Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


33221 km, Xinjie

2009.09.27. 10:00 | Ahmet | 2 komment

A vekker fel volt hergelve ötre, gondoltuk, hogy durva lesz felkelni, de arra nem gondoltunk, hogy van rosszabb az ötkor kelésnél. Mindjárt ott van például a negyed ötkor kelés. Kivételesen nem az ébresztőóra volt túlbuzgó, csak az ablakunk alatt tenyerelt a dudára egy busz sofőrje, miközben melegítette az irgalmatlanul egyenetlenül járó motort. Nem, nem véletlenül, gondolom utasokat hajkurászott, de nem hinném, hogy több embernek támadna kedve az utazáshoz attól, hogy negyed órán keresztül dudál egy busz. Mikor dudálva elindult, azt hittük vége, hallottuk a dudaszót elhalni az utcákon, de pár perc múlva visszajött és tovább dudált. Erősen fontolgattam, hogy lemegyek, és móresre tanítom.

Aztán forgolódtunk még egy kicsit a vekker csiviteléséig, majd felkapcsoltuk a lámpát.
A városban nagyobb élet folyt, mint az várható lehetett volna ilyen hülye időpontban. Egy sofőr azonnal meg is próbált beszervezni minket egy túrára, bár nehezen tudom elképzelni, hogy reggel öt harminckor bóklásszon a városban egy turista, aki pont vevő egy napkeltenézésre.
Rövidesen aztán megérkezett a vezetőnk, vagyis a lány, akivel a boltot megkötöttük, meg a sofőr a kisbusszal. A nap folyamán sikerült még két ausztrált hozzácsapniuk a csoporthoz, így öten ültünk zötykölődtünk a buszban. Azt még nem tudtuk, hogy lesz-e napkelte, mert ugyan látszottak csillagok, de a felhők is. És hát minél nagyobb az erőfeszítés a napkelte miatt, annál valószínűbb, hogy felhős lesz az idő. Ennyivel jobb a napnyugta, ott azért lehet sejteni valamit előre, meg aztán felkelni se kell hozzá. Útközben, a vaksötétben az autó reflektora megvilágította az út szélén baktatókat. Hogy hajnalban, honnan hova mennek az emberek egy köteg tűzifával a hátukon, azt nem tudom.
Az út szélén leparkolva egy kövezett ösvényen indultunk el, bele a sötétbe. Előtúrtam a lámpát, de nem volt egy hosszú túra, kb. 100 méterrel később kiértünk egy kilátópontra, ahonnan jól lehetett látni, hogy bizony tök sötét van. Napkeltéig még volt fél óra. Lassan elkezdett világosodni, de még mindig nem tudtuk, hogy mit fogunk látni. Felhők jöttek-mentek, pára emelkedett fel a völgyből, mindent eltakarva, aztán ahogy jött, el is tűnt. Alattunk közben előtűntek a rizsteraszok. Az egész völgy szintvonalasra volt faragva, lehet, hogy valahol a környéken le van alapozva egy észak jel is.
Ha nem is volt egy különleges napkelte, azért érdemes volt felkelni. Amikor a hegy fölé emelkedett a nap, és megvilágította a teraszokat, igazán jól nézett ki a völgy. Közben a hegy gerincén már várakoztak a felhők. Mikor elmentünk, bezárult az egyetlen lyuk is az égen, és vége lett a napsütésnek.
A város felé menet még azért megálltunk pár helyen. Például rögtön az első faluban, hogy megnézzük a piacot. Pontosabban az embereket a piacon, mert az sokkal érdekesebb volt, mint az eladásra kínált féldisznó, vagy tökvirág. A környéket két kisebbség lakja, a yi és a dai. Az egyik csapat színes népviseletben mászkál, a másik egyszínűben. Az asszonyok elég jól viselték, hogy megrohanta őket öt turista, öt fényképezőt kattogtatva. Tulajdonképpen mi sem vagyunk jobbak azoknál a japánoknál, akik minket fényképeznek, ahogy sorban állunk a McDonald’s-ban.
A piac után már csepegő esőben ültünk vissza a kocsiba. Mire a dai faluhoz értünk, már rendesen esett. Ennek ellenére, senki nem mondta, hogy hagyjuk ki. Mivel nagyon szervezettek és felkészültek voltunk, előhúztuk az esőkabátjainkat, míg a többiek áztak. Stefano nejlonzacskóba csomagolta a fényképezőjét, a fejére meg a hátizsákja vízhatlan tokját húzta. Úgy nézett ki ebben a városi kamuflázsban, mint egy kis szeméthalom.
A falu nem volt túl érdekes, de nagyon szép rizsteraszok mellett mentünk el, miközben a bivalyok legalább annyira megbámultak minket, mint a gazdáik. Ezzel a délelőtti program gyakorlatilag véget is ért, visszafurikáztak minket a városba. Stefanoval még egyeztettünk egy ebédidőpontot, aztán eldőltünk aludni.
Az ebédet ugyanabban az étteremben rendeztük, mint az előző napi vacsorát, de egy kicsit extrémebb menüvel. Étlap helyett megint az üveges szekrényt használtuk, ráböktünk az alapanyagokra. Stefano közben kínai tudásával próbálta kideríteni, hogy mi micsoda, de még így sem volt könnyű. A sült rügyekhez közelebb hajolva kiderült, hogy szöcskék, a krumpliról meg hogy száznapos tojás. Rendeltünk mindkettőből.
A tojás egyáltalán nem volt durva, csak egy kicsit sós. A szöcske meg kimondottan jól csúszott a sörhöz. Vagy a sör a szöcskére.
Az ebéd végére az ausztrálok is előkerültek, kicsit beszélgettünk és elcseréltük velük a Kína útikönyvünket egy Vietnámra. Mindketten jó üzletet kötöttünk.
Négykor aztán megint jött értünk a sofőr, hogy elvigyen egy körre. Ide már csak hárman mentünk. Sok helyen megálltunk, és szinte mindenhonnan lélegzetelállító volt a látvány. Helyenként már arattak, természetesen kézzel. Az asszonyok sarlóval vágták a rizst, a férfiak meg a helyszínen kicsapkodták a magokat egy szánféleségbe, amit a sárban húztak. Az egész aratás térdig vízben történt. A magok egyébként meglepően könnyen kihullottak, kétszer-háromszor vágták csak oda a kötegeket.
A legszebb hely az a rész volt, ahonnan egy egész völgykatlant be lehetett látni. A hegyoldal olyan meredek volt, hogy a völgy aljában lévő házakra lenézve légifotónak tűnt.

