Tiny Little Big Thing

A központban egy, a tegnapihoz hasonló szobát vettünk ki, majd a lepakolás után ebédelni mentünk. Az egy szem kihalt kifőzdében természetesen nem volt étlap, de nem is kellett a háromféle kajához. Ebéd után mérsékelten tele hassal indultunk az erdő felfedezésére. Ugyan dzsungelben van a park, azért machetára nem volt szükség, kiépített ösvényen indultunk az erdőbe, ami nem is olyan nagy baj az elmúlt napok esőzései után. Ahogy a fák közé értünk tapasztaltuk, hogy milyen sötét is tud lenni egy erdő a napsütés ellenére. Túlzottan nem volt meleg, és még a levegő is járt, így szokásunktól eltérően nem izzadtunk csurom vizesre. Habár a motorozás közben elhaladtunk egy számunkra új kresztábla mellett, miszerint leopárd ugorhat ki az útra, ilyesmitől nem féltünk. Fekete medve is él valahol ezekben az erdőben. Természetesen a fák között túl messzire nem lehet látni, - ebbe buktak bele az amerikaiak is a háborúban – úgyhogy könnyen lehet, hogy nagyobb állatok is figyeltek minket, mint azok, akiket mi figyeltünk.

Különösen a pókokat tartottam szemmel, mert előszeretettel szőtték a hálójukat az ösvényen keresztbe és mivel a helyi lakosság jelentősen elmarad az én magasságomtól, ezek a hálók csak arra vártak, hogy beléjük gyalogoljak. Nyilván a pók nem rontott volna rám, mint zsákmányra, de elnézve a méreteiket inkább nem is kísérleteztem. Voltak pókok az ösvényen is, de rájuk inkább azért figyeltem, nehogy áldozattá váljanak. Kísértetiesen hasonlítottak a hazai kaszáspókra, csak nagyobbak voltak. Két lábukat a nyolcból leginkább tapogatózásra használták, ezek legalább tíz centisek voltak. A többi hat is csak kicsit rövidebb, nem is tudtak normálisan járni, leginkább csak imbolyogtak azokon a vékony izéken.

A fák szinte mindegyike nagy támasztógyökereket növesztett, amik rakétaszárnyakra emlékeztettek. Kell is a kitámasztás, nem csak a sekély talaj miatt, hanem azért is, mert a sok futónövény kúszik fel a törzseken, és azoknak is van súlya. Ha a kúszónövények sikerrel járnak, akkor annyira le tudják árnyékolni a fát, hogy az kipusztul, és rövidesen futónövényestől kidől. Némelyik ilyen kúszó gaznak erre az a megoldása, hogy olyan mértékben körülnövik a fát, hogy mire az elpusztul, a futónövény maga is megáll, mármint a saját lábán. Sőt, ha kikorhad az eredeti fa, megmarad a kúszónövény törzse, mint egy cső. Sok ilyet láttunk, különböző stádiumban.

A liánok helyenként úgy lógnak a fákról, mint a filmeken, egészen pontosan úgy, mint bármelyik Tarzan filmben és hát nehéz ellenállni az ilyesminek. Meglepően könnyű felmászni rajtuk, mivel érdesek, mint a kötél, de majdnem olyan merevek, mint egy rúd. Egy bajuk van, nincs rajtuk matrica a teherbírással. Elszakítani ugyan komoly meló lenne, de mindig az jár az ember eszében, hogy mi van, ha letörik az ág, amire felfutott ott fenn, ahova fel se lát az ember. Ennek ellenére azért kicsit hintáztunk.

Utunk nem messze vezetett egy barlangtól, abba is beugrottunk. Sajnos elég sok volt a szemét benne, és az egy szem zseblámpa nem igazán volt elég kettőnknek, de azért elég messzire bementünk. A talaj természetesen csúszós agyag volt, amin be is mutattunk egy-két impozáns talajgyakorlatot, mielőtt elhagytuk volna a helyet. Állatokat nem láttunk, még denevéreket sem, bár hallottuk őket.

A barlangtól lefelé jövet aztán az ösvényen belefutottunk minden pincebogarak ősanyjába, ami jövetelünkre helyes kis gömbbé formálta át magát, mert tisztában volt azzal, hogy pincebogárnak lehet, hogy nagy, azért még mindig az áldozat mérettartományba tartozik.

Ahhoz, hogy valami áldozattá váljon, nem kell feltétlenül kisebbnek lennie támadójánál. Több helyen is láttuk, ahogy hangyák húznak jó arasznyi gilisztákat. A sor elején a hangyák sorba álltak, és egymást húzták, mint a mesében. Egyébként a giliszták errefelé sokkal vehemensebbek, mint az otthoni hízott példányok. Meglepő tempóval haladnak, úgy tekeregve, mint egy kígyó.

Elhaladtunk az „Ezeréves fa” mellett is, ami nagynak nagy volt, de a korával kapcsolatban azért vannak kétségeim, és ráadásul nem is egy fa, inkább három. A törzsén meg felfedeztünk két arasznyi botsáskát.

