Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


1388 km, Isztambul

2009.05.12. 10:00 | Ahmet | 6 komment

Az iráni vízum mizéria természetesen nem ért véget. Megjött a visszaigazolás a visszaigazolásra, valamint instrukció a díj befizetéséhez. Mivel a vízumkiadás az elmúlt hónapban szünetelt, most egy kicsit feltorlódott a munkájuk, de nem tudom mit vártak. Szóval kénytelenek voltunk a sürgős (feláras) eljárást választani. A díj befizetésére meg a banki befizetést, mivel helyi bankszámla híján az átutalás kicsit költséges lett volna. Minden adat (GIRO, SWIFT, név, közlemény, stb.) birtokában felkerestük a bankot. Itt aztán közölték, hogy az nem úgy megy, hogy csak idejövünk, aztán befizetünk, kell az adószám. Őőő, kié? Az enyém? Ne izguljak, második lámpánál balra, aztán kicsit tovább, és máris ott az adóhivatal, ingyen megkapom az adószámot. Na, nem húzom az idegeket. Van török adószámom.

Az adóhivatalt nem volt könnyű megtalálni, mert a csaj által felírt címnek az első sorát kerestük, ami a környék, és egyben a legközelebbi mecset neve, szóval mikor már majdnem odaértünk, megkérdeztünk valakit, aztán még valakit, aztán egy újabb embert, mikor felfedeztük, hogy ott állunk a mecset előtt. Na, akkor második kör. Nekiindultunk újra, és most már a helyes kérdést tettük fel. Szerencsére, mert gyakorlatilag éppen az iroda előtt álltunk, már csak távolodhattunk volna. Szépen bementünk, a fémkereső kapunál már vettem le a hátizsákot, de az őr csak intett, hogy kerüljem meg. Igaza van, úgyis csak csipogna az a szar, meg aztán bent a falon tűzoltószerszámok lógnak (balta, csáklya), szóval minek bármit is elszedni, ha bent csak le kell emelni a falról. Megkérdezte mi kell, látszott rajta, hogy nem mi vagyunk az elsők. Lefénymásolta az útlevelemet, hozott formanyomtatványt és megmutatta kihez kell beállni. Szakszóval élve, az adószámom „megképzésre került” egy fél óra alatt.
Innen a közelebbi Garanti bankba mentünk. Itt van számlája ugyanis az Iráni Követségnek, és húztunk sorszámot, de nagyon sokan voltak, úgyhogy visszaballagtunk abba a bankfiókba, ahol reggel kezdtünk. A lány meg is lepődött, hogy minek másztunk vissza a dombra. Mellesleg nem bántam, mert jól beszélt angolul, és azt is tudta, hogy mi a helyzet az ilyen iráni vízumokkal. Szóval befizettük.
Dolgunk hirtelen elfogyott, így a bazárban őgyelegtünk, meg ittunk egy kávét, ami még drágább és még szarabb volt, mint a múltkori. Ha ez így megy tovább, akkor vagy pocsék kávé általi halált halunk, vagy csődbe megyünk, vagy leszokunk a kávéról.
Az idő szaladt, szinte már két óra volt, így elsétáltunk a fürdőbe. Végre kipróbáljuk ezt is. Ideje volt már, de eddig valahogy mindig elmaradt, mert nem szívesen megy az ember egyedül, és még kevésbé szívesen hagyja egy öltözőben minden értékét. Most vettünk egy nagy levegőt és befizettünk egy mosásra.