 

Címkék: kína xinjie

33132 km, Xinjie

2009.09.26. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Még tegnap, Shilinből visszaérkezve megvettük a másnapi, azaz mai jegyet a Yuanyang rizsteraszokhoz. Mivel két várost is Yuanyang névvel illetnek a területen, egymástól egy órányira, tudtuk, hogy tisztázni kell majd a buszsofőrrel a szándékainkat.
A reggeli menterend a szokásos volt: csipás szemmel bedobáltuk a cuccainkat, kijelentkeztünk, és visszakaptuk a depozitot. Depozit minden szállodában van, még ha a legkoszlottabb odúban alszik is az ember. Rendszerint a kulcs mellé adnak egy számlát, a szoba áráról és a befizetett depozitról. Érthetetlen, hogy a számlát miért kézzel írják, még olyan helyeken is, ahol csipkártyás ajtók vannak, és a kártyát csak azokra a napokra aktiválják, amit kifizettünk. Mert ugye van ilyen, néha egészen lerobbant helyeken is.
A buszállomás környékén megrohantak minket a felhajtók „Lijiang, Dali, Dali, Lijiang” szöveggel, de egyik sem érdekelt minket. Néhányan annyira lelkesek voltak, hogy a buszállomásról kijövet is le akartak kapcsolni, hogy vegyek náluk jegyet. Akkor se vettem, csak reggelit. Aztán cseréltünk, én őriztem a cókmókot és G ment kajavadászatra. Nekem persze könnyebb dolgom volt, mert én megeszem a kínait, ő már kihúzott az ehető kaják listájáról gyakorlatilag mindent, amit Kínában kapni lehet. Például a gőzgombócot is, ami mindig van a buszállomások környékén, és számomra ideális reggeli.
A buszon a legelső helyet kaptuk, ami elsőre mindig jónak tűnik, de aztán kiderül, hogy valójában sokkal kevesebb hely van a láb számára, mint a többi ülés esetén. Nálam ez különösen érzékeny pont. Behajtogattam magam és bíztam benne, hogy hat órával később majd le tudok szállni. Szerencsére tartottunk néhány megállót, így vissza tudtam masszírozni a vért a végtagjaimba, nem száradtak le teljesen, mire megérkeztünk.
Útközben sikerült tisztázni a sofőrrel, hogy mi a Xinjie nevű Yuanyangba megyünk, de a célban kiderült, hogy ez teljesen felesleges volt, mivel az volt a végállomás.
Megérkezéskor nem voltunk túl boldogok, mert esett az eső, és szabadtéri programnak az ilyesmi nem kedvez. Ezen sokat nem tudtunk filozofálni, mert szállodai felhajtók kegyetlen össztüze alatt álltunk, mi ketten, és egy olasz srác, Stefano, aki szintén a buszon utazott. Végül kiválasztottuk a szerencsés nyertest, és mindhárman bezsúfolódtunk a háromkerekű járgányba, amit a szálloda biztosított a potenciális vendégeknek.
A jármű – már ha lehet így nevezni – hörgött és rezonált, azonnal elnyerve tetszésemet. Mellesleg annyira nem is volt kicsi, hiszen négy utas és sok cucc is belefért. Felhörögtünk a hegytetőre, ahol szerencsésen átéltük végre azt, amire már nagyon számítottam, a közúti balesetet Kínában. Azt hiszem, ilyenje mindenkinek van, csak nekünk nem volt még. Igazából csak egy vérostoba koccanás volt, de azért befért a baleset rovatba. A legszebb, hogy három darab ilyen háromkerekű akármi vett benne részt. Mi teljesen szabályosan jobbra kanyarodtunk, mikor tök szabálytalanul a velünk párhuzamosan, tőlünk jobbra haladó dolog nem nyomott egy satuféket. Felelőtlen dolog volt ez tőle, mert így megrendítő erővel passzíroztuk a szintén tök szabálytalanul az út szélén álldogáló harmadik izének. A veszteséglistán azt hiszem, négy visszapillantó tükör és legalább négy horpadt karosszériaelem található. Mi elegánsan kiszálltunk, ugyanis a szálloda előtt 20 méterrel sikerült ezt a tömegszerencsétlenséget előidézni.
Gyorsan leboltoltuk kínai utunk legolcsóbb, de nem legrosszabb szobáját, majd Stefanoval együtt három fős csoportot alakítva, lebeszéltük a másnapi programot, nevezetesen a napkelte megtekintését a rizsteraszoknál, valamint néhány egyéb programot. A jól végzett szervezési tevékenység örömére meghívtuk a srácot egy sörre, amit a szobánk előtti teraszon ülve döntöttünk be, nézve az esőben ázó rizsföldeket. A sör után végül elmentünk vacsorázni is, ami jó döntés volt, mivel Stefano beszél kínaiul, mi meg nem. A rendelés tulajdonképpen a nyersanyagok kiválasztásával véget is ért, a többi a szakács dolga volt, és meg kell, hogy mondjam, jól végezte a dolgát, még G-nek is ízlett.