Lassan kiértünk újra a központhoz, de előtte tettünk még egy sétát, aminek a nagy része egy réten vezetett át, ahol rengeteg lepke nyüzsgött, természetesen alig volt köztük egyforma. Azzal szórakoztak, hogy leszálltak, majd mikor szépen becserkésztem őket, élesre állítottam, elrepültek. A legtöbb képen csak a helyük van, vagy a szárnyuk vége, mert annyira az utolsó pillanatban léptek le a fotó elől, amennyire csak lehet.

A kis túránk után ledőltünk pihenni, hogy aztán este sötétedés után találkozzunk vezetőnkkel, akivel tettünk egy éjszakai sétát. Az út itt is végig ki volt építve, ami sötétben nem annyira rossz. A vezető nem is annyira az út miatt kellett, hanem hogy megtalálja nekünk a látnivalókat. Rögtön az elején láttunk egy repülőmókust, bár csak egy villanásra. Ezek a jószágok a mellső és hátsó lábaik közti bőrredővel siklanak egyik fáról a másikra. Az út során láttunk még néhányat, de nem voltak annyira repülős kedvükben. Minek is repülnének, ha mi lent töketlenkedünk a földön, ők meg húsz méter magasban biztonságosan eszegetnek. Legfeljebb köszönték szépen a lámpafényt. Másrészt, amikor a szemükbe világítanak, akkor hülyék lennének a sötétbe belevetni magukat. A dzsungelben könnyű bárminek nekirepülni, vagy éppen nem eltalálni a fát, ha a mókus fia vakon repül.

Nálunk is volt lámpa, úgyhogy magunk is találtunk látnivalót az út mellett. Láttunk egy egeret, mint egzotikus állatot, de volt alvó gekkó, kaméleon, randa nagy szőrös pók, és sáskák számolatlanul. Ezek iszonyat zajt csapnak éjjel, mégse könnyű meglátni őket. Voltak természetesen teszetosza botsáskák is, meg pókok ugyanúgy, mint nappal, néhányuk hálóját rendesen szét is fejeltem. Biztos nem voltak túl boldogok miatta, mindenesetre nem harapott egyik se fülön.

Szúnyoggal viszont nem találkoztunk. Nem lehet tudni, hogy a szúnyogriasztónk miatt, vagy csak úgy simán nincsenek. Engem otthon sem komálnak különösebben, ha van velem valaki, akkor azt csípik meg, de az itteniek végképp undorítónak találnak, mert míg G folyamatosan panaszkodik rájuk én talán egyet láttam. Továbbra sem azért mondom, mert hiányoznának.

Szúnyogmentes élményeink ellenére lefekvés előtt kifeszítettük a moszkitóhálót.

Első gondolatunk az volt, hogy kimegyünk a buszállomásra, és keresünk valamit, ami legalább a park közelébe megy, bár nem egyszerű az ilyesmit elmagyarázni egy kisablak mögött ülő Mancinak, aki életében nem gondolt még arra a lehetőségre, hogy átszállás.

Az utcára kilépve szépen ott sorakoztak a taxik, megkérdeztük, mégis mennyiért vinnének el, megfeledkezve a taxisofőrök természetes viselkedésmintáiról.

Az első teljesen hülye volt, csak azt ismételgette, hogy kilométerenként 8000 đ, ami elégtelen információ, ha az ember nem tudja, milyen messze van a cél. A második már kimatekozta nekünk, hogy 30 km az hány dong, úgyhogy meg is egyeztünk, nem gondolva arra, hogy a taxisok más dimenzióban élnek, más fizikai törvények vonatkoznak rájuk. A saját világunkban vannak konstans dolgok, amik beleégtek az agyunkba, mint állandók, és ha arra gondolunk, hogy mely pontokon próbálnak majd átverni, eszünkbe sem jutnak. Mikor kis papírra felírta, hogy 30 km a távolság, 20 km-ig 8000 đ/km, 20 km felett 6500 đ/km, összesen 230.000 đ, akkor úgy éreztük, hogy itt minden tisztázott. De nem, mert mint mondtam, más dimenzióban élnek, az ő univerzumuk kicsit gyorsabban tágul, mint a miénk, mert kb. 10 km után elkezdett magyarázni valamit, majd megállt, ahol egy angolul beszélő kollégája közölte, hogy a távolság nem 30, hanem 60 km, majd a nyomaték kedvéért le is írta, hogy 65-70 km. Nyilvánvaló volt, hogy ha ilyen tempóban távolodik a cél, és a sebességünk nem lépi át az eddigi átlagot, akkor soha nem fogunk célba érni, ráadásul az út a vagyonunk végéig tart majd. Kiszálltunk a taxiból, fizettem, és otthagytuk őket.

