Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


70277 km, Siliguri

2010.04.29. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel újra össze kellett pakolnunk, a nagy klímaváltozások mindig ezzel járnak. Eddig felül voltak a pulóverek, most mehettek alulra. Újra meg kell szokni, hogy tizenöt helyett harminc fok van.

A szálloda előtt leintettünk egy taxit, hogy a terepjárókhoz vigyen. Most láttuk csak, hogy mikor Darjeelingből jöttünk, milyen sokat gyalogoltunk, ráadásul felfelé. Nem is akármennyire, mert a szállodától végig leállított motorral gurult a taxink, csak az utolsó ötven méteren kellett beindítani, hogy felmenjen a bekötőúton.
Nem nagyon vannak buszok a környéken, terepjárók bonyolítják a forgalmat, mégis pont akkor érkeztünk, mikor indulni készült egy busz Siliguriba. Nem sokat tűnődtünk, azonnal a buszra szavaztunk, abban ugyanis akármilyen kényelmetlenek meg kicsik is az ülések, egy ülésen egy ember ül, a terepjárókba meg néha annyi embert zsúfolnak be, hogy jöhetne a Guinness bizottság. A sofőr mellett például általában még három utas ül. Ez azt jelenti, hogy az egyik ember a lába közé veszi a sebességváltót. Kicsit bizarr, mikor a sofőr ott kotorászik.
Hátizsákjaink mentek a tetőre, ami miatt megint aggódtunk egy keveset, mert az időjárás nem volt túl bíztató.
Könyvünk szerint a buszok csak öt óra alatt teljesítik a távot, amire a terepjáróknak négy óra is elég, de ez sem volt megfelelő érv a tömegnyomor mellett. Utólag egyébként kiderült, hogy mégcsak nem is volt igaz a hír, kereken négy óra alatt Siliguriba értünk.
Közben sokszor nem álltunk meg, csak Sikkim határánál, ahol nekünk le kellett adni a Sikkim engedélyünket – hivatalos nevén inner line permit – és beírták az útlevelünkbe, hogy kiléptünk.
Siliguri nem egy szép vagy érdekes város, aki itt megáll, az átszálló utas. Mi is azért jöttünk, mert ez az utolsó olyan város a nepáli határ előtt, ahol van szállás. Szokás szerint a buszállomás környékén néztünk körül. Az első hely kicsit drágábbnak bizonyult az ízlésünknél, de aztán találtuk egy megfelelően olcsó, de még nem teljesen mocskos szobát. Pénzváltó is volt a szomszédban, így megváltunk maradék indiai rúpiánk nagy részétől, helyette nepáli rúpiát vettünk. Érdekes módon az árfolyam is rendben volt.
Egy egész jó helyet találtunk a közelben, ahol normális áron normális kaját adtak. Régen volt már az, hogy csirke címszó alatt nem farhát került a tányérra. Indiai tartózkodásunk során eddig mindig egy szétbaltázott combízület, váll vagy farhát jutott nekünk, maga a comb vagy a mell soha.
Amíg ettünk, a ruháink egy vödörben áztak, igen felgyülemlett a koszos cucc. Evés után aztán G nekiállt kitaposni belőlük a mocskot. Mérhetetlenül dzsuvás lesz az ember ruhája akár egy nap alatt is, és gondolom senki nem él abban az illúzióban, hogy minden nap tisztát veszünk fel. Szobánk innentől be volt hálózva szárítókötéllel, és a ventillátor is teljes erővel forgott. A szabályozója amúgy is nagyon szofisztikált műszer volt, 0-4-ig állt, 5-ösön teljes fordulatra kapcsolt.
A száradó ruhák alatt én közben próbáltam behozni a lemaradást és megírtam, mi is történt az elmúlt napokban. Legalábbis amíg bírtam cérnával.
Közben elkezdett szakadni az eső. Alig vártuk, hogy kicsit alábbhagyjon, és elmehessünk enni. Vittük a laptopot is, hogy utána internetet keressünk, de nem nagyon reménykedtünk, mert vacsora közben az eső elkezdett újra ömleni, majd nem sokkal később még rá is kapcsolt. A vacsoránk végére aztán elállt.
A közelben találtunk internetet is, így nem kellett gyalogolni egy kilométert, mint ahogy a térképünk alapján eredetileg gondoltuk.
Este a kevéssé száradó ruhák alatt feküdtünk le, bízva benne, hogy reggel el lehet majd őket rakni. Természetesen a ventillátor továbbra is teljes fordulaton üzemelt, annak ellenére, hogy nekünk nem lett volna rá igényünk.

 

Címkék: india siliguri

70161 km, Gangtok

2010.04.28. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Egész jó kis reggelit kaptunk, így az út végére csak meggondolták magukat, és nem éheztettek halálra. Felpakoltuk újra a cuccokat a szép új kölcsönponyva alá és elindultunk visszafelé. Az idő természetesen gyönyörű tiszta volt, csak hogy incselkedjen velünk.