 

Címkék: kína xinjie

32776 km, Kunming

2009.09.25. 10:00 | Ahmet | 4 komment

A reggeli felkelés nem okozott problémát, nyitott ablaknál lehet csak megmaradni, viszont Kunming egyik főútján lakunk. Eléggé kellett nyomniuk azért a dudát, hogy felébredjek, mert előző este megittam egy csomó teát, így kettőig csak forgolódtam. Mit lehet tenni, olyan jól esett!
Valami babos péksüteményt majszolgatva kimentünk a buszállomásra, hogy megtudjuk, nyugodtan aludhattunk volna még egy órát, mert Shilinbe csak 10:20-kor megy busz. Volt egy óránk, hogy kódorogjunk a környéken. Először a szerencsejáték-ellátó boltok utcájába jutottunk. Ha valakinek kellene mahjong, zseton vagy dobókocka, akkor itt lehet venni, igaz úgy néztem minden boltnak tökéletesen ugyanaz az árukészlete, a boltok meg ott sorakoznak egymás mellett. Már több helyen is feltűnt, hogy ha egy bolt kínálatát megnézi az ember, akkor már ismeri is az egész város hasonló üzleteinek árukészletét.
Lefordulva egy másik utcára a fodrászkellék boltok közé keveredtünk. Itt aztán volt minden az ipari, vödrös kiszerelésű hajfestéktől a hajnyírókig.
Szép lassan visszaértünk a szállodánkhoz, és ha már ott jártunk, felszaladtunk esőkabátért, mert az ég eléggé gyanúsan nézett ki, majd mintha csak most kezdenénk a napot, lementünk a lifttel, és ki a buszállomásra. A busz ott állt, bár még volt negyed óra az indulásig, azért felszálltunk. Úgy tűnt, hogy ezzel teljessé is vált a létszám, mert elindultunk. Ilyenkor van az az érzése az embernek, hogy lehet, hogy ha még korábban jövünk, akkor is elindultunk volna.
Az út Shilinbe végig autópálya, úgyhogy mihelyst sikerült kivergődni a városból, - amit hatékonyan akadályozott a körgyűrű felújítása, illetve egy hiperbonyolult ötszintes csomópont építése -, már száguldottunk is.
Szerencsére a kőerdő bejáratától nem messze rakott le a busz. A jegyárakkal itt is szép munkát végeztek, de ha sokalltuk is, legalább nem sajnáltuk rá a pénzt, még utólag sem.
Látogató meglepően kevés volt a hétvége ellenére. A helyszínen soha nem vagyunk biztosak abban, hogy milyen nap van, de ma tényleg szombat volt. A napok követését elég régen feladtuk, bár G-nek elég jók szoktak lenni a tippjei.
A néhány zajos csoportot hamar magunk mögött hagytuk és bevettük magunkat a karsztsziklák rengetegébe. Szerencse, hogy a kínaiak nagy része még mindig csoportban szeret utazni, az idegenvezetők meg nem nagyon viszik be őket a sűrűjébe. Ott úgyis csak elveszne vagy megsérülne valaki, esetleg nem lehetne leülni sehova zabálni. Szóval rövidesen magunk maradtunk a szikladzsungelben. Hogy pontosan hogy alakult ki a kőerdő, arról fogalmam sincs. Nyilván a víz oldotta ki a sziklákat éles csipkésre és a függőleges falakkal határolt keskeny völgyeket is a víz csinálta, de nagyjából itt ki is merült a tudományos felkészültség. Volt ugyan néhány ismeretterjesztő tábla itt-ott kirakva, de a Chinglish szövegtől meg lehet bolondulni, és nagy valószínűséggel végigolvasva sem lesz tőle okosabb az ember. Inkább arra koncentráltunk, hogy milyen szép is az egész. Természetesen kiépített ösvényeken lehet bejárni a területet keresztül-kasul, de ez különösebben nem zavaró, tekintve, hogy nélkülük szinte semmit nem lehetne bejárni. A lépcsők néha elkeskenyednek két arasz szélességűre, és a falak is majdnem ilyen közel kerülnek egymáshoz, úgyhogy az ember inkább csak préseli felfelé magát, mint mászik. Sok helyen kell lyukakon átbújni, de azért nem kell arra gondolni, hogy négykézláb másznak a turisták.
