Tiny Little Big Thing

A busz viszonylag pontosan jött értünk és kifuvarozott a kikötőbe. Nem a cölöpházas halászkikötőbe, hanem a másikba, ahol például szép nagy konténerhajók is álltak nem messze a saját kis bárkánktól, amibe éppen búvárfelszerelést pakoltak.

Mikor befizettünk a túrára, két lehetőség között vacilláltunk: volt egy óccsó túra, négy szigetet meglátogatásával, úszó bárral, sznorkellinggel, sok emberrel, meg a drága kevés emberrel, sok korallal. Utóbbi mellett döntöttünk, pedig sóher énünk gyakran kényszerít a helytelen útra.

A hajó mellett rajtunk kívül még két ember téblábolt, nekik szánták a palackokat. Mint kiderült nagyjából meg is volt az egész társaság. Akkor éreztük, hogy jól döntöttünk. Az első helyszínig tartó úton bedobtunk egy kávét és beszélgettünk. Mielőtt a búvárok nekiálltak beszuszakolni magukat a csini fekete neoprén ruhába, aztán felszerszámozták őket és mehettek is a vízbe. Nagy meglepetésünkre mi is kaptunk fétis gúnyát a szemüveg és a békaláb mellé, majd mehettünk mi is Isten hírével.

Egy szál fürdőgatyában nem egy nagy élmény a vízben libegni, mert 20 perc után fázni kezd az ember, akkor is, ha meleg a víz. Viszont így, hogy szépen kistafíroztak, kellemesen lehetett vízihullát játszani. Az ember csak ernyedten sodródik, néha kifújja a vizet a pipából és nézi, hogy mi van lent. A víz sajnos elég zavaros volt, de azért rossznak semmiképpen nem volt mondható.

Búvárjaink visszaérkezése után átálltunk egy másik helyre, ami már a hajóból jobbnak nézett ki. Bár utastársaink ausztrálok voltak, akik mindig elégedettek, nem reklamálnak, de azért éreztem a hangjukban némi csalódottságot az előző hely látási viszonyaival kapcsolatban. (Hát, ez az esős évszak, ami a fene tudja mikor van. Bárkit kérdezünk meg, mindig azt a választ kapjuk, hogy az eleje, vagy a vége, vagy a közepe. Az útikönyv is összevissza ír róla. Mellesleg éjjel is szakadt az eső, még jó hogy reggelre elállt, mert ugyan a vízben nem leszünk vizesebbek, a hangulat mégiscsak jobb, ha süt a nap.)

Egy kis öböl mellett kötöttünk ki egy bójához, mert igazán nem szép dolog a horgonyt csak úgy bevágni a korallok közé. A búvárok még pihentek egy kicsit a két merülés között, de nekünk nem volt téma a dekompresszió, azonnal csobbanhattunk. A víz gyönyörű tiszta volt és nyüzsögtek benne a halak. Egyetlen negatívumot tudnék csak említeni, az uszony feltörte mindkettőnk lábát. Tiszta röhej, mintha sétáltunk volna benne! Szerencsére nem volt igazi úszószám, amit bemutattunk. Elsodródtunk a parti sziklákig, és néztük, ahogy halrajok legelésznek a zátonyon. G egy teknőst is látott, de ahogy a teknős őt meglátta, elmenekült. Nem csoda, ismerve a helyi étkezési szokásokat. Cápától nem kell a környéken tartani, - bár szívesen megnéztem volna egyet –, mert szó szerint kizabálták őket a tengerből. Pontosabban csak az uszonyukat, de uszony nélkül szart sem ér a cápa, elsüllyed a fenébe. Legalább egy órán át tettettük a hullát, és már kezdtem aggódni, hogy valaki megcsáklyáz. Néha azért nem bírtam ellenállni, és egy nagy levegővel lemerültem, hogy vessek egy közelebbi pillantást a különböző élőlényekre. Eszméletlen jó érzés a korallok felett, között úszni, de még így szabad tüdővel is erőteljesen kell fújni befogott orral, csukott szájjal, hogy a nyomás kiegyenlítődjön. Ha nem tenné az ember, beszakadna a dobhártyája, bár erre ehhez megfelelő mértékben hülyének kell lenni, mert a fülben kitűnően érezhető a nyomás, ami egyre fokozódik, míg aztán fájdalomba nem vált. Akinek nem volt még semmilyen fülgyulladása, az ez most nem fogja érteni (szerintem ilyen ember nincs, vagy a gyermekkorát kómában töltötte), de kb. annyira fáj, mint amikor egy kiadós strandolás után az ember bedurrant fülét megtekerik.

