Reggel elég korán felébredtem, és eszembe jutott, hogy fel kéne kelteni G-t is, hogy induljunk korán, legyen időnk mindenre. Aztán eszembe jutott, amit eddigi laoszi tartózkodásunk alatt tanultunk: tök fölösleges korán kelni és semmi értelme kapkodni, úgyhogy aludtunk még másfél órát.
Első dolgunk aztán az volt, hogy béreltünk egy motort, és elmentünk reggelizni. Ehhez persze még nem kellett volna a motor. Aztán természetesen megetettük a motort is, és elindultunk a Köcsögök Mezeje felé, már ha lehet így ezt fordítani manapság, mikor mindennek van pejoratív értelme.
A környéken több terület tele van rakva hatalmas kőedényekkel. Az edények célján és értelmén sokat vitatkoztak, mint ahogy azon is, hogy mikor készültek, de maradjunk a helyiek által adott információnál, és higgyük el nekik, hogy kb. 2500 évvel ezelőtt ezekbe a köcsögökbe temetkeztek, vagy ezekbe rakták a hamvakat, esetleg a csontokat egy másodlagos temetés során.
Elég sok ilyen terület van, ezek közül három viszonylag könnyen látogatható, néhány kisebb terület megnézhető eldugott helyeken, a többi meg tele van fel nem robbant bombákkal.
Az első helyszín a legnagyobb az általunk meglátogatottak közül. Kb. 300 kőedény áll szétszórtan a környéken, kisebb nagyobb csoportokban. Az edénycsoportokat ösvények kötik össze, amelyek két szélét piros-fehér MAG feliratos betonkockák jelzik, ahogy az edénycsoportok szélét is. A MAG (Mine Advisory Group) végezte a terület aknamentesítését, pontosabban a kockákon belüli részek megtisztítását. Szóval nem célszerű letérni az ösvényekről.
Rögtön az első helyen, egy kis dombtetőn áll a legnagyobb edény, szerintem egy családot is el lehetett volna temetni benne, hamvak tárolása esetén meg egy kisvárosnak is elég lett volna.
Innen jelölt ösvényen, bombatölcsérek között közelíthető meg a második csoport. Ott is jó sok edény áll, nagy összevisszaságban. Látszik rajtuk, hogy öregek, némelyik el is van törve, de meglepően szépen átvészelték az utóbbi háborúkat is. Van olyan, amelyik közvetlenül egy bombatölcsér szélén áll teljesen sértetlenül. Talán csak egy van, amelyiknek a fedele is megvan, és még néhány, amelyiké a közelben hever.
A területen van még egy barlang, valószínűleg a háború során is használták, mert a bejárat körül különösen sok a bombatölcsér, minket viszont jobban lekötött a bejárat felett lógó két méhcsalád. A sziklafalon függenek a lépek, teljes mértékben méhekkel borítva, akik természetesen járják a táncot a jó mezőkről regélve.
A motorra visszaszállva továbbhajtottunk az úton a második, illetve a harmadik helyszín felé. A leágazásnál szép nagy tábla mutatta az útirányt, arra viszont nem számítottunk, hogy 11 km-t kell megtenni földúton. Túlzottan nem volt hepehupás, de por volt elég, még jó, hogy a forgalom elhanyagolható volt.
A nagy tábla után meglepett, hogy az egyik mellékútnál egy kis kézzel festett nyilacska mutatta, hogy merre tovább. (Később a szállodában találkoztunk is egy párral, akik simán elmentek mellette.)
A második terület sokkal kisebb, de hát azt mindenki tudja, hogy nem a méret a lényeg. A hangulata sokkal jobb, mint az elsőé. A kőedények két dombtetőn állnak, fekszenek, illetve mállanak a fák között. A táj is nagyon szép hozzá, mindkettőnknek nagyon tetszett, pedig eredetileg úgy gondoltuk, hogy csak az egyes és hármas területet nézzük meg, az is pont elég lesz. Szerencsére meggondoltuk magunkat, de a harmadik helyről továbbra sem mondtunk le. Kis kérdezősködés után meglett a helyes irány is, mert ide már aprócska tábla se jutott.
Ez is egy kis dombon áll, ahova a rizsföldek gátjain sétálva lehet eljutni. A rizst már learatták, csak a tarló volt meg és a szépen összerakott szalmakazlak.