Csinos kis kockás kendőbe tekerve bevonultunk a fürdőbe. Van külön férfi és női szekció, de nem volt tömeg, - konkrétan ketten voltunk – így mindketten a férfi részlegben heveredhettünk a márványra. Kellemes meleg volt, így nem esett rosszul a döglés. Aztán jött a nagydarab szőrös török ember, szintén egy szál abroszban, és nekiállt lepucolni rólam az út porát. Közben G-t átvitték a női részbe, hasonló kezelésre, csak neki nagydarab szőrös török nő jutott. Először leültetett az egyik falikút mellé, és bő víz leöblített, majd kellemesen dörzsis kesztyűvel átfutott rajtam, közben lekapva a csuklómról, nem az órámat, hanem a karkötőt, amit a bejáratnál adtak. Gondolom ez alapján megy a bérelszámolás. Innen átterelt a terem közepén lévő márvány emelvényre, ami persze szintén fűtött volt. Egy céleszközzel – hívjuk párnahuzatnak – nagy habot csinált, amivel átdörzsölt, majd megnézte az ujjaival, hogy mi lehet az izomrostjaim között. Megtalálta, a csontjaim vannak ott. Mit mondjak, kicsit olyan, mint a vakbélműtét: senki nem mondaná egyetlen részletére se, hogy jó volt, de utána mégiscsak jobb valahogy. Kínzás után bővizes öblítés, majd mehettem vissza a forró márványra dögleni, gyakorlatilag megtisztultam.
Kicsit később G is visszatért és mellém telepedett. Kicsit pilledtünk, majd mikor úgy éreztük, hogy rövidesen megjelenik egy hatalmas szakács, és kislapáttal megfordít a kövön, feltápászkodtunk, leöblítettük magunkat újra. Kaptunk száraz abroszt, immár kéket, meg törölközőt és kiülhettünk az előtérbe, ahol egy tea mellett hűltünk, lassan, nehogy elpattanjunk. Mikor úgy éreztük, hogy már nagyon törökök vagyunk, bevonultunk az öltözőnkbe, és azonnali értékellenőrzés mellett visszaöltöztünk kétes tisztaságú ruháinkba. Megjegyzem gonosz dolog a bizalmatlanság, de sokszor kifizetődő. Most még úgy tudjuk, hogy semmi nem tűnt el. Persze miért tűnt volna.
Már csak egy bepótolnivaló volt, halevés a Haliçnál, vagyis Aranyszarv-öbölnél. Lesétáltunk a villamossínek mentén a tengerhez. Itt szeretném közbeszúrni, hogy a villamos nagyon keskeny utcákban kanyarog, úgy, hogy a gyalogosoknak egy méter marad csak és nincs semmi elválasztó. Nálunk ez nem menne. Persze itt is sokat csenget a villamos, sőt duda is van rajta. Továbbá van egy nagy platánfa, amit megkerülnek a sínek. Ez tetszik.
A kompkikötőnél egy büfében ettünk, talán makrélát, de erre nem esküdnék, halakban nem vagyok otthon. Egy szép cipót vágtak félbe, abba került a sült hal, aminek egy mozdulattal kikapták a gerincét, körülrakták salátával és már vihettük is. Persze az utolsó falatban volt az egyetlen szálka. Na, ezt utálom a halakban, ezt a sunyi bosszút.
A szállodánkban még ránéztünk az e-mailjeinkre, és tudattuk az irániakkal, hogy kifizettük a vízumot, csak hogy tudják.
A hátizsákjainkat felpakolva kivonultunk az Otogarra. Ez a felmálházás nem kicsit nevetséges. Annyi cuccunk van, mintha tényleg egy évre mennénk. Nagy hátizsák hátul, kis hátizsák elöl, mintha németek lennénk. Ezen változtatni kéne, de mégse rakhatunk ki semmit.
Most meg az Otogaron ülünk egy teázóban, ahonnan a gép rengeteg wifit lát, de mind jelszóval védett. A fene egye meg azt a nagy bizalmatlanságot!