A hasadékok aljában kellemes hűvös volt, a falakon indák kúsztak a fény felé. Aztán ahogy felmásztunk egy-egy magasabb pontra, mindjárt kiderült, hogy meleg van. A kilátás minden esetben lélegzetelállító. A sziklák teteje tüskékből és kanyargó borotvaéles pengék hálózatából áll. Kicsiben pont olyan volt minden egyes szikladarab, mint nagyban az egész vidék, mint egy fraktál.
Végül a tónál kötöttünk ki, ahol egy kellemes pihenőhelyen G letelepedett én meg felmásztam a Lótusz csúcsra. Elvileg ösvény vezetett fel, de ez semmit nem jelentett, legkevésbé laza sétát. Nem magas, szóval fizikailag nem megterhelő, de amikor át kell menni egy arasz szélességű kőlapon az egyik szilától a másikig, akkor előjön az ember tériszonya. Ha valakinek nem lenne, akkor ez a hely tökéletesen alkalmas a beszerzésre. A gerincre felérve pedig simára kopott mészkövön kell végigegyensúlyozni. Eső után lehet az igazi. Szerencsére kapaszkodó mindig van a közelben, de lenézve mindkét oldalon csak kőpengék labirintusa látható, meg a köztük lévő mélység. Óhatatlanul az jut az ember eszébe, hogy aki innen leesik, az nem biztos, hogy egy darabban ér földet. De mindez nem túl félelmetes ahhoz képest, amikor ezen a helyen szembe jön egy csapat kínai. Ők ugyanis ilyen körülmények között sem vesznek tudomást az emberről, meg a veszélyről sem. Egyik kezükben szatyor, másikban termosz és integetnek, hogy cseréljünk helyet, azon az arasznyi széles ösvényen. G sok elmélete közül az egyik szerint a kínaiaknak több életük van, de nem sorosan, mint a macskáknak, hanem párhuzamosan. Ezért van az, hogy halálfélelem nélkül motorozhatnak, flip-flopban hegyet mászhatnak, és egyben megmagyarázza azt is, hogy miért vannak ilyen sokan.
A hatóságok próbálnak tenni ellene, hogy az utakon ignorálják a veszélyt, például elrettentő roncsok vannak kirakva az utak mellett, illetve baleseti helyszínelők által készített fotósorozatok. Ma már az emberi jogokat messzemenőkig tiszteletben tartják, ezért általában az áldozat arca homályos a képeken. Ettől eltekintve sokat nem machinálnak a fotókkal, és ha elrettentő hatásuk nincs is, mindenesetre, nincs jobb, mint reggel félkótyagosan sétálgatva meglátni egy fotót valakiről, akinek a hátán egy teherautó áll, egy hosszú féknyom végén.
Szóval nem félnek, én viszont igen, de ez azért nem akadályozott meg abban, hogy végül elküzdjem magam a gerinc végére, ahonnan lenézhettem a tóra, amiből természetesen hasonló sziklák állnak ki. Kicsit úgy téve, mintha nekem is lenne pár másik életem, kihajoltam és lekiabáltam G-nek, aki csak forgatta a fejét, de súgtam neki, hogy felfelé kell nézni. Pont alattam volt, kis pont a víz partján.
Lefelé aztán másik lépcsőn mentem, ami csak simán hajmeresztő volt. Ekkor kezdett el csepegni az eső. Mivel volt esőkabátunk, gyorsan el is állt. Ha ez az ára, szívesen magunkkal hordjuk! Végigjártunk még néhány fantáziadús (Örök teknős, Gyermekével vándorló anya), illetve kevésbé fantáziadús (Keskeny és mély völgy) nevű helyet, aztán úgy döntöttünk, hogy indulhatunk vissza Kunmingba. Azt hiszem, hogy ha az utak mindegyikét messze nem is jártuk végig, azért elég sokat láttunk, és eléggé el is fáradtunk ahhoz, hogy elégedettek legyünk.
Sokat nem kellett várni a buszra, amin aztán gyorsan álomba zuhantam, mert valamikor csak kell pótolni az alvást is.

