A sofőrünk mereven elzárkózott az alku lehetőségétől és saját szemszögéből nézve ezt nagyon helyesen tette, mert így alku nélkül mentünk ki a buszállomásra, ahol vettünk egy jegyet az ország millió elefántközpontja közül az egyik legjobb bejáratáig. Legalábbis útikönyvünk ezt állította róla, és az igazat megvallva, habár nagyjából cirkusz volt az egész, az állatokkal úgy tűnt, jól bántak.
A bejáratnál kedves hölgyek azonnal felajánlották, hogy a hátizsákjainkat hagyjuk ott, amit titokban mi is így terveztünk, mert annyira nem vagyunk betegek, hogy harmincöt fokban teljes menetfelszerelésben parádézzunk.
Az egy órás bemutató keretében megmutatták, hogyan dolgoznak az elefántok az erdőben, pontosabban, hogy hogyan dolgoztak régen, mert ma már legfeljebb bemutatókon csinálnak ilyesmit, az egyéb elefánt által betölthető munkakör pedig a turisták cipelésében merül ki.
Hogy hogyan húzzák a rönköket, azt tulajdonképpen már laoszi túránkon láttuk. Ennek persze vannak figurázott megoldásai, mikor két elefánt húz egy rönköt, soros, illetve párhuzamos bekötéssel, valamint ha az egyik elől húzza, a másik meg hátul, természetesen egy irányba. Azt is megmutatták, hogy egy elefánt simán végigsétál egy farönkön, sőt meg is fordul rajta, amire sokszor szűkség van a sűrű erdőben.
A bemutató végén kicsit zenéltek az elefántok, bár ez nem annyira az ő zenei érzéküket dicséri, inkább a mahoutokét, akik megfelelő sorrendben adták ki az utasítást a saját elefántjuk előtti kolomp megütésére. A tehetségesebbje még maradt egy körre, ők festettek is. Habár az idomár adogatta az ecsetet az ormányukba, és fogta őket, talán némileg irányította is, a képek sokkal jobbak lettek annál, mint amit fülhúzogatással, ormánybirizgálással össze lehetne hozni. Ahogy dolgoztak, azt megint egy nagy pofon volt az „Elefánt a porcelánboltban” szólás-mondásnak. Azt hiszem, inkább mennék porcelánboltba egy elefánttal, mint egy gyerekkel. Gyerekelefánttal természetesen semmiképpen nem mennék. Mondom ezt az alapján, hogy a bemutató után megnéztük az elefántbébiket.
A legkisebb öt hónapos volt és anyatejen élt, ami teljesen alátámasztja a kisbaba besorolást. Kötélhúzásban nem versenyeznék vele, bár lehet, hogy szkanderban még lenyomnám, feltételezve, hogy csak neki kell ormánnyal csinálnia.
Három kölyök közül csak kettőnek volt anyja, a harmadik árva volt, vadon fogták be.
Az anyukákat lánccal kikötötték, mert nekik nem lett volna ellenfél a kerítés, a kicsik meg nem tudtak átmászni, illetve rombolni.
Az állatkertekhez képest az volt a különbség, hogy nem három kerítés egy árok választott el az elefántoktól, hanem csak két korlát, ami közt a távolság kisebb volt egy ormányhossznál.
Az első karámban pont egy vehemens anyuka volt gyermekével. Egy gondozó figyelt oda, hogy ne nagyon inzultálja a vendégeket. Ugyanis itt a vendégekért aggódtak, nem az állatokért, kicsit másképp, mint nálunk. Szóval elefántunk vadul ingatta a fejét és türelmetlenül bökdöste az embert. Egy erőteljesebb, de még mindig elég finom lökés után aztán megfordultam és megértettem, hogy mit akar. A korláton kívül, de számára látó- és szaglótávolságban cukornádat lehetett venni, ami az elefántok habostortája. Ha már ennyire szerette volna, hát vettünk egy köteggel. Anyai érzelmeit teljes mértékben félretéve elszedte az összeset. A kicsik amúgy is igényesebbek, ők még meghámozzák a cukornádat, meg a banánt is. A nagyok csak nyomják befelé. Illetve, mikor a vendégek adják, akkor megpróbálnak annyit összeszedni, amennyit tudnak, hogy aztán később megegyék. Meglepő, de ha az ormányával fog már egy hat-nyolc darabból álló köteget, akkor még mindig fel tud venni egy kilencediket, vagy tizediket is akár. Agyara csak a hímeknek van, azok közül láttunk egyet, aki lazán az agyara mellé tűzte a cukornáddarabot, mint melós a cigit a füle mögé.
A kiselefántok kedvenc szórakozása, hogy az ormányukkal elkapják az ember kezét és húzzák. Túl nagy erő még nincs ilyenkor az ormányukban, különben eléggé ficamveszélyes lenne a játék. Az idősek simán eltolnak egy rönköt az ormányukkal, illetve az agyarukon tartják vele. Rosszabb esetben arra használják, hogy pofán vágják a fotóst, aki szerintük túlságosan közel hajol borjukhoz. Utolsó előtti pillanat fotója csatolva. Természetesen ezt is csak figyelmeztető jelleggel teszik, de ez nyilvánvaló abból, hogy írok róla.
Az óvoda után a fürdetést néztük meg. Az idomárok láthatóan szeretik állataikat. Ez egyik még ugratta is kicsit, ahogy a nyakában ült, előre feküdt a fejére, és befogta a szemét. Barátja hangos trombitálással jelezte nemtetszését. A viszonyuk valószínűleg simán elviselt ilyesmit, mert az elefánt tényleg nem felejt. Végre valami, ami igaz velük kapcsolatban. A bébik karámjánál mondta az egyik gondozó, hogy őt az egyik borjú nem szereti, mert egyszer játszott vele ormányhúzogatóst, csak nem hagyta nyerni.
A fürdést láthatóan élvezték, és bár maguktól nem nagyon spricceltek, minek is, ha le is merülhetnek, de azért a mahoutok bíztatására csak lefröcskölték a közelről bámészkodókat.
Ezután felszedtük a cuccainkat, kiballagtunk az út mellé a tűző napra, integetni az elhúzó buszoknak. Lelkesen visszaintegettek, de nem álltak meg. Negyed óra után kerestünk magunknak valami árnyékot, ott vártuk a nekünk rendelt ruppótlan buszt, ami meg is érkezett rövidesen, a maga fapadlójával és három plusz kettes üléselrendezésével. Zsákjainkat a sofőr mellett pakoltuk le, de csak hátul találtunk helyet. Rövidesen újra előre kellett másznom elrendezni a cuccokat, mert aggódtam, hogy mikor a kalauz nem ér rá, kiesik valamelyik egy kanyarban.
Sukhothaiba érve már sötétedett, ennek ellenére természetesen hamar ránk talált egy pickup sofőr és szerinte jutányos összegért befurikázott a kiválasztott szállásra, ahol kivettünk egy pokoli meleg szobát, majd levonultunk vacsorázni. A teraszon is dúlt a harminckét fok, este ide vagy oda. Kicsit aggódtunk a másnapi izzadás miatt.
Utolsó kommentek