Címkék: törökország isztambul

1359 km, Isztambul

2009.05.10. 10:00 | Ahmet | 5 komment

Reggel első utunk a Kék mecsethez vezetett. Nem érkeztünk túl korán, vagy inkább elég korán, mert már sorba kellett állni a bejáratnál, és megküzdeni a turistacsoportokkal. Igen, azt hiszem, súlyos hátizsákos sovinizmussal vagyok megáldva. Igazából két bajom van velük, az egyik elméleti, miszerint, aki nem tud egyedül utazni, az maradjon otthon, másrészt gyakorlati, az, hogy nem lehet kikerülni őket, mert egy hatalmas lényként közlekednek. Pontosabban nyájként, melynek tagjai kétségbeesetten bégetnek, ha leszakadnak a csoporttól, és riadt szemmel tekintenek az iroda világán kívüli lényekre, akik mindenféle kacatot akarnak eladni nekik, és pont úgy keringenek körbe-körbe, ahogy a farkasok, mikor keresik a leggyengébb bárányt. (Egyébként ő az, aki Egyiptomból galabijában, kufijában érkezik, vagy aki Törökországból teljes hastáncfelszerelést hoz haza.) Morgás vége.

Szóval bejutottunk a mecsetbe, mi és a több száz egyéb turista. Ott álltunk a számunkra leválasztott területen, lenyűgözve bámultuk a hatalmas oszlopokat, meg az egy szem szerencsétlen muszlimot, aki szeretett volna imádkozni. Az oszlopokra kicsit visszakanyarodva: az alapterületük kb. akkora, mint az első lakásunké volt. Mondjuk oszlopnak nagy, lakásnak kicsi.
A mecsetet egyébként a korábban már emlegetett Ahmet szultán építtette, történelmi feljegyzések alapján, bár szerintem csak azért, mert igencsak piszkálta a csőrét a tér túloldalán álló Aya Sofya, ami ugyan már egy ideje mecsetként funkcionált, de mégiscsak a keresztények építették, ami tényleg tarthatatlan. A legenda szerint mikor kész lett és belépett, valami olyasmit pusmogott a bajsza (biztos volt neki) alatt, hogy „Most lepipáltalak!”Egyébként ha nem is pipálta le, de erős versenytársat húzott fel a szomszédban, persze mondhatnák a keresztények, hogy könnyű volt neki, mert 1000 év fejlesztése (1120 egészen pontosan) állt már a szolgálatában az Aya Sofyához képest. Erre kontrázhatnának a muzulmánok, hogy ja, de bedőlt a teteje, azt meg nekik kellett már megjavítani, amire rekontraként jöhetne, hogy persze, mert földrengés volt. De az ilyen viták tudjuk hova vezetnek: 9/11, Afganisztán, Irak. Kár elkezdeni. Én azt mondom, hogy nálam pillanatnyilag a Kék mecset vezet, mert ott csak adományt várnak a fenntartásra, míg az Aya
Sofyában keményen megvágnak belépővel, és még szőnyeg sincs bent. Na, jó, de az múzeum, mondhatnák a…
Meddő vita helyett a fedett bazár felé vettük az irányt, hogy megtekintsük minden bevásárlóközpontok ősanyját. És ez most lehet, hogy igaz is, mert a bazár bizonyos részeit még a bizánci időkben építették fel. Azóta persze csak nőtt. Jelenleg 4500 üzlet van benne, meg néhány mecset, bank, kifőzde, rendőrség, szóval ha versenyben akarunk maradni, akkor nem rúgunk labdába egy Mamut 1-Mamut 2 komplexszel, de még a Westend 9. fázisával is legfeljebb holtversenyt érhetünk el. A boltok mostanában leginkább a turistákra specializálódtak, de ez nem jelenti azt, hogy múzeummá vált volna a hely. Sőt! Az évezredekig csiszolgatott kereskedői módszerek most virágzanak igazán. Semmi sem megkövesedett, az árukészletet, a profilt mindig az aktuális igényekhez igazítják. Néhány éve még csak kát-három bolt specializálódott lámpákra, - istenem, de be tudnék vásárolni belőlük – ma már utcányi lámpabolt sorakozik. De lehet, hogy azok is megdöbbennének, akik a kilencvenes évek elején jártak itt bőrdzsekit venni, mert bizony a bőrdzsekik igencsak megfogyatkoztak azóta. Summa summarum, nem vettünk semmit, mert ha valami tetszene is, a falakon kívül ugyanazt meg lehet kapni feleannyiért, meg aztán hova rakjunk egy eredeti perzsaszőnyeget, meg három üveglámpát?