 

Címkék: kína kunming

32592 km, Kunming

2009.09.24. 10:00 | Ahmet | 2 komment

Reggel elegánsan elsétáltunk a sarokig, ahol aztán persze nem találtuk a Vietnámi Követséget. Megnézve újra a címet, kiderült, hogy az akármilyen plázában van, történetesen abban, ami előtt éppen álltunk. Bementünk, de ez túl sokat nem javított a helyzeten. A segítőkész biztonsági őr, aki egy szót se értett a vartyogásunkból, a lépcső felé mutatott. Nagyot nem hibázhatott, mert másfelé nem is lehetett menni az előtérből, mint felfelé.
Ott aztán egy szálloda halljában találtuk magunkat, ahol azért bíztam benne, hogy beszél valaki angolul. A recepcióhoz lépve elkezdtem a mondatot, hogy
- Tudják-e hol van a..., - de befejezték helyettem
- ...Vietnámi Követség? Ötödik emelet.
Az első lifttel, amit találtunk felmentünk az ötödikre, ami tulajdonképpen magyar fogalmak szerint a negyedik. A lift ajtaja kinyílt de kiszállni nem lehetett, mert egy lehúzott redőny volt velünk szemben. Első gondolatunk az volt, hogy lehet, hogy viszonylag korán keltünk, a második meg az, hogy lehet, hogy viszonylag rossz liftbe szálltunk.
Utóbbi volt a helyes megoldás, két üvegajtóval arrébb, ami hivatalosan már másik épület, megtaláltuk a jó liftet, az ötödiken (negyediken) meg a Követséget. Rendes keleti blokk polgáraiként egyből elcsendesedtünk és óvatos léptekkel, tisztelettudóan közelítettük meg a kisablakot, ahol nem kérdeztek semmit, csak adták a nyomtatványt. Kitöltöttük, felragasztottuk a képünket, beadtuk, kész. Csak annyit kérdeztek, hogy még ma, vagy normál eljárással. Mivel a normál eljárás három munkanap, amibe beékelődött volna még egy hétvége is, aznapi átvételt kértünk. Ez egy kicsit megdobta az árat, de hát még mindig olcsóbb, mint napokat dekkolni Kunmingban, ahol állítólag az éjszakai élet remek, de más nem nagyon van.
Szóval a vízum kiállításáig hátralevő időt Kunmingnak szenteltük. Először is elsétáltunk a „Madár- és virágpiacra”, ahol leginkább military cuccokat lehet venni, meg egyéb kramancokat, - hogy Nagymamám egyik ideillő szakkifejezését használjam. Mint Kínában mindenhol, itt is lehetett pecsétet csináltatni, és az egyik bordó kavicsnak nem tudtunk ellenállni, G-nek pecsétet csináltattunk belőle. Rajta van, hogy G, meg kínaiul, hogy Gé. utóbbi nem tudjuk hogy mit jelent, de nem is akarunk nagyon utánanézni, mert szép kis karakter, ne derüljön már ki semmi a múltjáról. A pecsét egyébként általában vagy egy formás kis kő vagy egy faragott hasáb, tetején sárkánnyal, vagy hasonlóval. Az alja természetesen lapos, amibe belefaragják, amit a vevő kér. Utána már csak piros festékbe kell tunkolni, és mehet a pecsételgetés. Szinte minden kínai tusfestmény, vagy kalligráfia sarkában van egy ilyen piros pecsét, meg otthon a könyveim elejében is.
A kínaiak amúgy meg vannak huzatva a kövekért. Boltok működnek, amik nem árulnak mást, csak érdekes alakú, vagy színű szikladarabokat. Sőt, parkok, kertek számára a város szélén lehet általában megkapni ugyanezeket nagyobb méretben. Ahogy elnéztem a kínálatot és a lerakatok környékét, mára akkora az igény az érdekes kövek iránt, hogy nekiálltak gyártani. Egyszer láttuk, ahogy egy melós egy hat méteres sziklatömböt csiszolgat formásra flex-szel. Nem mondom, sziszifuszi munka.