A köcsögök kis csoportban, de jó sűrűn állnak egy kis ligetben, körben a már megszokott piros-fehér kockákkal. Lent a mezőn meg emberek dolgoznak, mindenféle piros-fehér jelzés nélkül.
Úgy gondoltuk, hogy sokat már nem kell földúton motorozni, de tévedtünk, vissza kellett menni az aszfaltútig, és közben a forgalom is megnőtt, nem nagyon, csak annyira, hogy porral terítsen be minket. Kiérve a főútra aztán ráengedhettem végre a benzint a 100 köbcentire a teljesen üres úton, úgyhogy villámgyorsan legyűrtük a huszonegynéhány kilométert Muang Khounig. Akárcsak Champasak, ez is volt főváros, és ez is alig falu manapság. Nagy részét már az amerikaiak bombázták le.
Először egy templom romjait néztük meg, ahol egy nagy Buddha szobor ül sztoikus nyugalommal a templomból megmaradt néhány oszlop és faldarab között, aztán a helyiek félrevezető akciója ellenére megtaláltuk a sztúpát is, pont az ellenkező irányba, mint ahogy mutatták. Azt hiszem, a kiejtésemmel lehetett baj, mert a falu közepén álló régi sztúpát biztos, hogy mindenki ismeri. Felmotoroztunk a dombtetőre, ahol áll. Nemcsak hogy jó régi, de annak is néz ki. Teljesen benőtték a növények, az oldalát meg több helyen kibontották, hogy lenyúlják a benne elhelyezett relikviákat. A bontás eredményeként jól látszik, hogy az eredeti építmény sokkal kisebb volt, csak aztán megnagyobbították még néhány réteg téglával.
A közelben áll egy hasonló, csak még leharcoltabb sztúpa, de motorral nem volt nagy erőkifejtés átgurulni, szóval megnéztük azt is.
A városba visszafelé nagyon kellemes volt az út, csak minden marha előttünk lépett le az útra. És nem csak marhák, hanem a csirkék, kutyák és kecskék is. Egyéb veszély nem volt az úton, miénk volt az aszfalt és még a kilométeróra sem zavart, mert rossz volt, úgyhogy G se féltette az életét.
Phonsavanba visszaérve a MAG látogatóközpontjába mentünk, ők itt a fő UXO (unexploded ordnance) szakértők. Levetítettek nekünk egy dokumentumfilmet, ami eléggé sokkoló volt, de nem azért, mert olyan képeket mutogattak, hanem mert nem otthonról a fotelből néztük, hanem itt, azzal a tudattal, hogy mindez itt van körben, bármelyik irányba elindulva.
Az amerikaiak kazettás bombákkal szórták meg a környéket. A kazettás bombákban egy csomó kisebb gránát van, ami szépen szétszóródik és nagy területet terít be repeszekkel. Már ha felrobban. A kazettás bomba kinyílása után a gránátok, vagy bombie-k pörögnek a levegőben, ez élesíti őket. Ha túl alacsonyan nyílik szét a kazetta, akkor nem élesednek a gránátok, de az is előfordulhat, hogy vízbe esnek és azért nem robbannak. Ezért minden tele van velük. Házak padlójában, kertekben, bambuszba belenőve. Ráadásul tele vannak acélgolyókkal, amik kitűnően alkalmasak csúzlilövedéknek, meg amúgy is akkorák, amit úgy pont haza lehet vinni.
A megtalálásuk meg egy rémálom. A fémdetektor minden egyes jelzésére ki kell ásni óvatosan azt, amit jelzett. Az esetek nagy részében csak valami szemetet, de ugye ez csak a végén derül ki. (Egyébként a szállodánkban is gránátból van a hamutartó és az ajtó mellett is áll egy bombakazetta.)
Annyi bombát dobtak a környékre, hogy iparrá nőtte ki magát a fémkeresés, és hát ez sem igazán egészséges, mert a nagy bombák sem mindig robbantak fel, amiben a sok vas van. Mostanában már úgy hatástalanítják ezeket, hogy a falusiak megtarthassák a vasat, így ők is szívesebben jelentik, hogy találtak valamit, és nem próbálják meg maguk szétszedni.
A film után elrohantunk a régi temetőbe, ami egy dombtetőn áll, hogy onnan nézzük meg a naplementét, de lecsúsztunk róla, úgyhogy szépen visszagurultunk és vettünk egy MAG-os pólót, legalább ezzel támogatjuk az aknamentesítést.
Utolsó kommentek