Egész emberszerű állapotban ébredtem, úgyhogy elmentünk végre megnézni a palotát, aminek gyakorlatilag a tövében lakunk. Ez Rajasthan legnagyobb palotája, és alighanem a legzsúfoltabb is. Hosszú évszázadok bővítgetése során lett ilyen szép nagy, de ez kívülről nem igazán látszik. Bentről viszont szembeötlő, hogy milyen kis nyomorult nyolcvan centi széles folyosók és lépcsők kötnek össze termeket. Gyakorlatilag az egész egy nagy labirintus, teletöltve látogatókkal, ez élvezhetetlenség szintjéig. Az indiaiak legalább annyira előzékenyek, mint a kínaiak, - ami alátámasztja a teóriámat a túlnépesedés és az embertársak ignorálása közti összefüggésről –, csak míg a kínaiak elfogadják, hogy a tolakodás mindenkinek alapvető joga, addig az indiaiak folyamatosan úgy tesznek, mintha előzékenyek lennének, és elvárják hogy mi is azok legyünk velük. Ehhez képest előfordult, hogy békésen álldogáltam, és nekem jött egy anya gyermekével, mert az ő elképzelt útvonalában álltam. Ez ugye még akár rendben is lehetne, de ne nézzen rám rosszallóan!
Végigverekedtük magunkat a palota szobáin, amikben sok mindent nem lehetett látni, leginkább csak vadász- és csatajeleneteket ábrázoló festményeket, pár berendezési tárgyat, bele-, illetve ráültetett életnagyságú fotóval.
Szerencsére fotójegyet nem vettünk, amúgy is kezdünk leszokni róla, a kutyát nem érdekli ugyanis, hogy van-e.
A palota után még benéztünk két véletlenszerűen kiválasztott templomba is, a sok közül, ami a városban van. Az egyik bejáratánál egy teljesen lila ember aludt az árnyékban, a másikban meg a legtöbb figyelmet egy mókusnak szenteltük, ami a templom faragványain rohangált.
Indiában rengeteg mókus van a városokban, de nem a felénk honos vörös, vagy az azt gonosz módón, Darwin elveinek megfelelően kiszorító szürke, hanem csíkosak.
Ahogy futnak, az kész közröhej. Nagyjából olyanok, mint a Jégkorszak című rajzfilm kardfogú mókusa, mínusz a fogak.
Innen átmentünk a város másik felébe, ami a tavon túl van. Igazából több tó is van, és csak monszunkor érnek össze. A híd a legkeskenyebb résznél vezet át, de ilyenkor csak szemétdomb, meg tehenek vannak alatta, esetleg egy kis sár. A partján meg éttermek. Nem egészen értem, hogy miért nem takarítják ki, ha évente ettől kettővel nőne a turisták száma, már nyereséges lenne a befektetés. Na, mindegy, mit várjak egy olyan néptől, amelyik leszálláskor tolakodik a buszon?
Megkerestük a Mango tree nevű éttermet, amit ajánlottak nekünk és megebédeltünk. Tényleg nem volt rossz, de azért kellett még némi erőszak, hogy egyek.
Hazafelé még felhajtottunk egy helyet, ahol internetezhetünk saját gépről, mert Indiában ez is hatalmas probléma tud lenni, mi meg valahogy nem szívesen netbankolunk egy sehonnai gépről, meg ugye a blog feltöltése sem megy másképp.
Este békésen lefeküdtünk, viszonylag korán, gondolva, hogy végre mindketten jól fogunk aludni. Este tízkor aztán nekiálltak építkezni a szomszédban. De nemcsak néhány lyukat fúrtak ám, hanem konkrétan egy új ház beton vázszerkezetét kezdték zsaluzni nagyjából húszan. Ment a körfűrész az ablakunk alatt, közvetlenül a mellett a hely mellett, ahova a betonvasakat hordták és dobálták le. Meg ugye szögeltek is néhányan. Az ablakon keresztül próbáltam megérdeklődni, hogy mégis meddig csinálják ezt, de csak vigyorogtak, persze rossz irányba, mert azt se látták, hogy melyik ablakból kérdezek.
Éjfélkor még mindig ugyanolyan zajjal folyt a munka, közben bömbölt a rádiójuk is, meg üvöltöztek egymásnak. Kevésbé voltam kedélyes, mint tíz körül. Gondoltam, kimegyek és elkobzom a rádiót, hogy legyen nekik is egy kicsit szarabb, de zárva volt a kapu, és mégse mehettem fel a háziakhoz, hogy ugyan engedjenek már ki, mert sürgős bosszúm van. Viszont az udvarról a hangok alapján úgy véltem, hogy az építkezés valójában a ház másik oldalán folyik, úgyhogy felmentem a tetőre, hogy onnan meginterjúvoljam a dolgozó népet, hogy ugyan mikor szándékoznak már elkussolni. Természetesen most is csak ostoba vigyorgást kaptam, aztán valaki kibökte, hogy „one hour”. Közben ment a nagy röhögés, nyilván nem három órát akartak összesen dolgozni, meg tisztában voltak azzal is, hogy nem tudok igazán mit tenni ellenük. Marha pipa lettem, az érveim elfogytak, úgyhogy lementem újabbakért, majd vissza a tetőre. Kipillantottam, lódítottam, ezt következően felgyorsultak az események. A pillanatnyi várakozásteli szünetet csobbanás, majd üvöltés követte, aztán döbbent csend. Én meg lesétáltam a lépcsőn az üres érvesvödörrel.
Vártam a lincselő tömeget, de csak nagy röhögést lehetett hallani, gondolom azok röhögtek, akik nem kaptak a vízből. Úgy látszik mégsem menthetetlenül hülyék, mert szó nélkül összepakoltak, és hazamentek.
Utolsó kommentek