Egyébként a szobai kategóriában az egyik sláger, amit mindenhol lehet kapni, az a szalonna alakú kőtábla. Messziről tényleg úgy néz ki, mint egy szép szelet szalonna. Csak tudnám, hogy ki az, aki ilyesmit kirak mondjuk a nappaliba? Kulcstartóban messze vezetnek a miniatűr, vagy életnagyságú, ámde élethű műanyag ételek. Lehet, hogy be is kéne szerezni egy főtt csirkeláb alakú kulcstartót.
Szép lassan aztán elértük a piacnak azt a részét, ahol tényleg lehetett madarakat, és minden egyéb háziállatot kapni, kivéve kutyát és macskát, gondolom, azok erősen veszélyeztetnék az árukészlet másik felét. Volt azonban nagyon sokféle hal. Szerintem egy átlag magyar kereskedésben nincs annyiféle hal, ahány féle itt csak aranyhalból volt. Némelyik már annyira túltenyésztett, hogy az Alien sorozat bármelyik epizódjában találnék neki helyet. Sajnos a természettudományos ismereteim elégtelenek ahhoz, hogy felsoroljam hány védett és hány veszélyeztetett fajt láttunk, de biztos vagyok benne, hogy védetteket is lehet kapni, ha nincsenek is közszemlére kitéve. Ami ki van rakva az szinte biztos, hogy legális, mert senki nem reklamált a fotózás miatt. Azt tudni kell a kínai állattartásról, hogy az ember és állat viszonya még sokkal közelebb áll a középkori normákhoz, mint a magyar, nem is beszélve a hanyatló nyugatról. Szóval a ketrec, vagy doboz mérette az akkora kell, hogy legyen, hogy beleférjen az állat vagy állatok. Például a teknős ahogy elnéztem nem darabáru, hanem ömlesztett. Ládákban álltak, messze nem egy rétegben. Nem tudom, hogyan bírják ki, vagy hogy mekkora lehet az elhullás. A másik elv, hogy azokat az állatokat, amik nem eszik meg egymást bátran össze lehet csomagolni. Bár tény, hogy a nyulak és a tengerimalacok nem ősellenségek, és semmi kivetnivaló nincs az összeeresztésükben. Szerencsére legalább az emlősöket nem tárolják több rétegben, azok mégis nehezebben viselnék a csökkentett módot légzés terén. Természetesen madarakat is lehet kapni, és ami meglepett búbos bankát is. Várom már, hogy valaki gólyát tartson kalitkában. Egyébként nem kellene neki nagy kalitka, a lábai, meg a feje kilóghatnak.
A piac után egy újabb pagodaszettet tekintettünk meg. Amilyen hangzatos neveket találnak a dolgaiknak, pagoda elnevezésben olyan szarul állnak. Daliban ott volt a „Három pagoda templom”, valamint a másikról kiderült, hogy logikusan az „Egy pagoda templom” nevet viseli. Itt két nagyon hasonló pagoda áll egy utca két végén, és azt a földhözragadt nevet viselik, hogy Keleti, illetve Nyugati, mint egy pályaudvar. Mindkettő jól néz ki, de sajnos a háttér és a környezet nem túlzottan illenek hozzájuk.
A pagodák után visszacaplattunk a szállodánkba, hogy csendespihenő keretében várjuk meg az öt órát, mikor mehetünk a vízumért. Pontban 17:00-kor kezünkbe nyomták az útleveleinket, benne egy-egy pont olyan vízummal, amilyet szerettünk volna. Ha már egy ország le akarja húzni némi pénzzel a látogatókat, legalább csinálja így és ne szívózzon olyanokkal, hogy adjunk útvonaltervet, mert az úgyis hazugság. Például most nézem, hogy a kínai vízumhoz leadott útvonalterv dátumozása egy hónappal el van csúszva, ráadásul tele van olyan városok nevével, amikről fogalmam sincs, hogy hol lehetnek. Kunming nincs benne.