Menet közben csak az út szélét lehetett látni, esetleg néha lepillanthattunk a völgybe, valamint ha az ember a végletekig kihasználta gerince rugalmasságát, felsandíthatott a hegyekre. Egyszer aztán egy ilyen kisandításnál a Kanchendzonga sandított vissza ránk, úgyhogy meg is állítottuk a kocsit, hogy csináljunk pár képet, meg egyáltalán, hogy megnézzük kiegyenesedve is. Ez a hegycsúcs a harmadik legmagasabb a világon, a K2, illetve az Everest után. Idefelé is erre jöttünk, de vagy nem nézett pont senki arra, vagy a felhők takarták el.
Pár perc után továbbindultunk, de nem mentünk túl sokat, egy kávézónál megálltunk, ahonnan talán még jobb kilátás nyílt a csúcsra. Vezetőnk alapvetően nem állt a helyzet magaslatán, sőt erősen úgy tűnt, hogy szeretne minél előbb visszaérni. Fel is tette a kérdést, hogy útközben ebédeljünk, vagy majd Gangtokban, mivel úgyis visszaérünk délre.
A visszaérkezés időpontját nem tudom, hogy honnan találta ki, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy délig nem teljesíthető a táv, még akkor sem, ha nem állunk meg sehol. A megállás nélküli autózás meg eleve nem szerepelt a terveink között, így is leginkább folyamatos autózás volt az egész út.
Miután megszavaztuk, hogy együnk Gangtokban, mégis inkább megálltunk ebédelni ugyanazon a helyen, mint idefelé. A kaja is ugyanaz volt. Vezetőnk megint eljátszotta, hogy megkérdezte mit kérünk, de nem tudta, hogy mi van. Mint kiderült volt csirke curry, vagy zöldség. Az utóbbi ugyanaz volt, csak csirke nélkül.
Ezután letérve a főútról felkanyarodtunk egy kolostorhoz. Sajnos a nevét nem tudtuk meg, ahogy azt sem sikerült kideríteni, hogy melyik szektához tartoznak a tibeti buddhizmuson belül.
A kolostor ugyan nem volt nagy, vagy különösebben érdekes, legalábbis a tibeti társaihoz képest, de legalább volt benne élet. Szerzetesnövendékek hajkurászták egymást az udvaron, az idősebbek éppen fákat ültettek, vagy építettek valamit.
Feltűnt, hogy az egyik gyereknek hosszú haja van. Egész lányos arca volt, ami a hosszú hajjal együtt mindenkit összezavart. Kiderült aztán, hogy ő valamelyik rimpoche reinkarniációja. Ettől vezetőnk láthatóan megzavarodott, és valamit arról habogott, hogy lehet, hogy megáld minket. Láthatóan a srác éppen nem volt áldós kedvében, inkább céltalanul ténfergett. Szívesen csináltam volna róla is egy képet, de a többi szerzetesre való tekintettel mégse mentem utána. A novíciusok viszont örömmel álltak modellt, és nagyon jót kacarásztak rajta, hogy én köszöntem meg a képet.
Hogy több látványossággal töltsük meg a hazavezető utat, megálltunk egy történelmi emlékhelyen, ahol Sikkim ősi lakói a lepchák és a kevésbé ősi lakói, a bhutiák kötöttek vérszerződést, hogy onnantól kezdve ne egymást gyilkolják, hanem valamely harmadik felet. A szerződés a mai napig érvényben van, ugyanis határidejének többek között a Kanchendzonga létezésének végét határozták meg, és hát pár órával korábban láttuk, hogy a hegy jól van, és növekszik, ahogy az egész Himalája teszi. India meg egyszer szépen el fog tűnni alatta, bár ez még elég sokára lesz, tekintve, hogy a lemeztektonika nem egy kapkodós dolog.
A szövetségkötés helyén egy sziklát állítottak, bár pontosan nem lehet tudni, hogy melyiket, mert van egy egész kupac. Mellette áll valami betonasztal vagy oltár, először azt mutogatta a vezetőnk, de fel kellett rá hívnunk a figyelmét, hogy egyik érintett nép sem ismerte a vasbetont akkoriban.
Innen már tényleg nem volt más hátra, mint visszakocsikázni. A város határában még megálltunk a Tashi kilátónál, de addigra előkerült a pára, így sokat nem láthattunk a völgyekből, a hegygerinc egyik oldalán Gangtok városa terült el, a másikon meg az út, amin jöttünk északról.
A terepjáró a parkolóházban rakott le minket, ahonnan indultunk. Mielőtt kiszállhattunk volna, még gondosan megfordult a tök üres épületben. Ehhez bekanyarodott a legtávolabbi zugba, majd az oszlopok közt három-négy tolatással fordult meg. Lehet, hogy azért kellett bemenni a legszűkebb helyre, hogy senki ne lássa a bénázást.
A szállodában volt üres szoba, amit ki is vettünk. Nem egy palota, de egy éjszakára megfelelt.
Vacsorázni leballagtunk a közeli étterembe, ahol döbbenten tapasztaltuk, hogy a wifinek se híre, se hamva. Magyarázat nem nagyon volt, csak valami olyasmit makogott a pincér, hogy hát nem érte meg. Nagyon nem értem, mert amíg volt, addig volt vendég, most meg üres volt a hely. Nagyjából azért, mert a kiszolgálás eléggé átlagos, a kaja viszonylag gyenge, az árak viszont az átlag felettiek. Mi is csak net miatt jöttünk.

 

Címkék: india gangtok

70040 km, Lachung

2010.04.27. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Az időjárás meglehetősen gyanús volt reggel. A völgy túloldalát csak sejteni lehetett, és a hegycsúcsok is csak itt-ott álltak ki a felhőkből. Ennek ellenére nagy reménnyel indultunk el a Zero Pointhoz. Mégiscsak kilométerekkel magasabban van, reméltük, hogy ott más lesz az időjárás.

