A sokáig alvás úgy alakult, hogy fél kilenckor kopogtak az ajtónkon. Ott állt a recepciós lány, és kifejtette, hogy Lao. Ebből egyértelművé vált, hogy a busz a keresztkérdések ellenére nem este indul, hanem reggel, viszont nem fél nyolckor, hanem fél kilenckor. Pontosabban fél kilenc után valamikor. Kereken öt perc telt el az ébredésünktől addig, hogy teljes harci díszben lent álljunk a busz mellett. Mint mindig, a rohanás meg a korán kelés teljesen felesleges volt. A busz ugyan ott állt, de még csak ott tartottak, hogy telerakják zöldséggel. Ez nem tűnt túl logikusnak, de nem foglalkoztunk vele, Ázsiában minden lehetséges. Utasként csak mi voltunk, és ebből azt gondoltuk, hogy sokáig fogunk körözni, mire megtelik a busz, ennek ellenére mikor elindultunk nem sokat tököltünk, ráfordultunk a helyes irányra, és két óra alatt elértük a laoszi határt. A vietnámi oldalon beütöttek néhány pecsétet, és már mehettünk is. A Laoszba való belépés már nem ment ilyen egyszerűen. Nem a bürokrácia miatt, hanem mert egy darabon elfogyott az út és pont ezen a darabon elakadt egy busz. Tulajdonképpen visszatolathatott volna a sáros emelkedő aljába, de tudta jól a sofőr, hogy akkor aztán senki nem fogja kihúzni. Így aztán néztük egymást egy darabig, hátha történik valami. Gépek ugyan dolgoztak a környéken, de láthatólag egyáltalán nem érdekelte őket, hogy mi van az úton.
Némi telefonálás után aztán megérkezett a segítség, motoron természetesen. A két fickó kezébe vette a helyzet irányítását. Rövidesen találtak egy szép darab foszlott drótkötelet, aminek az egyik felét a buszunkra akasztották, a másik felét meg rácsomózták a másik buszra. Kis erőlködés, leakadás, miegymás után sikerült felrángatni a buszt az emelkedő tetejére, ahol aztán nem sikerült róla leszedni a kötelet. Nyilván nehéz kibogozni egy csomót, amit két centi vastag sodronykötélre kötöttek és két busszal húztak meg. Minket ez nem érdekelt, integetett a sofőrünk, hogy álljanak félre, ott szórakozzanak vele tovább.
Közben elindult a csekély forgalom felfelé, köztük egy másik busz is, ami láthatóan szintén szeretett volna elakadni, de sofőrünk szépen ereszkedett lefelé, jelezve, hogy tolasson vissza. Így átverekedtük magunkat a laoszi határállomáshoz. Egyébként az út állapota még mindig a Ketsana tájfunnak köszönhető. Mindenhol kisebb-nagyobb földcsuszamlások voltak, az utat sok helyen elborította az iszap, a völgyek meg le voltak tarolva az árvíz által. A falusiak természetesen még mindig gyűjtötték a lesodort uszadékfát.
A laosziak is szépen összenéztek minden adatot, aztán nagy komótosan beütötték a pecsétet, de a vámvizsgálattal már nem szórakoztak.
Attapeuig az út szép esőerdőkön vezetett át. Sajnos nem úgy, mint nálunk vezetnek az utak az erdőben, mert itt széles irtást csinálnak az útnak. Gondolom a hivatalos álláspont az, hogy így nem dől fa az útra, a nem hivatalos meg az lehet, hogy minél több fát vég ki az útépítő cég, annál több pénzt keres. Elég megnézni az egzotikus faanyaggal kereskedő cégek honlapját, egyből kiderül, hogy ezen a tájon nőnek olyan fák, amiknek az európai piacon kg-ra adják meg az egységárát.
Attapeuban hamar találtunk szállást, utána kellett nézni a pénzügyeknek. Ez volt aggodalmunk egyik fő forrása. Laoszban a hírek szerint ugyanis nem nyüzsögnek az ATM-ek, ami van, az is csak levonja a pénzt a számláról, de nem adja ki. A vietnámi dongot meg vagy beváltják rossz árfolyamon, vagy nem. Ezért aztán nem tankoltunk fel készpénzzel Vietnámban. A rossz hírek ellenére a városka bankjában elfogadható árfolyamon váltották a maradék pénzünket, és ATM is volt kétsaroknyira, sőt még működött is. Úgy néz ki, hogy egyelőre nem halunk éhen.
Ennek örömére gyorsan be is ültünk egy kifőzdébe és ettünk egy tál tésztát, miközben egy dán sráccal beszélgettünk. Sok más külföldi nincs is errefelé. Később az evés sörözéssé fajult, így átvonultunk a Sekong folyó partján álló célintézménybe. Még később elindultunk, hogy kipróbáljuk a lao lao rizspálinkát mézzel és citrommal, de sehol sem találtunk, így ezt a feladatot később kell teljesítenünk.
Utolsó kommentek