 

Címkék: kína kunming

32576 km, Kunming

2009.09.23. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Nem mondanám, hogy a jövőbe láttunk, még homályosan sem, ellenben a recepciósunkkal, aki javasolta, hogy vegyük meg előre a jegyet Kunmingba, mert csak két busz megy naponta, és tele szokott lenni. Mondjuk itt azért bejátszott saját mérhetetlen bölcsességünk, mert hallgattunk rá, és megvettük. A délelőttünk szabad volt, mert a busz csak délután indult, de a délelőttök tudvalevőleg igen tünékeny dolgok, a mieink például igen gyorsan el szoktak párologni, még akkor is, ha viszonylag korán felkelünk. Ez a viszonylag korán egyre később van, mostanában valahol fél kilenc-, kilencfelé.
Tehát a viszonylag korán kelés megvolt, minekutána rögtön belecsúsztunk abba az időszakba, amikor már reggelizni nem érdemes, de marha éhes az ember, tehát ebéddel indítottuk a napot, ami mellé természetesen járt egy sör is. Sok hülye filmben hüledeznek, ha valaki dél előtt iszik, és ez rossz hatással van rám, pedig egy sör reggel is csak egy sör, mi meg már rendesen közelítettük a delet.
Persze még dél előtt kijelentkeztünk, és a hátizsákokat bezsúfoltuk a recepciós pult mögé, így aztán mehettünk sétálgatni a városban. Dali már egész szépen átalakult turistacsapdává, amiben segítő jobbot nyújtott a kormányzati fejlesztés. Mint nemrég megtudtam, az ősi városfalakat és kapukat tízegynéhány éve még hiába kereste volna bárki is, nem voltak. De hát, ahogy a thai óraárus is mondja: „Fake, fake, but good fake!”. Szóval mindenki boldog vele, főleg a fényképezkedő kínaiak, akik aztán bármi előtt szívesen pózolnak. Múltkor már emlegettük a fotózási szokásokat, de azt is érdemes elmondani, hogy a kínaiak egy fikarcnyival sem jobbak a japánoknál. Láttam olyat, aki a kukát is lefényképezte. A régi vicc szerint úgy lehet megkülönböztetni egy kínait egy japántól, hogy a japánnak fényképező lóg a nyakában. Ma már ez a faji bélyeg nem megbízható, a kínaiaknak is lóg fényképező a nyakában, és hát ugyanolyan lelkesen használják is. És nem kell azt gondolni, hogy Pajtás kvalitású, sorjás vackokkal kattogtatnak, a digitális tükörreflexesek penetrációja a piaci szegmensben igen jelentős. (Ha esetleg valaki bullshit bingót játszana éppen.)
Két kanyar után a kacatbazárosok között már mehettünk is a cuccainkért. A recepciósunk elvezetett a titkos helyre, ahonnan a busz indul, lepasszolta a pénzt a sofőrnek és sorsunkra hagyott. Nem volt túl kalandos ez a sors, bepakoltunk a buszba és pár perc múlva elindultunk, hogy aztán a városban még kismillió helyen megálljunk és mindegyik helyen megismétlődjön a jelenet, ahogy a sofőr átveszi valakitől a pénzt meg az utast. Szép lassan tényleg megtelt a busz és el is indultunk, hogy másodszorra is tiszteltünket tegyük Kunmingban.
Mivel az út közel öt órás, elég későn értünk a városba. A buszállomástól nem messze kivettünk egy kétágyas „junior” szobát, ami azt jelenti, hogy olcsó, de nincs fürdőszoba, aztán vacsoráztunk egyet a Dicosban. Ez a kínai McDonald’s, itt van a húsban csont és jó fűszeres. Konkrétan kifelé is csíp.

 