A költség- és tehertudatos bazárlátogatás után elhagytuk a külföldiek által előszeretettel látogatott környéket, hogy beüljünk egy kávéra. Kávé mellé muszáj volt venni egy tejberizst, vagyis sütlaçot, mert ott kérette magát. Végül pont annyit fizettünk, mintha a főutcán ettük volna. Kávéval felturbózva véletlenszerű kóborlásba kezdtünk, majd rövidesen célt kerestünk energiáinknak és lesétáltunk az Aranyszarv-öbölhöz, mitöbb a Galata hídon át is keltünk rajta, majd megállás nélkül felgyalogoltunk a Galata toronyhoz, ahol elfogyott a nagy lendület ezért leültünk kicsit.
Az időjárás nem rossz, de annyira nem is jó. Például egy ilyen dombra mászás végén sürgősen le kell venni a pulcsit, mert meleg van, de ha elmegy a nap és feltámad a szél, akkor viszont ugyanolyan sürgősen fel kell venni. De ahogy azt mondani szoktuk, mindegy, csak ne essen!
A Galata toronytól kiindulva meglátogattuk az Istiklal caddesit, amit bátran nevezhetünk isztambuli Váci utcának. Autók itt sincsenek, csak néha eldöcög egy piros villamos, kicsit olyan, mint a filmekben San Francisco. Az utca túlsó végén a Taksim térnél fordultunk vissza. Valahol félúton egy cipőpucoló fiú úgy gondolta, hogy mi fogunk neki munkát adni, így felvilágosított minket, hogy a cipőnk nagyon koszos, azonnal meg kell pucolni. Nem értettünk egyet, hiába erősködött, úgyhogy mondott valamit, amit így, a török nyelv ismerete nélkül úgy fordítanék, hogy „Akko’ bizony kapjad be!”. Én is hasonlót kívántam neki, és ezzel az affér le is volt zárva.
Visszaúton még ettünk egy kebabot, lekísérve egy kis ayrannal, ami valamiféle ivójoghurt, vagy kefir, összesen annyiért, amennyit egy kávéért fizettünk korábban, így a lelkünk megnyugodott, újra helyreállt a világ egyensúlya.
Este gondoltuk, hogy teszünk még egy rövid sétát. A Hippodromon feltűnt, hogy sok ember megy egy irányba, meg rémlett, mintha mondott volna valami bulit a szállodában a tulaj. Nosza, elkezdtük követni őket. A nagy követés közben megkérdezett minket egy szintén külföldi férfi, aki velünk együtt vonult, hogy hova megy a tömeg? Mondtuk, hogy mi se tudjuk, csak követjük. Aztán kiderült, hogy tényleg nagy buli van a parton. A ritmus és a hangszerek különböztek az otthonitól, de ami fontos, és azonos, az a sörrel a fűben körben ülős, táncolós része. Közben folyton az járt a fejemben, hogy a törökök annak idején itták nálunk a bort, mondván, nem bor az, hanem bikavér, de most akkor a sör az minek a micsodája?
 

Címkék: törökország isztambul

1334 km, Isztambul

2009.05.07. 10:00 | Ahmet | 2 komment

Szobánk közvetlenül a recepció mellett, egy kanapé mögött nyílt. Igen, a kanapé mögött, de azért volt ott elég hely, hogy az ember beszuszakolja magát. Az ajtó jelképes volt, hangszigetelése még az se. Ennek ellenére nagyon jól aludtam, bár G azt mondta, hogy már öttől ment az élet kint, nem kis zajjal.