Hosszan zötyögtünk az egyre szarabb úton, kanyart kanyar után véve, hogy lassan megjelenjenek az első hófoltok a távolban. Mediterrán kollégáink kétkedve fogadták, hogy az hó lenne, de megnyugtattam őket, hogy ebben a kérdésben mindenképpen nagyobb tapasztalattal bírunk náluk. Újabb pár száz méter szintemelkedés után egy kanyarban előbukkant a Zero Point, ami azt hiszem tulajdonképpen egy hágó. Itt már nem volt kétséges, hogy mi fehérlik. Külföldi nem nagyon volt, indiai annál több. Eljöttek megnézni, hogy milyen is az a hó. Legtöbbjüknek elképzelése sem volt arról, hogy mi a hideg. Sokan olyan tájakról jöttek, ahol télen se megy harminc fok alá a hőmérséklet. Úgy gondolták, hogy a szandál zoknival már tökéletesen meg fog felelni, ruházatként meg nyilván itt is jó lesz a szári. Nem tudom, mit élhettek át, mert mi is majd megfagytunk. A plusz nyolc-kilenc fok, a szél dermesztő volt a már megszokott nyár után, pedig mi azért lényegesen jobban fel voltunk öltözve.
Hogy a hóba ugrálhasson az ember, át kellett vágni a völgy alján és átegyensúlyozni egy itt-ott befagyott patakon, ugyanis az innenső hegyoldal déli kitettségű volt, a hó már elolvadt rajta. A patakba gyakorlatilag az összes indiai belelépett. Aki szandálban volt, az ezekután levette a zoknit, akit meg valami felkészültebb cég hozott, az kiöntötte a vizet a kölcsön gumicsizmából. Harminc méterrel lejjebb egyébként könnyedén át lehetett sétálni. Mondjuk így kevesebb volt a kaland.
Kicsit felkaptattunk a hegyoldalba, ahol 4853 méteren hógolyóztunk egy kicsit, meg csúszkáltunk a hóban. Közben a felhők is megérkeztek, elborítva körülöttünk minden hegyet, majd elkezdett szemerkélni a hó.
Lassan elindultunk vissza a kocsihoz, de tényleg lassan, mert az egyik izraeli lány számára kevésnek bizonyult a rendelkezésre álló oxigén. A nagy hógolyózás után kis híján elájult. A férjével ketten támogattuk el az autóig. Nagyon nem volt megijedve, bár elég rosszul nézett ki. Az arca teljesen fehér volt, a szája meg lila. Azt mondta, simán le tudott volna feküdni a hóba aludni egy kicsit. Mikor pár száz méterrel már lejjebb jobban érezte magán, azért panaszkodott, hogy miért nem fényképeztük le. Na, mondom, valaki a saját maga katasztrófaturistája!
Ahogy mentünk lefelé lassan elfogyott a hóesés, de szerencsére nem úgy, hogy esőbe váltott volna. Folyamatosan jöttek a felhők, és látványosan buktak át a havas hegycsúcsokon, egyre lejjebb gomolyogva.
Napirendünkben szerepelt egy melegvizű forrás meglátogatása is, ennek megfelelően fürdőruhával, törölközővel felfegyverkezve érkeztünk, de útikönyvünket elolvasva sejtettük, hogy nem akarunk majd fürdeni. Igazunk lett. Egy lerobbant épületben egy enyhén kénes szagú, langyos vízzel teli kétszer két méteres medence jelentette a melegvizű forrást. Leszavaztuk a fürdést, ami a vezetőnknek nem fért a fejébe, és inkább a rododendronokat választottuk. Ebben a völgyben ugyanis rengeteg van belőlük és pont most virágoznak. Felfelé jövet láttunk is egy részt, ahol különösen sok volt belőlük, oda tartottunk. Közben a felhők nem hagytak fel terveikkel, és egyre lejjebb ereszkedtek.
Egy réten telepedtünk le, vezetőnk előszedte az ebédünket, és nekiálltunk falatozni. Elég hideg volt, de érdekes módon a földön ülve nem fáztunk. Talán azért sem, mert jó vastag moharéteg volt alattunk, meg benyomtunk néhány hangyákkal dúsított, meleg teát is.
Mire befejeztük az ebédünket, a felhők köddé váltak. Sajnos úgy, hogy leereszkedtek a földig. Mindenki meg akart fagyni, elment a kedvünk a sétától, pedig az úttal párhuzamosan egy gyönyörű, kiépített sétaút vezetett lefelé. Kicsivel később az eső is eleredt, így semmi esély nem maradt rá, hogy gyalogoljunk legalább egy keveset. Ugyan az idő nem volt szép, a táj mindenképpen érdekes és misztikus látvány volt a ködbe vesző jakokkal.
Lachungban még elmentünk megnézni egy tibeti kolostort. A kapun még bejutottunk, de a templom zárva volt. Vezetőnk nem tudott senkit előkeríteni, aki kinyitotta volna, így csak kintről néztük meg. Ekkor aztán előkerült két ember, de csak azért, hogy lebasszannak, hogy minek jöttünk be, mikor zárva volt a kapu. Hát, mondjuk az, hogy be volt retesztelve, sokat nem jelent, én is kinyitottam volna! Összességében nem voltak túl barátságosak, nem engedtek be, pedig biztos volt kulcsuk.
Szállodánkban az az öröm ért minket, hogy volt áram, így neki is álltam feltölteni minden akkumulátort.
Vacsoráig még volt bőven idő, ittunk egy teát, olvasgattunk, aztán még kaja előtt néhányan kocsival leugrottunk a faluba tongbát inni, ami a helyi szeszes ital. Egy magánház konyhájában találtuk magunkat, egy-egy nagy fakorsóval, amiből bambusz szívószál állt ki. A korsó színültig volt kölessel, amit felöntöttek forró vízzel. Hogy hogyan készült, az nem derült ki. A lé kiszívogatása után fel lehetett tölteni vízzel, és folytatni az ivászatot. Nem volt túl erős, de határozottan lehetett érezni, hogy van hatása. Ez azt hiszem köszönhető volt a tengerszint feletti magasságnak, és annak, hogy éhgyomorra ittuk.
Kifelé menet a sötétben aztán jól lefejeltem a kapufélfát, amit mindenki egyből a tongba rovására írt, én viszont a teremtőt tettem felelőssé. Különösen kellemes volt az eset, mert előző nap alaposan le is égtem. Minthogy hűvös volt, elfelejtettem, hogy ez nem jelenti azt, hogy árnyék is lenne.

