Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


6115 km, Rasht

2009.06.03. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Hiába telefoncsörgés, fúrás és hogy a szálloda gyakorlatilag a bazárban van, tízig aludtunk, ami valahogy még nem fordult elő velünk az úton, pedig én legalábbis nem vagyok az a korán kelő fajta. Igaz már tegnap eldöntöttük, hogy nem ma megyünk vízumot hosszabbíttatni, hanem holnap, de ezzel a felkeléssel pecsétet is nyomtunk a döntésre, ugyanis oda nyolc és tíz között kell menni.

Helyette a Qal’eh Rudkhan volt a célpont, vagyis Rudkhan vára. Megint ki kellett menni az építkezéshez, ahonnan a buszok indulnak, elzötyögni Fumanig, majd keríteni egy járművet, ami elvisz az út végéig, és ott a sofőr megpróbál lehúzni, de csak dupla árat sikerül kicsikarnia négyszeres helyett. De ezt már ismerjük.
Szóval ott álltunk a völgy végénél, ahonnan már csak gyalog lehetett továbbmenni. Itt, a Kaszpi-tenger térségében nem kimondottan sivatagi a klíma, szóval egy sűrű, zöld erdőben álltunk, csobogó kis patak mellett. Egyébként a csobogó kis patak lejjebb, ahol a falvak vannak, rizsföldeket táplál, amikben teacserjével beültetett dombok tükröződnek. Itt van ugyanis Irán teaellátásának forrása.
Tehát ebben a tea számára ideális klímában kezdtük meg a mászást a vár felé. Az ösvény gondosan le volt betonozva, mindkét oldalon rengeteg kiépített piknikező hellyel, ahol természetesen még így hétköznap délelőtt is folyt az élet. Ahogy haladtunk, úgy lett egyre inkább lépcső az ösvényből, és kezdtünk egyre jobban izzadni a párás melegben. Nem tudtam eldönteni, hogy az iráni ingem műanyagabb a kelleténél, vagy tényleg nagyon magas a páratartalom. Azt hiszem, megint egy olyan kérdés, amire a helyes válasz a C) mindkettő. A magasröptű gondolatokat egy csapat csivitelő egyetemistalány szakította meg. Természetesen mindenki tök feketében, kendővel a fején. Egyikük elég jól beszélt angolul és meg is ragadta az alkalmat, hogy egy gyors interjút készítsen velem Iránról, miközben legalább négy mobiltelefonon rögzítette videóra, ahogy vörösen lüktet a fejem.
Aztán csatlakozott hozzánk egy bácsi, aki próbált imponálni sportosságával, például sportosan gyöngyözött a homloka, és sportosan lihegve kérdezte, hogy honnan jöttünk. Aztán elbüszkélkedett vele, hogy ő Fiftiteri. Az információt tudomásul vettem, meg azt is, hogy futva távozott. Mikor utolértük, újra megpróbált imponálni, elmutogatta, hogy focista volt, attól ilyen fitt és sportos. Bizonyítékként előkapta a pénztárcáját, amiben kék fólia mögött két fotót is megtekinthettünk Fiftiteriről, amint éppen fiatal focista. Újra megismételte, hogy Fiftiteri, most egy kicsit tagoltabban, így sikerült dekódolni, hogy 53. Hát, remek, hogy ilyen idősen is ilyen fitt, egyébként végül pontosan ugyanakkor értünk fel.