Miután felkeltünk - nem ötkor, csak fél kilenc körül – megreggeliztünk, és elsétáltunk az Iráni Követségre. Motozás után jutottunk csak be, hogy beállhassunk a „Visa” feliratú ablakhoz, ahol nem ült senki. Az ablak mondjuk túlzás, mert sötétített barna golyóállóüveg fal volt, úgyhogy csak sejteni lehetett, hogy nincs ott senki, látni igazán nem. Kis idő múlva megsajnáltak, és megjelent egy szakállas ember a luk mögött, hogy mégis mit akarunk. Gyorsan kiderítette, hogy nincs törökországi lakcímünk, így online kell vízumot igényelnünk. Adott is egy webcímet – ami egyébként nem volt helyes – és mehettünk is vissza a szállásunkra, hogy regisztráljunk rá. Miközben én az útvonaltervet írtam, G elrendezte a szállásunkat a következő két éjszakára. Ez már emeleti szoba, lehet, hogy kell is, mert már nem leszünk olyan fáradtak, mint az előző éjszaka.
A vízumigényléssel viszonylag gyorsan végeztünk, bár nagyon dühít, hogy nem tudtam erről a lehetőségről, mert ezt már otthonról elintézhettük volna, hogy itt csak elegánsan felvegyük a vízumot. Vagy legalábbis ahogy én azt elképzelem.
A hivatalos ügyek intézése után a Süleymaniye mecsethez mentünk. A mellette lévő temetőben üldögélve olvastuk el az útikönyvet, miközben ránkrohant egy barátságos perzsamacska, akinek volt némi hangulatingadozása, mert egy perc múlva G kezébe harapott, szerencsére nem erősen. Mindenesetre azonnal kijelentettem, hogy a macskák semmiféle betegséget nem terjesztenek. G nem hitte el, viszont erősödött a macskákkal kapcsolatos ellenérzése.
Miután a könyvből megtudtuk, hogy az ország legnagyobb mecsetét fogjuk megnézni, amit a híres Sinan mester tervezett, átvonultunk a bejárathoz, hogy belülről is megtekintsük. Nos, felújítás alatt áll, így kb. 5%-a látható, a többi gipszkartonnal le van falazva. A megtekintés gyorsabban ment, mint a bakancsok le- és felvétele.
Az irányt a Rüstem Paşa dzsámi felé vettük, ami szintén Sinan tervei alapján épült, viszont kicsi. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem szép. Kicsit üldögéltünk a szőnyegen, néztük a csempéket, meg az áttört márvány korlátot, eltöprengtünk, hogy milyen lehetett a világítás a villanykorszak előtt és csináltunk egy képet az alvó gondnokról is, majd a sok szépségtől marhára megéhesedve az első büfében (cca. 2,5-3 méter távolságra a mecsettől) ettünk egy nagyszerű kebabot. Mert az nem gyros! Nem is értem, hogy bírják görög nevén árulni Pesten a szerencsétlen törökök, mikor annyira utálják a görögöket.
Elindultunk valamerre a bazárnegyedben, csak hogy nézelődjünk. Mára meglehetősen elburjánzott a régi fedett bazár, és gyakorlatilag egy egész negyedet elfoglal a városból. A sok fel-le sétálgatás közben G megtalálta azt, amit otthon nem szerzett be: gomb nélküli vékony, nem mélyen dekoltált és ráadásul hosszú ujjú blúzt, ami nem nylon. Utazáshoz ideális, pláne, ha az ember iráni vízumot is akar üttetni az útlevelébe, mert ott aztán nincs ez az európai fülledt erotika a levegőben! Nem lehet csak