 

Címkék: india lachung

69926 km, Lachung

2010.04.26. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Hétre volt állítva a vekker, hogy a fél nyolcas reggeliig kényelmesen elkészüljünk. Ehhez képest a vezetőnk mindenkinél addig kopogtatott hatkor, amíg ki nem nyitotta az ajtót, azzal a hírrel, hogy hétkor reggeli. Boldogok voltunk, ki a fenének kell egy óra a felöltözéshez meg a fogmosáshoz? Még csak össze se kellett pakolni, csak ebéd után kellett elhagyni a szobát, addig még száradhattak a ruháink. A hátizsákot ugyan visszakaptuk, de semmivel nem volt szárazabb, mint este, ami elég érdekes, mert a fűtetlen szobánkban majdnem minden száraz volt már. A fűtés hiánya nem a szálloda takarékosságának jele, itt egyszerűen nincs fűtés, ahogy Tibetben se nagyon.

Az ablakon kinézve egyből láttuk, hogy az esti reményeink valóra váltak, tiszta, napsütéses idő volt. Éjszaka nem láttuk, hogy a falu egy völgyben fekszik, mindkét oldalon havas csúcsú hegyekkel és rengeteg imazászlóval. Ezek mindig szépen, sorban álltak, kék, fehér, piros, zöld, sárga színekben.
A hét órára előrehozott reggeli már háromnegyed hétkor elkészült, vezetőnk nagy lelkesen terelgetett le mindenkit, hogy aztán kiderüljön, hogy hatunknak szántak vagy hat szelet kenyeret lekvárral megkenve, csak hogy többnek tűnjön, apró darabokra vágták. Ekkor még szemérmesen beértük a porcióval.
Újra kocsiba vágtuk magunkat, és vagy két órát zötykölődtünk felfelé, egészen 4000 méterig. Közben vezetőnk elmesélte, hogy milyen gyönyörű és szent tó van egy kicsit messzebb, ahova mi, külföldiek már nem mehetünk. Jó tudni!
A hely, ahol megálltunk, nagyon szép volt, de tulajdonképpen csak az út széle. Innen gyalog indultunk vissza egy kiépített gyalogösvényen, miközben a környező havas csúcsokat bámultuk.
A banya, akinek végighallgattuk már ezer kiselőadását arról, hogy milyen jól bírja, jobban, mint a fiatalok, rövidesen a halálán volt. Nem mondom, szeretnék ilyen fizikai állapotban lenni 68 évesen, de könyörgöm, csípőprotézissel mi a fenének utazik valaki a Himalájába? Sok részvétet nem sikerült kiváltania, az előző nap már mindenkinek megfelelőképpen az agyára ment többek között azzal, hogy hatvankilencszer elmesélte, hogy az indiai telefonszámára 48 darab fizetős SMS érkezett a kriketthírekkel meg egyebekkel, és hogy ez neki belekerült 70 rúpiájába (kb. 1,20 €), de vissza fog menni Darjeelingbe, és visszakéri a pénzét.
Vezetőnk hivatástudata nem engedte, hogy agyonüsse, így belekarolt és hozta utánunk. Mi meg boldogan mentünk a magunk tempójában. Nem volt egy hosszú túra, de a táj nagyon szép volt.
A faluba érve már mindenki nagyon éhes volt, úgyhogy megrohantuk a boltot, ahol természetesen csak csipszet meg csokit lehetett kapni. Mondjuk a csoki nem annyira természetes, a legtöbb helyen nincs. A hegyekben még ugyan lehetne, de ahol nyáron negyven-ötven fok van, meg sok áramszünet, ott a csoki nem éli túl, úgyhogy inkább nem is tartanak ilyesmit.
A terepjárónk is előkerült, hogy visszavigyen Lachenbe ebédelni. Útközben még megálltunk egy-két helyen, hogy fényképezhessünk, illetve egyszer azért, mert lerobbant a kocsi. A
sofőrünk valamit mormolt a gázpedálról, és gyorsan a kocsi alá feküdt, Egy darabig nézelődtünk, miközben a sofőr, mer a vezetőnk nekiálltak a kocsit buherálni.
