bár azért akadt olyan, aki kérdésemre nevetve eltakarta az arcát. Más csak nevetett, hogy milyen hülyeség is őt fotózni.

Estefelé még kisétáltunk a város szélén lévő csörtenhez, körbesétáltuk a helyiekkel, és tekertünk párat az imamalmokon, de nem segített, megint esni kezdett. Ennek ellenére néztük egy darabig, ahogy az asszonyok agyagból aranyozott kis Buddha domborműveket, meg fene tudja miket csinálnak egy forma segítségével. Ketten az agyagot gyúrták, páran előkészítették a megfelelő méretű és alakú agyagdarabokat, a többiek meg az aranyfestékkel kikent formákba nyomkodták. A végén a formából már aranyozott agyagfigurák kerültek ki.

Visszafelé sétálva egy kapun benézve félkész réz Buddha szobrokat vettem észre. Bementünk, és két nagyon mérges kutya, meg jó pár barátságos ember fogadott. Megengedték, hogy körülnézzünk, és körülfényképezzünk. Meglepően fiatal gyerekek kalapálták a rézlemezeket a megfelelő formába. Ahogy elnéztem, egy könyv alapján dolgoztak, meg gondolom a mester utasításai szerint, aki szintén egy fiatal srác volt. Egyből mutatott is egy szobrot, hogy az G-re hasonlít. Hát, ha ki kellett volna választani, hogy a készletből melyik hasonlít rá leginkább, akkor igen, amúgy nem.

Az eső továbbra is esett, úgyhogy sokat nem kószáltunk, vacsora után a szállodánkba mentünk. Holnap megpróbáljuk intenzívebben pörgetni az imamalmokat, esetleg veszünk imazászlót, hátha akkor jobb idő lesz.

Az alvósbusz nem ringat csipkerózsika-álomba, inkább beleráz valami delíriumba. Amikor aztán a rázkódás megszűnik, azonnal felébred az ember, hogy „Na, mi van!?”. Így ébredtünk valamikor az éjjel közepén. Valahol egy sorban álltunk és vártunk. Útépítés miatt csak egy irányba mehetett egyszerre a forgalom. Jó az ilyen várakozás, mert az ember agya minden percet azonnal hozzáad a tervezett érkezési időponthoz, miközben nem lehet tudni, hogy mikor mehetünk tovább. Hideg volt, levegő meg nem. És nem úgy nem volt, hogy ablakot kéne már nyitni, - mert hát azért volt hideg – hanem valahol négyezer méter felett voltunk. Nem azt mondom, hogy oxigénpalackért hörögtünk, csak lehetett érezni, hogy valami nem olyan, mint eddig volt. G konkrétan fejfájásnak hívta ezt a valamit.

Lassan elindult a konvoj az útépítésen át. Meg kell azért mondanom, hogy az a szakasz is jobb volt, mint a Karakoram Highway bármelyik szakasza.

Legközelebb hajnalban álltunk meg, egy, az út szélén veszteglő busznál. Mikor aztán a mi buszunk csomagtartójából négyen kiemeltek egy komplett váltót, akkor állt össze a kép, hogy miért is mentünk a szervizbe, ha nem szerelték a buszunkat. Persze egyből mindenki kihasználta az alkalmat, úgyhogy a busz pillanatok alatt körbe lett vizelve. Sok lehetőség egyébként nem volt elbújásra. Ameddig a szem ellátott lágy dombok és fű volt, a füvön meg jakok mindenfelé. Szóval bokor vagy fa egy szál se. És nem csak ott, ahol megálltunk, vagy a környékén, hanem napkelte óta egyet sem láttam, sőt később sem bukkant fel egy sem. És nem csak az arasznál magasabb növények hiányoztak, hanem a falvak is. Száz kilométereken keresztül nem volt semmiféle település, csak néhány sátor, amelyek körül rengeteg kecske volt általában egy karámban, távolabb természetesen rengeteg jak. A sátrak felett imazászlók, hátha tényleg hoznak valami áldást.

