Tiny Little Big Thing

A kert is szépen rendben van tartva, kicsit üldögéltünk is az egyik fa árnyékában. Nemcsak az emlékművek szépek, hanem a kilátás is a várra meg az alatta elterülő városra. Döbbenetes az összhatás: a vár lélegzetelállító, a város meg zavarbaejtően kék.

Lefelé másik útvonalon mentünk, ahol riksák kerülgettek és jó nagy volt a por, ezért az első adandó alkalommal elhagytuk az utat, és bevettük magunkat az óváros labirintusába. Nem féltünk tőle, hogy eltévedünk, mert tudtuk, hogy el fogunk. Minthogy nem volt úticélunk, különösebben nem zavart. Mászkálni egy ilyen város utcáin egy élmény. Nem feltétlenül lélekemelő és varázslatos, de határozottan maradandó. A szennyvízelvezetés még mindig nyitott csatornákban történik. A házból a szennyvíz még csövön érkezik, de a cső véget ér valahol egy méter magasan, onnan a szennyvíz szabadon csorog az út két szélén vezető árkocskába. A vécék szerencsére nincsenek a rendszerre kötve, de így is van szaga. Ez az egész csak a patkányoknak kedvez, amiket néha még nappal is lehet látni, bár azok általában már döglöttek, egyre véletlenül rá is léptem. Ez is jellemző, egymillió tehénylepény között pont egy döglött patkányra sikerült rátaposnom! Talán mondanom sem kell, hogy az utcán mindenfelé tehenek kószálnak és potyogtatnak. A táplálkozásuk nem igazán kielégítő, minden nem állati eredetű szerves anyagot felzabálnak a túlélés kedvéért. Például kartondobozokat. Ez a diéta viszont nem kedvez az emésztésüknek, úgyhogy az amúgy sem keménységéről híres tehénszar az indiai városi tehenek esetében határozottan hígfos állagú, aminek nagyobb a terülése az aszfalton. A saját emésztésemről nem számoltam be ilyen részletesen, pedig arról is lehetett volna.

Elhaladtunk a nagy vízmedence mellett is, amiben el lehet végezni a rituális fürdést, bár szerintem a japán harakiri sokkal egyenesebb módszer. Most éppen egy asszony mosott csak. Egyébként az egész körbe van építve meg kerítve, a víz pedig zöldes. Régen sokkal nagyobb jelenősége lehetett, Jodhpur nem az a vízben gazdag környék.

Végül a bazárban lyukadtunk ki. Szépen nekiálltunk végiglátogatni az utcákat, megnézni, hogy mit is lehet kapni. Közben G-t leszólították a szokásos „honnan jöttél” mondattal, és szó szerint megismétlődött a tegnapi beszélgetés. Döbbenet, de nem ugyanaz a fickó volt! Nagy vásárlást nem rendeztünk, mostanában rendeltetésszerűen használjuk a piacokat, kimegyünk, felmérjük az árukészletet, aztán veszünk egy kiló szőlőt. Ahhoz képest, hogy India lakosságának nagy része vallási vagy anyagi megfontolásból kifolyólag vegetáriánus, nincs túl nagy gyümölcsválaszték. Ugyan éppen nincs szezon sincs, de azért többet vártam volna az alma (darabonként csomagolva), banán, szőlő, narancs, rohadt papaya készletnél. Meglepő módon az ételekben sincs gyümölcs, eltekintve a mindenféle lassitól, de az inkább joghurtital. Az is csoda, hogy tej van, mert a teheneket nem nagyon fejik és ugye le sem vágják őket. Csak a tehénylepényt használják fel, tüzelésre. Mármint azon főznek, mert fűteni nem nagyon kell.

Elsétáltunk egészen az óváros határain túlra, - igazából fénymásolót kerestünk, mert elfogytak az útlevél másolataink - és belebotlottunk valami kajáldába, ahol volt pizza is. Elcsábultunk, ami ismét hiba volt. Olyan mennyiségű erőspaprikát kaptunk a pofánkba, amilyenre még nem volt példa. Becsülettel megettem még azt is, amit G meghagyott, de utána sürgősen ennünk kellett egy fagyit is, hogy eloltsa azt a pokoltüzet, ami a gyomrunkban és teljes felső tápcsatornában uralkodott.

Az óratoronytól gyalog mentünk, a környék tele van szállásokkal, és ha sikerül egyedül bejutni, akkor nem terhelik ránk senkinek a jutalékát. Sokszor ezek a jutalékvadászok a sarkon várnak és követik az embert, majd az utolsó pillanatban elé ugranak, kinyitják az ajtót, és hindi nyelven elkezdik osztani az észt a recepción, amiből nyilván úgy tűnik, mintha ők hozták volna a vendéget.

A kihalt városok mindig lehangolóak, de az indiai város hajnalban egyszerűen nyomasztóak. Valahogy nappal a standok, riksák meg a tömeg eltakarják a mocskot, de ilyenkor csak a tehenek kószálnak az utcán. Meg mi.

Az első helyen kaptunk egy garázst, ablak nélkül, de bánta a fene, olcsó volt, és végre eldőlhettünk. Délig aludtunk is, akkor aztán felmásztunk a tetőre, az étterembe, és spagettit ettünk. Természetesen vega spagetti volt.

Ebéd után, - számomra már önmagában csoda volt, hogy tudok ebéd után lenni -, elindultunk a várba.