Élve a lehetőséggel, hódoltam kedvenc hobbimnak, és odaálltam művezetni. Ezt még Marokkóban tanultam, ahol a busz lerobbanásakor a teljes utazóközönség odasűrűlt a motorházhoz és hátratett kézzel, enyhén előredőlve hümmögött, mintha bármit is értene az ékszíjak, csövek és drótok labirintusából. Éppen kezdtem volna elmélyedni a hümmögésben, hogy kicsit zavarjam a már tökig olajos szakértőnket, mikor eszembe jutott, hogy akár hasznos is lehetnék. Ránéztem az adagolószivattyúra, és láttam, hogy a gázbowden az bizony csak úgy a levegőben lóg. Gyorsan szóltam a szakértőinknek, mielőtt leszerelik a gázpedált, hogy a drót másik végével lesz a gond.
Hálásan át is települtek, bár szerszám nem volt. Pontosabban volt nálunk emelő, egy teljes készlet villáskulcs, tartalék gömbcsukló, egy marék csavar, franciakulcs, de fogó az nem.
Hogy, hogy nem, sikerült valahogy lepiszkálni a bowden végét is, így egy kicsit távolabb kerültünk a megoldástól. Találtam egy darab drótot, azt a sofőr kezébe nyomtam. Rá is tekerte a bowdenre, így már nem csúszott le a madzag, amivel végül összekötötte az adagolószivattyúval. Alig fél óra alatt kész is lett a kocsi, mehettünk ebédelni.
Ebben nem volt sok köszönet, szétfőtt zöldséges tésztát kaptunk meg levest, mindkettőből keveset. A leves egyébként különösen pocsék volt, leginkább a tésztaléhez hasonlított, néhány zöldségfoszlánnyal. Ekkor már nem bírtuk, követteltünk még némi kalóriát, amit rizs és zöldség formájában elő is hoztak. Ebből is látszott, hogy a szálloda tulajdonosa spórolni akart rajtunk, de kicsit többet, mint amennyihez pofája lett volna.
Mire eljött a terepjáró felmálházása, a sofőr és a vezetőnk is elfelejtkeztek tegnapi szent ígéretükről, amit még reggel is megerősítettek, miszerint szereznek új ponyvát. Látva a lyukacsos kék vackot, felvetettem a kérdést, de állították, hogy a faluban nem sikerült újat szerezni, de minden rendben lesz. Ezzel én is egyetértettem, csak nem az ő elképzeléseik szerint. Mondtam, hogy jó így, de ha esni kezd, vezetőnk megy a tetőre, a cucc meg jön be. Nevetett, de én nem, sőt megerősítettem, hogy nem poénnak szántam. Mit ad isten, öt percen belül megjelent emberünk egy vadi új ponyvával, amit valahonnan kölcsönkért. Utastársaink kicsit furcsán néztek rám, hogy hogy lehetek ilyen szemét a szerencsétlen sráccal, de mikor előkerült a lyukmentes ponyva, mindjárt meg tudtak bocsátani.
Újabb autókázás következett, az előző napihoz hasonló sebességgel, egészen Lachungig, ahol kicsit keresgélni kellett a szállásunkat, de végül csak meglett. Kezdett az az érzésünk lenni, hogy bármelyikünk lehetne a vezető, mert mindannyian rendelkeztünk akkora tudással és tapasztalattal, mint ő.
Szállásunk nagyon kellemes, boldogan pislogó vízmelegítővel, kilátással a szemközti hatalmas hegyekre, magasan a falu felett, egy zsákutca végén. Aztán pár perccel később az áram kifogyott a drótból, amivel együtt a vízmelegítő is befejezte munkáját. A hőmérséklet egyébként kint és bent egyaránt 15°C. Ennyit számít, hogy majdnem 2800 méter magasan vagyunk.
Vacsora előtt sikerült mindenkinek eldönteni, hogy mégiscsak szeretne feljönni a Zero Pointhoz. Hogy a helyet miért így hívják, azt nem tudom, mindenesetre magasan van, 4800 méteren, ahol ilyenkor még van hó. Azt hiszem, hogy az izraeli brigádot ez győzte meg. Ezután a vezetőnk következett a szarakodásban, ugyanis kitalálta, hogy lehet, hogy nincs elég engedélymásolata, és nem tudunk felmenni. Aztán azzal jött, hogy itt drágább az engedély, ami még kell, így többe kerül, stb. Itt pecsételődött meg végleg a borravalójának a sorsa, mert éreztem, hogy egy nagyon ügyetlen, rutintalan lehúzás készülődik. Ő is érezhette, hogy ezt még gyakorolnia kell, mert perceken belül megoldódott minden, és az ár is visszaállt az eredeti szintre.
Jöhetett a vacsora, ha nem is gyertyafénynél, de egy akkumulátoros lámpa mellett. Lényegesen jobb volt, mint a tegnapi.