A vízből kimászva különös, régen elfelejtett gyermekkori emlékek idéződtek fel, ahogy a ruhában 37°C-osra melegedett víz lábszárunk mentén távozott. A harmadik helyen is jók voltak a látási viszonyok, és habár kevesebb volt a hal, a korallok kárpótoltak. Itt több hajó is állt, de a búvárok másfelé kószáltak, így a part mentén csak mi úszkáltunk, meg egy apró üvegfenekű csónak kínai turistákkal. Aláúsztam és felintegettem nekik, ők pedig vadul fotóztak.

A túránk az ilyenkor szokásossal ellentétben nem hamarabb ért véget a meghirdetettnél, hanem kicsit tovább tartott. Közben a tojásos szendvicsek is szépen elfogytak, úgyhogy tényleg ideje volt a part felé venni az irányt. Amit korábban nem tudtunk és most kellemes meglepetésként ért, ebédelni vittek. Ebéd után aztán elbúcsúztunk és zuhanyozni mentünk a szállodába. Kezdtem érezni, hogy bizony szépen leégtem. Mert szép dolog a neoprén ruha, meg a víz, de a fejem teteje folyamatosan a napon volt, és azon, hogy úgy mondjam csekély a védelem. Természetesen volt napkrém nálunk, de ki gondol ilyesmire? Legközelebb talán én, de csak akkor, ha nem sült ki végleg az agyamnak az erre a célra fenntartott része.

A kinézett szállodánkban jó kereskedő módjára először megmutatták a tetőteraszt, ami tényleg nagyon kellemes volt, de szinte biztos, hogy egyszer sem fogunk felmenni, aztán kezdték a drágább szobákkal. Elsőként egy szép kilátással bíró üvegezett valamit, amiben elég kegyetlen klíma uralkodott, szerintem a gekkók is csak akkor mennek be oda, ha van vendég, aki bekapcsolja a légkondit. Aztán szépen araszoltunk lefelé az árlistán, mire megérkeztünk a legolcsóbb szobához, amiben nincs légkondi. Minek is fizessünk plusz pénzt olyasmiért, amit aztán nem akarunk bekapcsolni, mert rosszabb, mint jó.

Azonnal eldőltünk, mint a zsák, és aludtunk egy kis kiegészítőt a buszos éjszak után. Ilyenkor aztán jól megkeveredik az ember, hogy melyik nap melyik volt. Valahogy az van az agyunkban, hogy az egy nap az, ami két alvás között eltelik.

Ebédelni keltünk fel, aztán kibaktattunk a Cham tornyokhoz, amiket a VII. és XII. század között építettek és pont olyanok, mint azok, amiket My Sonban láttunk, azzal a különbséggel, hogy jobb állapotban vannak és még mindig használják őket. Ez a használat azzal jár, hogy a legnagyobb épületben annyi füstölő ég, hogy két ventillátor szívja ki a füstöt, de még így is marad bőven. A szentély közepén álló linga már nem az eredeti, de csak azért, mert az eredeti, majd annak az utóda és az annak a helyére rakott is arany volt. A jelenlegit egy bölcs király helyezte el, kőből van. Érdekes módon ennek nem kelt lába. A hívők mezítláb léptek a szentélybe és borultak le. Én meg a sarokban diszkréten fotóztam, mert hihetetlen hangulata van a helynek.

A városba visszafelé menet újra elmentünk a város egyik kikötője mellett, ahol a halászhajók sorakoznak hatalmas lámpáikkal, amivel a halakat csalogatják éjjel. Nem egy nemzetközileg elfogadott módszer, de ki foglalkozik ilyesmivel, ha a gyerek enni kér. A parton kis hullámlemez bódék állnak vékony, görbe cölöpökön, ha nincs telek, nincs költség alapon.

A Long Son pagoda felé menet beugrottunk egy helyi fotós galériájába. Nagyon jó képei voltak, de éppen nem volt áram, így a felét nem igazán láttuk, ami sajnálatos, de így legalább kevésbé hangol le, hogy milyenek a sajátjaim.

A pagoda nem volt rossz, bár túl extra sem volt, ami érdekes, az a dombon felette álló hatalmas fehér Buddha szobor, amihez felmásztunk. Ha már benne voltunk a nagy vallásosságban, beugrottunk a helyi keresztény templomba is. Azt hiszem, Európában nem került volna bele egyetlen útikönyvbe sem. Betonkockákból épült szegényem. Érdekesebb volt az esküvői fotózás, amit mellette tartottak. Nem egyszerű szépen elrendezni az ara haját, ruháját a szélben, pláne, ha arra is kell figyelni, hogy a vőlegény strandpapucsát eltakarja.

Kis szállodai pihenő után, még napnyugta előtt kicaplattunk a strandra és megforgattuk magunkat a hullámokban. Illetve a hullámok forgattak meg minket a homokban. Jólesett az egész napi izzadás után.