Döntésünk helyességét megerősítette egy éppen megálló busz, amin nagy Cuc Phuong felirat virított. Gyorsan felszálltunk rá. A pénzszedő ember meg alaposan megvágott minket, de hogyan vitatkozzon az ember, ha nem ismeri a pontos távot, és még kevésbé a helyi nyelvet. Még így is jól állt az út büdzséje. Természetesen, ahogy fogytak az utasok, a sofőr bevette a Cuc Phuong táblát, és már ki is raktak egy városban, hogy innen motorral kell menni. Pont ezt akartuk elkerülni, de úgy néz ki, hogy itt a motoros taxi az egyetlen megoldás mindenre. Éppen egy szerviz előtt raktak le – gondolom nem véletlenül -, ahol egy motor hátsó kerekének csapágyait cserélték. A csapágy egy kicsit kisebb volt a szükségesnél, így a pontos illeszkedést szakszerűen kólásdobozból kivágott alumíniumcsíkkal oldották meg. Öt perc alatt meg is volt a munka, már szállhattunk is motorra. Elöl a sofőr, meg a kishátizsák a laptoppal, illetve a fotóscucc, hátul meg G, illetve én a nagy hátizsákokkal. Bíztam benne, hogy sofőrjeink tartják a szajrét a térdükkel, mert nem hinném, hogy bármelyik elektronikai motyó kibírta volna, ha leesik.

A park bejáratánál raktak le minket, ahol G rögtön azzal kezdett sértegetni, hogy biztonságban érezte magát a másfél méteres motorosa mögött.

Nekiálltunk kitalálni, hogy mi is legyen a program, ami úgy nézett ki, hogy valahol a „zs” tervnél tartottunk, mikorra fixáltuk. Nem egyszerű két nap eseményeit megtervezni úgy, hogy a tér és az idő kihasználtsága optimális legyen, meg hogy a végén könnyen felrúgható legyen. Mindezt ráadásul olcsón.

Először is becsekkoltunk a lábakon álló ház egyik szobájába, majd ebédeltünk. A konkurencia teljes hiányának hatása jól látható volt az étlap ároszlopában. Nyilvánvalóan tisztában voltak azzal, hogy senki nem érkezik háromnapi hidegélelemmel, és azzal is, hogy előbb-utóbb meg fog éhezni.

A szerény ebéd után a Veszélyeztetett Főemlősök Központjába mentünk. Ehhez kellett egy vezető, akire várni kellett egy keveset, bár nem tudom minek. A központban elkobzott majmokat tartanak, szaporítanak és engednek vissza a természetbe. Vannak gibbonok és makákók. Kb. ennyit tudtunk, mikor a kapun beléptünk és nagyjából ugyanennyit, mikor ki. Vezetőnk az a típus volt, aki mondandóját úgy próbálja hosszabbnak feltűntetni, hogy minden mondatot megismétel szótagolva, majd visszakérdez, hogy ismerjük-e mindegyik szót, de a választ meg sem várva az ismeretlennek vélt szót megmagyarázza ugyanazzal a szóval.

A központ nagy elismertségnek örvend szakmai körökben, és nyilván nem alaptalanul, de egy kívülálló számára nagyjából annyira érdekes, mint egy geek folyékony nitrogénnel hűtött processzorának órajele. Lehet, hogy ha egy kicsit mélyebb betekintést adnának, akkor nem csak azt látnánk, hogy itt bizony sok hosszú kezű majom van drótháló mögött.

Ezután megtekinthettük a szomszédos teknős központot is, ahol ugyanazt csinálják, mint a majmosok, csak teknőssel. Itt egyébként láttam egy olyan teknőst, amilyet korábban Kínában is, csak arra nem emlékszem, hogy még a piacon, vagy már valamelyik étterem előtt.

Gondoltuk, ha már itt vagyunk, akkor megnézzük a botanikus kertet is, de nem tudtak körbevinni minket, mert valaki elvitte a kulcsot, bement, aztán bezárta a kaput. Éljen a jól szervezettség!

Helyette felmásztam a közeli domb tetejére, aminek a csúcsán áll egy kilátó. Onnan aztán semmit nem lehet látni, csak zöldet. Én nem is tudom, hogy a dzsungel honnan látványos. Úgy benne lenni érdekes, de fentről tömör zöld, lentről meg sötét és sűrű.

Amíg még világos volt, kiültük a házunk tornácára áttanulmányozni az útikönyvet, meg megvarrni a hátizsákom pántját. Nem tudom használt-e valamit a tevékenységem, de remélem ártani nem ártott. Egyébként azért ültünk ki, mert a szobában tök sötét van és az áramot csak este kapcsolják be. A ház nagyon hangulatos, nagy facölöpökön áll, az ablakokon üveg nincs, csak rács, meg egy betolható fatábla. Ez a szúnyogok ellen gyenge védelem, de az ágy fölé kaptunk szúnyoghálót. Érdekes, hogy egy nyomorult kis háló alatt is milyen meleg tud lenni.