 

Címkék: india lachung

69805 km, Lachen

2010.04.25. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A reggel megint kavarással kezdődött. Kiderült, hogy mégsem öten vagyunk, hanem hatan, ami anyagi szempontból jobb, viszont féltünk, hogy a terepjáróban tömegnyomor lesz. Miközben békésen iszogattuk a kávénkat, befutott a német banyán kívül az izraeli páros, meg a hatodik csapattag, egy szintén izraeli lány.

Azzal kezdték, hogy ők nem akarnak előre dönteni arról, hogy fel akarnak-e majd autókázni a Zero Pointhoz. Mintha olyan sokat számítana a büdzsében plusz háromszáz rúpia! A hegyekben úgysem tudja az ember, hogy milyen idő van két kilométerrel magasabban, esetleg milyen lesz fél óra múlva. Mi is visszakaptuk az erre befizetett plusz pénzt, azzal, hogy bármikor dönthetünk úgy, hogy megyünk, a kocsi 1800-ért megy fel, ezt kell osztani a személyek számával.
A megbeszélt időpontban természetesen nem indultunk el, de ez meg sem lepett. Jó fél órás késéssel pakoltunk be a két taxiba, mivel a városba csak ezek jöhetnek be. Pár perc alatt kiröpítettek a terepjáró-állomásra, ahol vezetőnket követve mászkáltunk, hogy megtaláljuk a saját járgányunkat.
Mikor meglett, örömmel tapasztaltunk, hogy ugyan a csomagtartóban kell valakinek utaznia, de nem hosszanti padon, hanem rendes ülésen.
A cuccokat a tetőre pakolták, gondosan letakarva egy szitává lyuggatott ponyvával. Sok jót nem ígért a dolog, mivel az előző napokban esett az eső. Reméltük, hogy estig megússzuk.
Mint kiderült, a vezetőnk csak minket vezetett, külön sofőr is volt. Hogy minek ennyi ember, azt nem tudom, de nyilván megéri a cégnek. Az első ülésre, a sofőr mellé beült a túravezető, valamint a német banya. Ez jó volt így, mert a vénasszony folyamatosan hülyeségeket dumált, és valószínűleg a csoport bármely tagja öt perc után kilökte volna a szakadék szélén.
Középen ültünk mi és a hármas számú izraeli versenyző, hátul pedig a pár. Eleinte arról beszéltek, hogy majd cserélgetjük a helyet, de láthatóan jól megvoltak a csomagtartóban, ahol szét lehetett terpeszkedni, cserébe a zötyögés nagyobb amplitúdójáért.
Megkezdtük az északnak tartó száguldást. Az út természetesen egy sávból állt, de helyenként kiszélesedett a padka annyira, hogy elkerüljék egymást a járművek. A hindukkal ellentétben a sikkimi sofőrök kitűnően átlátták a helyzetet, és ha úgy adódott, már akkor félreálltak, mikor a szembejövő még egy kanyarral arrébb járt. Ennek köszönhetően aztán nem is alakult ki dugó sehol, eltekintve az előző napok esőinek eredményeként előállt hegyomlás helyszínétől.
Itt már serényen dolgozott egy bulldózer, hogy helyreállítsa az utat, hiszen a hadseregnek bármikor szüksége lehet rá. Úgy tűnik, hogy India folyamatos háborús parában él, mintha a hidegháború tért volna vissza. Főleg a vitatott területeken, mint Sikkim vagy Kashmir. Az utóbbit ugye a pakisztániak meg a kashmiriak akarják maguknak, Sikkimet pedig a kínaiak, akik Tibet részének tekintik, ami számukra alapértelmezetten Kína része. Kínával egyébként Kashmirnál is van vitájuk, csak ott az indiaiak követelnek területet. A térképeken ezeket a területeket következetesen India részeként ábrázolják, ami érthető, hiszen a nem lenne túl konzisztens a politika, ha a parlament és a kartográfia intézet véleménye nem egyezne.
Szóval a bulldózer keményen dolgozott, hogy át lehessen jutni az elmosott útszakaszon. Útitársaink már látták lelki szemeikkel, hogy órákat töltünk el a sárga gépet bámulva, én meg voltam győződve, hogy negyed óránál nem tart tovább. Általában ugyanis negyed órát egyengetnek, aztán a félkész alkotáson átengedik a feltorlódott autókat, majd újabb negyed óráig dózerolnak
Szerencsére nekem lett igazam, úgyhogy zötyöghettünk tovább. Átlagsebességünk nem volt egy halálos tempó, úgy 25 km/h körül alakult, nem számítva természetesen a megállásokat.
Közben sajnos eleredt az eső, és nem is akart nagyon elállni. A cuccaink ugyan bele voltak húzva a mocsokvédő huzatba, de azok a tokok nagyon régóta nem vízállóak már, talán még újkorukban sem voltak igazán azok. Ennek ellenére bíztunk benne, hogy a két réteg szita valamennyit véd.
Ebéd alatt vezetőnk a hangulatot feldobására, előszedte a telefonját és bekapcsolt valami zenét. Megkérdezte, hogy Michael Jackson jó lesz-e. Mikor aztán megszólalt a zene, valami Chipmonks feldolgozás gyilkolta a dobhártyánkat.
Az eső csak jóval később állt el, mikor a Hét nővér vízeséshez értünk. Alapvetően a hét nővér hét vízesést jelent, amik függőlegesen követik egymást, de lentről csak három látható, a többit el kellett hinnünk. A vízesések errefelé nem számítanak túl nagy kuriózumnak, a völgy mindkét oldalán lehet látni, ahogy a patakok vízesések során érnek le a pár száz méterrel lejjebb lévő folyóba.
Gyönyörű hegyek közt autóztunk, amiből sajnos túl sokat nem láttunk, mert az indiai ipar egyik remeke, a (szigorúan kétkerék-meghajtású) Mahindra terepjáró ablakai ilyesmit nem tesznek lehetővé, ugyanis valahol szemmagasságban van a tetejük.
Lachent már sötétben értük el, így nem sok fogalmunk volt, hogy hol is vagyunk. Az égen csillagokat láttunk, ami jót jelentett a másnapi időjárással kapcsolatban.
Mikor a cuccokat lepakoltuk, nem kellett csalódnunk, jó vizesek voltak. G hátizsákja, ami lassan tinédzser korba lép, teljesen átázott. A többiek büszkén feszítettek, hogy az övék nem. Persze mikor a szobában kipakoltak, akkor rájöttek, hogy az ő ruháik is nedvesek.
A szobában mindent szétpakoltunk, hogy száradjon, a hátizsákot meg a vezetőnk vitte el megszárítani. Felhívtam a figyelmét, hogy ha egy mód van rá, ne olvassza meg.
Mára már csak a vacsora maradt, meg az, hogy kiosszák a vödör melegvizeket fürdéshez, mert áram éppen nem volt. Szóval lefekvés után a gyertyát kellett elfújni.

 

Címkék: india lachen

69677 km, Gangtok

2010.04.24. 10:00 | Ahmet | 3 komment

Reggelinél a megbeszéltek szerint találkoztunk, immár öten. A papírmunkát rögtön el is indítottuk, ehhez kellett néhány fénymásolat meg nyomtatvány, és három fénykép. Valahol Indiában kell lennie egy baromi nagy fotóalbumnak a képeinkkel. Aztán az is lehet, hogy más országokkal csereberélnek is, ezért kell olyan sokat beadni vízumhoz, engedélyekhez. Eddig India legalább hat fényképet nyelt el, biztos, hogy ennyire nem vagyok szép.