Aztán egyszer csak beértünk egy faluba. Valami ünnepségre készülhettek az iskolások, mert mindenki ünneplőben feszített, ami itt kunkori csizma, hosszú ujjú szőrmekabát, meg hasonlók. A hosszú ujjú alatt azt kell érteni, hogy a kabát ujja leér a viselője térdéig, már ha az éppen hagyja. Furcsa az időjárás ilyen magasságban. Ha kisüt a nap, egyből meleg lesz, de ha elbújik, visszatér a hideg. Így aztán állandóan fel vagy le kellene venni a kabátot. Helyette azt csinálják, hogy ha kezd melegük lenni, akkor az egyik kezüket kihúzzák, és a kabát ujját a derekukra tekerik. Ha még melegebb lesz, mindkét kezüket kihúzzák, és a kabát ujjait hátul összekötik.

Buszunk szépen elkezdett ereszkedni és lassan elértük Yushut, ami csak 3700 méter magasan fekszik. Dél volt, mire megérkeztünk. Nem a buszpályaudvaron, csak valamelyik utca szélén raktak ki minket. Remek, mert megnehezíti a tájékozódást. Amúgy is szét van rázva az ember agya, meg nem is aludt, ehhez jön még az is, hogy nagyon szeretne már találni egy vécét.

A kigondolt irányba elindultunk. Szerencsére nem tévedtem a tájolással, viszont a szállodát nem találtunk. Hiába van minden két nyelven kiírva, ha az egyik nyelv a tibeti, a másik meg a kínai. Végül egy másik szállodában kötöttünk ki, ahol nem igazán voltunk alkupozícióban. Egyrészt a recepciós nem beszélt angolul, másrészt az a vécé dolog már nagyon aktuális volt. Miközben már azt terveztük milyen sorrendben teszteljük a vizesblokkot, drága recepciósunk elővette a formanyomtatványt, amit ki kellett töltenünk. Hihetetlen, de az útlevelünk lejárati dátumától a vízumunk sorszámáig mindent meg kellett adni. És nem volt elég az egyikünké. Aztán ezeket az adatokat elkezdte átmásolni a könyvébe. Utána nekiállt számlát írni és elmutogatni, hogy a szoba árán kívül kell depozitot hagyni. Azt hiszem, nem voltam túl türelmes vele.

A szobánk nem volt lenyűgöző, a bizonyos teszt során az is kiderült, hogy a vécétartály ugyan folyamatos csurgó hangot ad, de ez minden, amire képes. Szerencsére találtunk egy lavórt. Aztán az is kiderült, hogy a csap meleg állásba tekerve csak hörög, valamint az ágynemű se tiszta. Nem vagyunk túl kényesek, de ha ez a három dolog találkozik még a viszonylag magas árral, akkor még mi is reklamálásra adjuk a fejünket. Hívtam az egyik partvistologató nőt, hogy bemutassam a problémáinkat, de a felénél közölte, hogy „I don’t know” és röhögve otthagyott. Egy picit felhúztam magam, mert iszonyatosan pofátlan dolognak tartom az ilyet még akkor is, ha nem éppen fizetővendég a státuszom. Úgyhogy fogtam az ágyneműt, utánamentem, levágtam a földre, és közöltem, hogy hozzon tisztát. Nem kellett tolmács, megértette. Negyed óra múlva kaptunk nagy kegyesen tiszta lepedőt, de ágyneműhuzatot, azt nem. Feljött helyette a recepciós, aki mutogatással arról próbált meggyőzni, hogy az bizony ki volt mosva. A lábnyomra nem tudott magyarázatot mutogatni, mégse kaptunk tisztát, viszont a koszosat elvitték. Azt hiszem mindegy volt már, korábban eldőlt, hogy több éjszakát nem töltünk ott.

Délután aludtunk egy kicsit, elmentünk enni és álmélkodtunk, hogy milyen arcok mászkálnak az utcán. Mintha valami könyvből vágták volna ki mindet. Az, hogy melyik félnek volt nagyobb az ámulata, még mindig nem dőlt el. A kifőzdében, ahol éppen valami főtt tésztát pálcikáztam magamba, megállt előttem egy kislány, az ujjával rám mutatva hangosan nevetni kezdett. Aztán a családja is csatlakozott hozzá. Azt hiszem, a szakállam nyűgözte le őket, mert a pálcikával azért annyira nem vagyok béna.

Az utcán is alaposan megnéztek minket. Érdekes módon minél inkább mesebeli volt a figura, annál jobban megcsodált minket. És hát itt aztán vannak mesebeli figurák. Teljesen hétköznapi, hogy a nők öklömnyi kék, meg sárga kövekkel a fejükön sétálgatnak.