Az meg egy másik csoda. Jodhpur közepén áll egy szép nagy, meredek hegy, azon egy magas vár. Aztán lehet, hogy inkább azt kellene mondani, hogy a vár köré épült egy Jodhpur, amit 1459-ben alapított Rao Jodha, ezért is hívják Jodhpurnak, azaz Jodh városának. Nyilván ezzel egyidejűleg kezdődött a vár építése is, amit aztán folyamatosan bővítettek. A jelenlegi tulajdonos is Rao Jodha dinasztiájának, a Rathore dinasztiának a tagja.

A Mehrangarh vár falai egyenesen a függőleges sziklából nőnek ki, tulajdonképpen nem is lenne rájuk szükség, mégis látszik, hogy az idők során egyszer megmagasították őket. A vár lentről teljesen bevehetetlennek tűnik, és az igazat megvallva nem is vették be soha. Habár hét kapuja van, egy irányból lehet megközelíteni, és bejutni, mivel a kapuk úgymond sorba vannak kötve. A nyomasztóan magas vörös homokkő falak alatt, mint hangyák araszoltunk az első kaputól a másodikig. A belépő mellé kaptunk egy audioguide-ot, azon hallgattuk közben a palota történetét, meg hogy mit is látunk. Eredetileg a kopár dombon, amit Madarak dombjának hívtak, egy remete lakott, de a maharadzsa kilakoltatta, amit nagyon a szívére vett a remete, és megátkozta a várat, hogy ne legyen soha vize. Mondjuk idegesítő is lehet, hogy az ember talál végre egy kihalt helyen egy kopár dombot, erre jön egy ilyen bunkó újgazdag, és nem elég hogy kilakoltat, de még egy várost is felépít körbe. Ahogy kell, az átoktól menten megrettentek az építők, mert egy remete átka az komoly dolog lehet, talán még komolyabb is, mint egy aluljárós cigányasszonyé, így aztán azonnal valakit befalaztak az alapba. Hihetetlen módon erre egyébként egy önként jelentkező tett javaslatot. Ez is egy formája a társadalmilag elfogadott öngyilkosságoknak, nemcsak az, ha halálra dolgozod magad. Azóta is van emléktáblája, a várnak meg vize. Utóbbiról egyébként kevésbé tehet a befalazott, mint a vízemelő szerkezetek meg víztározók rendszere.

Az utolsó kapun is áthaladva a palotához érkeztünk, ami az erődítményekhez hasonlóan profi munka. Az ablakok mindegyikét csipkés kőrács takarja, amin nem lehet belátni, így megfelel a muzulmán moguloktól megörökölt elvárásoknak, takarja a nőket. Kilátni viszont ki lehet, sőt a levegő is jár. Mivel a klíma elég ritkán hideg erre, ez nem egy nagy hátrány. Gyakran még nád árnyékolókat is fellógattak a boltívek alá. Ezek vékony nádszálakból készültek, amiket egymás mellé kötöttek. A nádszálakat pedig színes cérnával tekerték be, úgy, hogy a végén mintát adjanak ki. Az egész hókusz-pókusznak tulajdonképpen az volt a lényege, hogy beáztatták illatosított vízbe, így nem csak árnyékolt, de a párolgás miatt hűsített és illatosított is.

A palota legtöbb termében kiállítások vannak. Fegyverek, elefántnyergek, hordszékek. Ki van állítva az első mararani zárt hordszéke, amin a szállodától a lefüggönyözött Rolls Royce-ig vitték, mikor Angliába látogatott. Ő volt az első mararani aki ott járt, és erősen izgatta a közönség fantáziáját, de semmit sem láthattak belőle. Egyszer aztán a paparazziknak sikerült a bokáját megörökíteni, és ez meg is jelent a címlapon, de az indiaiak annyira berágtak, hogy – nem, nem égették porig a szerkesztőséget – felvásárolták az összes megjelent újságot.

Amikor a jelenlegi maharadzsa az egyetem elvégzése után hazajött Angliából, rá kellett döbbenjen, hogy a függetlenség kikiáltása óta a maharadzsa is csak egy állampolgár, így állt neki múzeummá alakítani a várat és a palotát. Az eredményen jól látszik, hogy tudta mit akar és azt is, hogy hogyan. Az udaipuri palota egy viskó ehhez képest. Közben megnéztünk egy rövidfilmet is a maharadzsáról és családjáról. Azt hiszem, anyagi gondjaik azért nem támadtak a függetlenség után sem. Mindenesetre elgondolkodtunk azon, hogy milyen lehetett a trónörökösnek – aki durván a mi korosztályunk – Angliában tanulni. Haverokkal beülsz egy indiai étterembe, aztán a pincér meg térdre rogyik. „Á, semmi, csak ő is rajasthani, aztán apám ott a maharadzsa...”

A palotát elhagyva a várfalon sétáltunk egyet, élvezve a kilátást Jodhpurra. A legtöbb ház kékre, brahmin kékre van meszelve, főleg az óvárosban, ami igen jól néz ki fentről, ahonnan be lehet látni az egészet.

Visszaereszkedve a városba, a pórnép és a nyitott szennyvízcsatornák világába, elmentük a piacra, ami az óratorony körüli területet foglalja el. Persze itt is ment a „Hello, which country?”, ami első alkalommal barátkozásnak tűnik, de nem az, mindig ott folytatódik, hogy vegyél valamit, másrészt a választ az esetek túlnyomó részében nem értik. Néha aztán van még két plusz mondat, amivel megpróbálják elhitetni, hogy tudnak angolul. Ilyen extra tudással rendelkezett az a srác is, aki nálam érdeklődött:

- Which country?

- Hungary.

- What language do you speak, Spanish?

- No, Spanish speak Spanish, Hungarian speak...

- Spanish?

- No, no! Listen! Spanish speak Spanish, Hungarian speak...

- Spanish!