A hegyek teteje már a felhőkbe lógott, a nyelvünk meg a földig, mire felértünk a várhoz. Az első pillantásra is nyilvánvaló volt, hogy megérte a küzdelmet, az viszont nem, hogy ide mi a fenének kellett még várat is építeni. Aki ide teljes harci felszerelésben felmászik, azt elég megpöckölni az orrán, és azonnal visszahengerbucskázik a völgy aljába, semmi szükség falakra. A doğubayazıti vár után ez is felkerült az „eszetlen helyre épített várak” listájára. A falak többé-kevésbé épségben vannak. Téglából épült a vár nagy része, de már fehér volt szinte az egész, a kirakódott mésztől. Turista természetesen nem volt túl sok, mondjuk összesen 10. Némi fújtatás után elindultunk a várfal mentén körbe. A falak mellett végig lépcső vezet körbe. Gyakorlatilag csak meredek és nagyon meredek szakaszai vannak. Maga a fal is lépcsőzetes, ahogy követi a hegygerincet. Ahol még nem restaurálták a bástyákat, ott azt várná az ember, hogy bármelyik pillanatban Kiplingbe ütközhet, vagy egyenesen a Dzsungel könyvének majom királyságába. Szerencsére semmibe nem ütköztünk, hanem simán visszajutottunk a várkapuhoz, ahonnan már csak le kellett menni az ösvényen, amin feljöttünk. Ilyenkor szokott az ember elgondolkodni, hogy most tényleg felfelé volt rosszabb, vagy lefelé az.
Lent persze nem buszok vártak, hanem vigyorgó taxisok, akik türelmesen várták az áldozatot, aki előbb-utóbb úgyis a kocsijukban köt ki.
Mi persze stoppolni akartunk, de annak is az lett a vége, hogy a jelöletlen autóról kiderült, hogy taxi. Lassan gurulni kezdtünk, majd a srác lelépett a kuplungról. Rántott egy nagyot a kocsi, gondoltam spórolunk az önindítóval is, de nem, mert a rántáson kívül semmi nem történt. Némileg ugyan így is berregett, de ez a berregés felfelé nem vitte volna az autót. A következő kilométeren ezt a kuplungról lelépkedést próbálgatta, de nem volt gyújtás, tehát hiába játszogatott. Egy számunkra ismeretlen funkciójú sorompónál aztán meg kellett állni, és onnan felfelé kellett volna gurulni. Ehhez igénybe vette a srác az ott posztoló őröket, akik áttolták a kocsit az emelkedőn, miközben mi, és a másik két utas csak néztünk. További lejtőn gurulás, kuplungolás és gyújtáskapcsolgatás után megint egy domb tetején ragadtunk. Itt mi kiszálltunk, mert ha már sétatempóban haladtunk, gondoltuk, legalább csinálunk néhány képet a tájról. A srác végül feltolta a tetőre, és újra gurulni kezdett, integetve, hogy szálljunk be, de csak röhögtünk rajta, bár a másik két utas láthatóan kitartott. Egy perc múlva lestoppoltunk egy családot, akikkel rövidesen elhúztunk taxisunk mellett, akinek épp a dombtető előtt állt meg a kocsija. Még láttuk, ahogy feltolta, de nem tudom, végül meddig gurulgattak.
Minket az első faluban kiraktak, ahonnan újra iránytaxival mentünk Fumanba, ahol most sikerült fagyizás közben megtalálni, hogy honnan megy busz Rashtba, szóval busszal jöttünk vissza, az mégiscsak olcsóbb.
Az ilyen buszmegállókat nem könnyű megtalálni, mert egyrészt nem onnan mennek vissza, ahova érkeznek, mert általában bevisznek a városba, de ott nincs hely, hogy utasokra várjon, tehát valahol arrébb lehet felszállni a visszafelé menő buszra. Ha az ember a helyieket kérdezi, akkor általában elkezdenek az ember helyett gondolkodni, és az rossz. Azért rossz, mert elkezdik jobban tudni, hogy mit is akarunk. Például szerintük nekünk pénz nem számít, viszont azonnal vissza akarunk menni, tehát fogjunk taxit, vagy legalábbis iránytaxit, úgyhogy bátran elirányítanak a taxi standhoz, a hiperaktívabbak intenek, hogy „nyugi, intézkedek”, és egy percen belül arra leszünk figyelmesek, hogy egy taxiba akarnak betuszkolni. Nos nem, időnk van!