úgy mindenféle lenge cuccokban járkálni! Szóval vettünk rögtön kettőt, mert színválaszték is volt, ahogy az egy keleti bazárban elvárható. Gondolom már elég sokan leírták, de ami egy ilyen bazárban nem kapható, az vagy nincs, vagy csak letagadják, mert illegális. Megtalálni, na az egy egészen más kérdés. Valószínűleg a helyiek pontosan tudják, hogy merre van a fényképezőgépek utcája, és merre kell ünneplőt keresni a gyereknek, esetleg hol lehet gombot kapni, mi ezekbe csak véletlenszerűen futottunk bele. Mindig elgondolkodom az ilyen helyeken, hogy vajon tudnék-e itt dolgozni? Elméletileg, ha nem mindenki törökül beszélne, vagy ha tudnék törökül.
A vásárlás végeztével visszamásztunk a Sultanahmet környékére. Sultanahmet a város egy részének a neve, illetve a Kék mecseté, amit Ahmet szultán, avagy Sultan Ahmet építtetett és egyébként se kék szerintem.
Üldögéltünk a Hippodromon, a napsütésben, de nem volt melegünk, a domb tetején a szélben kimondottan fáztunk, úgyhogy le is mentünk a Küçük Aya Sofyahoz, vagyis a kis Aya Sofyahoz. Kicsinek kicsi, viszont egyáltalán nem hasonlít a nagyhoz. Eredetileg keresztény templom volt, de azt hiszem nem volt igény a kapacitására, úgyhogy átalakították mecsetté.
Az újabb mecset után úgy döntöttünk, hogy felmászunk újra a dombra, hogy megnézzük mekkora a tömeg a Bazilika-ciszterna bejáratánál. Már reggel is be akartunk menni, de akkor nagy csoportokat láttunk ott keringeni, és arra jutottunk, hogy délelőtt lerendezik a kulturális részét a turistacsoportok, délutánra meg szélnek eresztik őket, akkor a bazárban lesznek.
Részben igazunk lett, mert áthatolhatatlan csoportokba nem botlottunk, de azért igen messze állt a hely az ürestől. A ciszternát egyébként 532-ben Jusztiniánusz császár építtette, meglepő módon víz tárolására. Elég nagy biztonsági tényezővel, vagy hosszú ostromokkal, esetleg klímaváltozással is számolhatott, mert 80.000 köbméter a kapacitása. Hogy akkoriban hány embert kellett itatni azt nem tudom, de van egy olyan érzésem, hogy nem 100 liter/fő/nappal kellett számolni, mint manapság. A ciszternát manapság Yerebatan Sarnicinek, azaz elsüllyedt palotának hívják, nem is véletlenül. A föld alatti terem gyakorlatilag egy hatalmas oszloperdő, amiben végigvezet egy hosszú ösvény a víz felett. Mivel a víztározóként már rég nem funkcionál, csak egy kevés víz van az alján, abban meg hatalmas pontyok. Érdekes hangulata van, legérdekesebb pontja a leghátsó oszlopoknál van, ahol két hatalmas szoborfejet is beépítettek az ókor újrahasznosítói, akik Medúza arcmásában csak annyit láttak, hogy jó nagy kő, oszlop alá pont jó lesz alapnak. Furcsa a két arc, egyik az oldalán, másik fejjel lefelé. Nyilván így sikerült, víz alatt meg a fene nézegeti majd. Most persze nézegetik - nem is kevesen - a két kissé zöldes arcú szörnyet, és annak ellenére, hogy nyüzsögnek, fényképeznek, vakuznak, még így is van valami misztikus hangulat, felbukkanhatna valamelyik görög hős, egy újabb csapat német helyett.
 

