Korán kelés volt, még sötétben, mert hatra ki kellett menni a buszhoz, ami fél hétkor indult Gilgitbe. Válogatni nem lehet, mert egy busz van naponta, ami vállalkozik a kemény 250 km-es út megtételére a Shandur-hágón át.
A jegyen az áll, hogy „Megbízhatóság, biztonság, kényelem”. A cuccainkat a tetőcsomagtartón helyezték el, mint mindenki másét is. Ilyenkor nagyon jó, hogy van a hátizsákoknak tokja, amit még évekkel ezelőtt csináltunk valami ronda, kék anyagból, mert hiába húznak ponyvát a csomagokra, a huzat mindig mocskos lesz. Lehet, hogy a ponyva az ami összekoszolja.
Ahogy lehuppantam az ülésbe, egyből hátranyeklett a támla a mögöttem ülő legnagyobb örömére. Sajnos függőlegesben sehogy nem állt meg, ennyit a kényelemről, gondoltam. G megkért, hogy húzzam be az ablakot, mert most nem szeretne olyan poros lenni, mint múltkor. Hiába kaparásztam a függöny mögött, csak nem találtam a fület, aminél fogva becsukhattam volna. Aztán ahogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy miért: csak egy üveg volt a keretben kettő helyett. Így vagy a mögöttünk ülőnek volt üvege, vagy nekünk. Ennyit a biztonságról.
Mikor a jegyeinket ellenőrizték, a kocsikísérőnek megjegyeztem magyarul, hogy „Ne haragudjon, de nem tudom nem észrevenni, hogy nincs üveg az ablakban.” Szerintem értette, mert azonnal áthúzta az üveget hozzánk. A boldogság nem tartott sokáig, mert rövidesen a mögöttünk ülő visszahúzta. Erre én hátradőltem, mondván, valami nekem is jár.
Korán reggel elég hűvös volt, ezért előszedtük a pulcsikat, amiket olyan régen nem használtunk. Kicsit hülyén is érzem magam, hogy a hátizsákjainkban olyanok vannak, mint sapka, meg kesztyű, a kabátról nem is beszélve.
Ahogy kanyarogtunk felfelé a hágóhoz, volt alkalmam kinézni az ablakon, hogy megtekintsem mit csinálnak a kerekek a szakadék peremén. Az út ugye földút, helyenként sziklába vésve, amit öklömnyi kövek borítanak, helyenként meg a kavicsos üledékbe van vágva, ami a hegyekből jön le. Utóbbi különösen kellemes, mert omlik. Jó látni, mikor ennek a peremétől húsz centire egyensúlyozik a busz. És attól, hogy kavicsos vacak, még nem kell azt gondolni, hogy nem meredek. Szinte függőleges falakat alkot ez is, csak akkor rogyik össze, ha vizes lesz. Megnyugtató volt a felhős eget nézve.
Ahogy 5-7 km/h-val (mért érték, nem csak egy sacc) döngettünk felfelé, az egyik kanyarban hirtelen becsapott a hideg szél, ami a hágóból jött lefelé. Hideg lett, és ahogy bámultam kifelé, a nyári óvodás poén jött a számra, „Esik a hó!” Csak itt tényleg esett. Azért hófúvástól nem kellett tartani, ez a hóesés talán még Angliát sem bénította volna meg.
Ahogy a busz felhörögte magát a hágóba, meg is állt, de nem tervezetten. A sofőr és a kocsikísérő nekiálltak szerelni. Mikor öt perc után hagyták leszállni a népet, lehetett sejteni, hogy kicsit hosszabb lesz a pihenő. Ezzel a megbízhatóság is ki volt pipálva. A hó közben elállt, a nap kisütött Jobb helyet választani sem lehetett volna a kényszerpihenőhöz.
Majdnem 3700 méteren voltunk, tulajdonképpen már a hágóban, de még a széléhez közel, ahol le lehet nézni az útra, amin feljöttünk, meg hát körben a hegyekre fel.
A Shandur-hágó nem egy keskeny átjáró két hegycsúcs között, hanem egy nagy lapos terület, nem véletlen, hogy itt rendezik minden évben a lovaspóló fesztivált, amit Gilgit csapata vív Chitraléval. Tavaly 30-35.000 néző jött el, és az mind el is fért a hágón. Most is ment már a készülődés, bár a három napos viadal csak egy hét múlva kezdődik. Sajnos nem tudjuk megnézni, mert határidőre be kell lépnünk Kínába.
Egyelőre csak marhák, vagy jakok legelésztek a terepen. Szerintem marhák voltak, de Gilgitben Simon állította, hogy jakok azok, csak meg vannak nyírva. Mindegy is, voltak még szamarak, és azok tuti, hogy azok voltak.
Simon és a barátnője egyébként azt tervezik, hogy szamarak segítségével gyalog mennek haza Svájcba. Egyelőre vízum és állategészségügyi küzdelmeket folytatnak.
A nagygenerál sikerrel járt, ez már messziről látszott, mikor a csuklóig fekete kezű sofőr azzal viccelődött, hogy megöleli a közelben állókat. Általában a férfiak elvesztik a humorérzéküket, ha valami szerelés kudarccal végződik.
Már nem sokat kellett felfelé zötyögni, rövidesen elértük a hágó tetejét, ahol megálltunk és a fél busz leszállt. Ők már a fesztiválra jöttek, lavórokkal, sátrakkal, meg mindennel, amit el lehet képzelni. Amíg lepakolták a tetőről a sátorrudakat, addig mi ittunk egy teát. Indulás után rögtön megálltunk a rendőrségi ellenőrzőpontnál. Itt minden külföldinek ki kell töltenie egy könyvben a megfelelő oszlopokat, mint „where coumming frome, profesion, vissa no.” és hasonlók. Mastuj és Gilgit között kb. tíz ilyen van, ami azt jelenti, hogy 25 km-enként egy, ami durván másfél óránkénti töltögetést jelent. Igen, ilyen az átlagsebesség. Ezt a távot, amit egy német autópályán jó esetben másfél óra alatt le lehet tudni, itt tizennégy óra alatt teljesítettük.
A hágóból leereszkedve elértük az aszfaltot, ahol már lehetett száguldani. Néha úgy gondoltam, hogy kicsit túlzásba is viszi a sofőr, de a sebességre pillantva soha nem láttam 40-nél nagyobb értéket.
Este kilencre értünk Gilgitbe, kicsit meglepetésszerűen, mert a tábla szerinti 44 km helyett csak 30 volt. Még mindig jobb, mint fordítva.
Utolsó kommentek