Persze kavarás azért még volt, mert az izraeli páros akart még találni valakit, hogy tovább osztódjon a költség, az ötödik utas, egy német öregasszony meg nem tudta igazán eldönteni, hogy most akkor tényleg akar jönni, vagy sem. Mindenesetre mi döntöttünk: megyünk, aztán lesz, ami lesz. Azt viszont leszögeztük, hogy mi nem utazunk a csomagtartóban kialakított üléseken.
Megbeszéltük, hogy másfél óra múlva találkozunk, hogy tisztázzuk, hogy akkor hányan is vagyunk. Mi addig elmentünk bevásárolni. Például G órájának új szíjra volt szüksége, mert a „Genuine leather” feliratú, amit Mumbaiban vettünk két hónap után eltört. Genuine műanyagállatról nyúzhatták az alapanyagot. Vettünk egy ugyanolyat, úgy számoltuk, hogy ennek már hazáig ki kell húznia. Vettünk fogkefét is, és körülnéztünk, hogy mi a helyzet pulóverfronton, mert felfelé megyünk, ha minden jól megy néhány ezer méterrel feljebb. Végül nem vettünk pulóvert, ami azt jelenti, hogy hideg lesz.
Mire mindet elintéztünk, éppen ideje volt visszamenni, hogy kiderüljön mi a helyzet. Nos, öten megyünk, bár az izraeli srác erősen húzta a száját a költségek miatt. Én is költségérzékeny vagyok, de ha az ember mindenre sajnálja a pénzt, akkor jobb otthon maradni, bár lehet, hogy nem olcsóbb.
Kicsit már mászkáltunk, aztán kínkeservvel találtunk egy taxit, ami felvitt az Enchey kolostorhoz. Először úgy gondoltuk, hogy elsétálunk, de mikor összenéztük a térképet a hegyekkel, akkor rájöttünk, hogy a sétát inkább lefelé szeretnénk megcsinálni.
A kolostor nem nagy, pláne azok után, amiket Kínában láttunk, de azért szép. Fotózni természetesen szigorúan tilos volt, pedig szép falfestmények voltak, rengeteg koponyával, levágott fejjel, keselyűk által eszegetett emberrel, meg nagy agyaras démonokkal.
Megpörgettük a környék összes imamalmát, reméljük, segít, biztos szükség lesz rá valahol. Lefelé a tervek szerint gyalogoltunk. Kiderült, hogy a séta sokkal kellemesebb, mint amilyennek képzeltük, ugyanis itt van járda, meg a gyalogút levágja a nagy kanyarokat.
Beültünk vacsorázni, és mellesleg internetezni a tegnap helyre. Közben elkezdett ömleni az eső, ami meg is határozta, hogy akarunk-e bármi egyebet csinálni. Amúgy nem akartunk.
Egyébként meg boldog születésnapot!

 

Címkék: india gangtok

69671 km, Gangtok

2010.04.23. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Éjjel megint volt egerünk, de csak hallottuk, mert éppen áramszünet volt, így hiába kapcsolgattam a lámpát. Pontosabban nem teljesen hiába, mert hajnali fél hatkor visszajött az áram, és felkapcsolódott a lámpa, de erről csak G beszámolójából tudok.