 

Címkék: törökország isztambul

1319 km, Isztambul

2009.05.05. 10:00 | Ahmet | 8 komment

Minden este indul, ha az ember messzire készül. Nyilván inkább azt veszik figyelembe, hogy mikor fognak megérkezni, mint azt, milyen idétlen időpontban kell kimenni a buszállomásra. A mi buszunk este hatkor indult a Népligetből Szófiába. Már korábban kimentünk, mert egyáltalán nem akartuk lekésni. Szombat lévén minden zárva volt, beleértve a belföldi- és nemzetközi pénztárakat, valamint az összes létező információt is. Egyetlen magasan kvalifikált úriember tudott tippet adni, kérdezzük meg a forgalmi irodán, hogy honnan megy a buszunk, mert a pénztárban adott információ, miszerint a 4-es, vagy az 5-ös állásról, helytelennek tűnt, ugyanis az egyikre Bécs, a másikra Stuttgart volt kiírva, mindkettő hétre. Miközben mérgezett egérként rohangáltam, hogy kiderítsem, mi van, megérkezett a buszunk, és lazán beállt a Stuttgart tábla alá. Prágából érkezett, így már erőteljes emberszaggal fogadott. Bepakoltunk, elbúcsúztunk a szülőktől, és beültünk.

Nem sokat kellett várni az indulásra, mivel megvolt mindenki, kicsit korábban ki is gurultunk, nagy integetések közepette. Villámgyorsan leértünk a szerb határra, onnan sötétben robogtunk tovább, meglehetősen darabos alvás közben, majd ugyanolyan gyorsan értük el a bolgár határt. Akkor már éreztük, hogy jóval korábban érünk majd oda, mint gondoltuk. Így is lett, reggel hatkor kiraktak a szófiai buszpályaudvarnál. Gyors terepfelmérés és helyzetértékelés után megállapítottuk, hogy kilenckor tűzünk is tovább vagy Edirnébe, vagy Isztambulba. Utóbbi lett, mivel egyik busz sem megy be Edirnébe, mióta megépült az elkerülő.
A határátkelés itt volt a leghosszadalmasabb, egyetlen pozitívumnak azt tudnám felhozni, hogy a vízum nem 20, csak 15 euró volt fejenként. A vámosok mindenkinek feltúrták a csomagját az előttünk érkező buszon, miközben ordítva kommunikáltak az emberekkel. Két srácnak a cuccát két kézzel kiszórták a földre, majd jelentős mennyiséget el is koboztak tőlük. Mi is felkészültünk a nagy túrásra, de végül bele se néztek a cuccunkba. Ugyan valamit magyarázott a vámos, amit a sofőrünk erős kacsintgatással kísért, de egyrészt nem értettem, hogy mit mond, másrészt meg nem is akartam érteni, így a megkenés elmaradt. Meg aztán G-vel megállapítottuk, hogy kenje meg, aki csempészik, mi tiszták vagyunk, mint a hó.
A határon tökölés után már nem volt megállás Isztambulig. A törökök úgy tűnik, az elmúlt két évben leszoktak a pisilésről, nálunk lett volna igény rá. Háromnegyed hatkor begördültünk az isztambuli buszpályaudvarra, amit leginkább a Halálcsillaghoz tudnék hasonlítani. Alul több sötét emeleten parkolnak a buszok, illetve alkatrészek, roncsok, mosodák és még ki tudja mi foglalja el a helyet. Ezen a sötét labirintuson keresztül emelkedik a felszínre a busz, hogy a legfelső szint külső gyűrűjén leparkoljon. Kipakoltunk és megállapítottuk, hogy az első szakaszt kevesebb, mint 24 óra alatt teljesítettük, nem mintha a verseny lenne az utazás.
A belvárosba metrózás és villamosozás után (ami már rutinból megy) elsétáltunk a „viszonylag olcsó szállások” környékére és nekiálltam szállást keresni. G ezalatt a hátizsákokat őrizte. Nem volt túl kecsegtető a helyzet ez első öt teli szálloda után, de csak találtam 50 méteren belül egy helyet, ahol kaptunk egy spájzot két ággyal.
 

 

 

Címkék: törökország isztambul

süti beállítások módosítása