 

Címkék: irán rasht

6007 km, Rasht

2009.06.02. 10:00 | Ahmet | 1 komment

A reggel felkeltünk helyett reggel üveges szemekkel lekászálódtunk a buszról. Én valamikor kettő, fél három körül adtam fel az alvással való kísérletezést. Hajnali hatra már a kiválasztott szálloda előtt álltunk, ahova egy nagyon dzsuvás lépcső vezetett fel. Maga a szoba kellemes mediterrán színekkel kifestett luxuslakosztály lett volna bármelyik dél-amerikai börtönben. Alsó rész kék olajfestékes, a felső fehérre meszelt, ablak végülis van, igaz kicsi, és a mennyezet közelében. Igazi luxus is van, ventilátor a plafonon, amit a két csupasz drótvég konnektorba illesztésével lehet bekapcsolni.

Rohadtul nem érdekelte egyikünket se. G annyira kemény, és aludta annyit, hogy képes volt elmenni zuhanyozni, én ahogy voltam, ruhástól eldőltem a kétségtelen koszosságú ágyneműn. Aludtunk egészen fél tízig, mikor is rábírtuk magunkat arra, hogy elkezdjük a napot.
Kigyalogoltunk arra a térre, pontosabban építkezés melletti placcra, ahonnan a minibuszok mennek Fumanba, ahonnan aztán iránytaxival, vagy ha van busszal lehet Masulehbe eljutni. Fumanig simán ment, utána kicsit keresni kellett a buszokat. Egy ideig egy fickó vezetett minket, de úgy találtuk, hogy fogalma nincs arról, hogy mit csinál, így otthagytuk. Mikor megtaláltuk az úgynevezett buszállomást, akkor meg begördült emberünk egy roncs busszal, hogy megy Masulehbe. Remek, gondoltuk, bár gyanús volt, hogy azonnal elindultunk, hiába volt üres a busz. Valahogy azt sejtettük, hogy ő most azt hiszi, hogy egy taxit vezet, vagy valahol taxiüzembe kapcsolta a buszt. Mikor aztán a félelmetes 30 km-es távot leküzdve, egy órával később annyi pénzt kért, amennyit szerintem a busz nem ért, mondtuk neki, hogy erős tévedésben leledzik. Sokat nem erősködött, szerintem úgy volt vele, hogy elvisz, aztán vagy sikerül lehúzni, vagy nem. Kivételesen a „vagy nem” jött be.
Masuleh egy kis falu, ami már vagy ezer éve áll a hegyoldalban. Hogy miért ide építették, azt nem tudnám megmondani, de a világ minden táján rajonganak az emberek a lehetetlen helyre épített dolgokért. A házak úgy sorakoznak, mint a fecskefészkek. Minden ház teteje a felette állónak a terasza, esetleg utca. Talán mondanom sem kell, hogy ilyen kondíciók mellett autók nincsenek a faluban, ami a furcsa csendet is okozta. Turista itt se volt, csak néhány belföldi, de gondolom ha pénteken jöttünk volna, hasonló lett volna a helyzet, mint Kandovanban.
Legelőször a helyieknek fenntartott, szerintem a „kis mocskoshoz” címzett teaházban ittunk egy teát, hátha helyettesíthető a koffein teinnel. Nem helyettesíthető egyébként. Kávét Iránban nem isznak, bár egy-két helyen már lehet kapni, Tabrizban ittunk is egy nagyon finomat, igaz a két kávé annyi volt, amennyiért enni szoktunk.
A falu egyik lépcsőjén összefutottunk egy idősebb házaspárral, akikkel beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy meglepően jó angoltudásuk annak köszönhető, hogy amerikaiak. Amerikai Iránban csak olyan van, aki iráni-amerikai kettős állampolgár. Ők is ilyenek voltak, bár állították, hogy találkoztak mezítlábas amerikaival, aki kapott vízumot. Egy tea mellett kellemesen elbeszélgettünk. Mint kiderült, a nő gyerekkorában Bidefordban tanult. Hogy miért küldenek valakit Perzsiából pont Bidefordba tanulni, az rejtély maradt.
Érdekességképpen elmesélték, hogy a sah alatt is ugyanilyen volt a rendszer, csak mivel a sah amerikabarát volt, a lapok nem szellőztették meg az ellenzékiek letartóztatását, eltűnését.
Hazafelé egészen gyorsan ment az út, talán azért, mert a srác, aki az iránytaxit vezette, túl sokszor nézte meg a Taxi című filmet.
Rashtba visszaérve azt a lehetetlen célt tűztük ki magunk elé, hogy valami olyasmit együnk, ami nem kebab, és nem iráni szendvics. Végül egy boltban vettünk két paradicsomos bab konzervet, meg kiflit, majd én még futottam egy kört a bazárban, hogy vegyek hozzá kanalat. Úgyhogy a készlet iráni ing után iráni kanállal bővült, bár a hátuljába alig látható betűkkel bele van ütve, hogy „Stainless steel - Made in Japan”. Csak azt tudom elképzelni, hogy egy Leharcolt Második Világháborús japán gép került iráni kezekbe, másképp lenne benne négy-öt helyesírási hiba.
Hülye feliratokból van itt rengeteg, de néha akkor is vicces, mikor nem hibás. Ma például egy kresztáblán ki volt írva, hogy jobbra van „Gigasar”. Tegnap pedig a Farhang utcában kóvályogtunk Tabrizban.

Címkék: irán rasht

süti beállítások módosítása