Aztán hatkor elkezdett óbégatni a szálloda egyik tulajdonosa az ajtónk előtt. Erre felébredtem, de igazából csak azért, mert G felkelt és kiment elkussoltatni. Azt gondolná az ember, hogy a vendég ilyen kívánsága, - pláne az ilyen magától értetődő és könnyen teljesíthető –, az parancs. Háromszor kellett szólni, hogy fél percre elhallgasson.
Van még mit fejlődni a kiszolgálás terén is ebben az országban. Ha kérünk valamit, akkor azt vagy megcsinálják, vagy nem. Általában a második. Ugyanis ha a feladat végrehajtása előtt kapnak más ingert, akkor a korábbit elfelejtik. Nem kell komoly dolgokra gondolni, csak olyanokra, hogy a pincér ugyan hozzon már kanalat is leveshez, vagy kapcsolják fel az áramot a szobánkban (sok helyen a recepcióról is le lehet kapcsolni a bojlert, a légkondit, mert az sokat fogyaszt).
Végül nem volt más választásunk, felkeltünk, de jól is tettük, mert perceken belül ütvefúróval kezdtek dolgozni a szomszédban, valamint bekopogott a recepciós, és barátságosan érdeklődött, hogy „today check out?”. Neked is pálinkás jó reggelt! Percekkel később kijelentkeztünk és az összes cuccunkkal elvonultunk reggelizni, majd tovább a város azon részébe, ahonnan Gangtokba mennek a terepjárók.
Mielőtt odaértünk volna, le is szólítottak, és már pakolták volna a cuccainkat a tetőre. Valamiért ilyenkor nagyon serények, és képtelenek kivárni, hogy ráhúzzuk a tokot a zsákokra. Hely megint csak a csomagtartóban volt, ahol két ülés van hosszanti irányban. Egyszerűen remek hely! Kilátni nem lehet, mert a padló itt sokkal magasabb, mint az utastérben, cserében minden bukkanót kétszeresen érezhetünk. Mikor még csak kiálltunk a parkolóhelyről, már akkor megjegyeztem, hogy remek sofőrhöz van szerencsénk. Vannak ugyanis ezek a fiatal kölkök, akik valahonnan szereztek jogsit, és most sofőrként dolgoznak. Valószínűleg mindegyikük meg van róla győződve, hogy ha a Tatánál jobb verdát tolnának a segge alá, akkor lealáznák a rally nagyjait. Sportos vezetési stílusuk egyébként a padlógáz-padlófék váltogatásából, valamint a kormány hirtelen rángatásából áll.
Mikor kiértünk a város abszolút dugójából, egyből érzékelhetővé vált a sportos stílus, amit nagyra értékeltem a csomagtartóban ülve. Vezetni csak az út közepén tudott, ha valami jött, félrerántotta a kormányt, majd utána rögtön vissza is, mert mint említettem, vezetni csak középen. Ez akkor is igaz volt, ha egymás után öt autó jött szembe. Nyilván ilyenkor öt flikk-flakkot csináltunk. Persze a burkolat minősége finoman szólva is szar volt, amit néha fekvőrendőrökkel tarkítottak, teljesen érthetetlen módon, ezek előtt satufékkel lelassítottunk, majd utána rángatósan sportos váltásokkal kigyorsítottunk.
Elsőként a mellettem ülő srác mutatta meg, hogy mit evett, diszkréten a padlóra pakolt. Rövidesen csatlakoztam hozzá, bár ha már volt lehetőség, hát kihúztam az ablakot és zöldséges momóval végigokádtam a kocsi oldalát. Apró elégtétel. Már nagyon-nagyon régen nem hánytam autóban, szinte már hiányzott. Mivel az elmúlt évben igen sok hasonló úton autóztunk, és nem átalltam néha aludni is, miközben a fejem jobbra-balra billent, bármiféle rosszullét nélkül, azt hiszem nem bennem volt a hiba.
Gangtokban a szokásos helyen raktak ki minket, vagyis a fene tudja hol, a város szélén. Ez a legjobb eset, ilyenkor aztán lehet találgatni, hogy hol is lehetünk, illetve merre is kéne indulni. Első lépésként az ember iránytűért nyúl. Most is így volt, elindultunk északnak, feltételezve egy szimpatikus pontot a térképen, mint tartózkodási helyet. Néhány liter kiizzatása után revideáltuk álláspontunkat, és arra jutottunk, hogy még csak most vagyunk azon a ponton, ahol induláskor gondoltuk. Újabb pár száz méter után rájöttünk, hogy nem, máshol vagyunk, de még kevésbé közel a célhoz. Persze végig felfelé másztunk, mert Sikkim már csak ilyen, tele van Himalájával. Feladtuk ambíciózus terveinket, és úgy döntöttünk taxival megyünk. Persze ilyenkor mind visszahúzódik valami titkos földalatti üregbe, szóval taxikeresés közben olyan közel kerültünk a célhoz, hogy már mehettünk akár gyalog is. Na, egyébként így kell csinálni az egészet: apró lépésenként. Körülutazni Ázsiát nagy falatnak tűnik, de valójában mindig csak egy kicsit kell menni.
Persze a szállodában nem volt hely. Elindultam az utcában, hogy végignézzem az összes többi szállást is, de egy nyomorult szobát találtam csak, azt is irreális áron. Vagy tíz szálloda meglátogatása után kiderült, hogy a másik irányba indulva rögtön az első helyen lett volna szoba. Nem egy luxuslakosztály, nem is olcsó, de legalább valami.
Gyors evés után elindultunk túrát szervezni. Sikkim egy spéci hely Indián belül. Egyrészt egy nagyon kicsi állam, másrészt engedély kell a meglátogatásához. Ez valójában puszta formalitás, hiszen akár belépéskor is kiállítják a papírt. Ezzel viszont Sikkimnek nagyjából egyötödét lehet meglátogatni, ha kicsit északabbra akar valaki menni, ahhoz már csoport kell – két fő az már csoport -, meg újabb engedély. Persze a legtöbb terület még így sem látogatható. Vannak helyek, ahova hosszas szervezés után lehet expedíciót indítani, de a tibeti határ közelébe még az indiaiak sem mehetnek, csak ha katonai egyenruhában vannak. Ennek az az oka, hogy Indiának nemcsak Pakisztánnal vannak határvitái, hanem Kínával is, sőt azt hiszem Myanmar határait is vitatják. Alapvetően Kína igényt tart Sikkimre, mivel az Tibet része volt, és minden, ami Tibet, az Kína. Ennek a viszonynak megfelelően a határt nem is lehet átlépni, illetve helyiek, akiknek van kereskedő igazolványa, átmehetnek a határ túloldalára üzletelni, de ez igazából nem jelent beutazást.
Végigjártunk jónéhány túraszervezőt, de komoly eredményeket nem tudtunk felmutatni. Egyikük sem érdekelt abban, hogy csoportokat szervezzen, jó nekik az is, ha kettesével mennek az emberek. Annyit mindenesetre kiderítettünk, hogy melyik cégek olcsók, vagy inkább kevésbé drágák.
Átmenetileg felhagytunk a kutatással, és elmentünk vacsorázni. Kellemesen elüldögéltünk az étteremben, már csak azért is, mert ingyenes wifivel szolgáltak, amire még nem volt példa Indiában.
Alapvetően Sikkim nem is India. Gangtok nem mocskos, nem akarják folyamatosan elütni az embert, és ha dudálnak is, csak ésszel teszik. Van járda, amin tényleg gyalogosok közlekednek. Sőt, a város közepén sétálóutca van padokkal, virágokkal, üzletekkel! Fel-alá sétálgatunk, alig bírtunk elszakadni a helytől.
Miközben leveleket olvasgattunk, meghallottuk, hogy a szomszéd asztalnál ülők is északnak tartanának, ha nem kellene egy egész kocsit kifizetniük. Gyorsan meg is egyeztünk, hogy egyesítjük erőinket, és reggel találkozunk, remélhetőleg megerősítve még legalább egy emberrel. Ők szerettek volna egy hatfős csoportot, mi meg nem. Az ugyanis azt jelenti, hogy valakinek a csomagtartóban kell utaznia.

 

Címkék: india gangtok

süti beállítások módosítása