Címkék: kína kunming

32240 km, Dali

2009.09.22. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Egyszerű feladattal áldott ma meg minket a sors, Daliba kellett eljutnunk. Pontosabban nem kellett, de akartunk. Mivel a buszra várni kellett majdnem egy órát, vettünk egy zacskó földimogyorót, de nem a pucoltat, az nem köti le túl sokáig az embert. A földimogyoró, az földimogyoró, gondolhatná bárki, és talán igaza is lenne, ha nem egy kínai buszállomás várójában ülne. Ez ugyanis leginkább marhahús-leves ízű volt. Egyszer már belefutottunk egy édesbe is. Nem mondanám, hogy rossz volt, csak hát amikor mogyorót hámoz az ember, akkor arra számít, hogy mogyoróízű mogyoró lesz benne. És nemcsak a mogyoróval képesek ezt elkövetni, hanem a szotyival is. Azt már tudjuk, hogy szotyiból a piros zacskós az édes, a zöld a natúr.
A mogyoró alakú húsleves rágcsálása közben kiolvastuk a várótermet. Érdemes minden angol feliratot elolvasni, mert gyöngyszemeket találhat az ember, vagy éppen rejtvényeket. Vannak klasszikus hibák, amiket még a legkezdőbb európai sem követne el egy idegen nyelvben. Például a szóközök használata. Képtelenek például leírni azt, hogy „Fire extinguisher box”, mert szerintük olyan hosszú szó, mint az extinguisher, nem létezik, így általában a piros dobozokon a „Fire ex ting uisher box”, esetleg a „Fire exting uisher box” felirat látható, ha sikerül a betűket sorba rakni, de ez se megy mindig. Egyszer láttunk egy bankot, aminek a homlokzatán virított a „BNAK” felirat. Végülis megvan minden betű, nem úgy, mint a „stawbeary yoghrt shaker-ben”, ami véletlenül sem egy bármixer eszköze, hanem egy ital az étlapról. Érdekessége az volt, hogy egy sorral lejjebb már sikerült leírni a yoghurt és a shake szavakat is. Kijárat és bejárat helyett láttunk már „Into” és „Outputting” feliratokat is.
Aztán néha csodákat tudnak művelni azok is, akik a feliratokat festik. Sokszor egyértelmű, hogy a kézírást nem tudták elolvasni, az értelmét meg nem ismerik, így aztán mondjuk a „k” könnyen „h-vá” válik, és máris ott a tábla az utazási iroda előtt, hogy „Flight tichet”. Aztán vannak a tükörfordítások, ezek a legmagasabb szintű találós kérdések, általában szép hosszú értelmetlen dolgok, amik olyasmit jelölnek, amire egy darab angol szó is elég lenne. Például a lijiangi buszállomáson, ahol üldögéltünk, az egyik ajtó felett virított az „On the duty had station room” felirat. Megfejtést nem tudok hozzá adni, talán ha valaki szóról szóra visszafordítaná kínaira, akkor kiderülne. Persze ez egy felsőfokú Chinglish fordítási feladat. Középfoknak ott vannak az olyan dolgok, mint a „Fly ticket”, valamint személyes kedvencem a „Notice Knockhead”. Alapfokú feladatok is akadnak, amik könnyedén érthetőek, mint például a „Ticket affairs office”, vagy a „Waiting office”.
Miután így kiszórakoztuk magunkat, már szállhatunk is a buszra, ahol angol nyelvű filmet vetítettek kínai felirattal. Természetesen kung-fu film volt, mert buszon vagy az van, vagy valami akció-krimi, amiben valakinek nagytotálban levágják a kezét. Sajnos a film vége lemaradt a DVD-ről így sose tudom meg hogyan kerekedett ki teljessé a happyend. Rögtön utána jött az akció-krimi, ami csalódást okozott, senkinek nem vágták le a kezét. Az út egyébként nem volt túl hosszú, csak ez a két remekmű fért bele, és már meg is érkeztünk.
Mivel Daliból rögtön kettő van egymás mellett, - bár az egyik hivatalosan a Xiaguan nevet viseli – még az elején tisztázni kellett a sofőrrel, hogy hol akarunk kiszállni. Daliba ugyanis nem megy be a busz, csak kirak a bekötőútnál. Ki is rakott, ránk is rohant egy csomó taxis, de valahogy nem volt nagy a lelkesedésük. Igazán felesleges is lett volna felizgatniuk magukat, mert egyrészt nem tudtuk, hogy hova is akarunk pontosan menni, másrészt gyalog sem volt nagy a táv.
Az óvárosba beérve aztán lerogytunk az első padra, és átnyálaztuk a könyvünket, hogy találjunk egy olyan szállást, ami se nem távoli, se nem drága. Szerencse, hogy nem túráztattuk magunkat, mert a könyv szerinti ár feléért ajánlottak szobát a közelben, ami szimpatikus volt. Bár még ablaka is van, fény az nem sok jön be rajta. A lámpa meg ismert közgazdaságtani okokból 15W-os izzóval volt ellátva, szóval az esti olvasás csak fejlámpával megoldható.
Bioritmusunk már romokban van, így egy délutáni ebédet ettünk, hogy legyen energiánk kimenni a pagodákhoz, amikről már előre sejtettük, hogy nem nézzük meg őket közelről. Fejlesztés címszó alatt ugyanis felfejlesztették a belépő árát a szállodai szobánk árának kétszeresére, ami pofátlanság. Egyébként a pagodákba ezért a pénzért bemenni nem lehet. Fogcsikorgatva befizethettük volna a belépőt, ha már egyszer itt vagyunk, de nem. Ott rohadjanak meg, ahol vannak! Kerestünk olyan pontot, ahonnan láthatjuk őket. A belépőkből összejött bevételt okosan visszaforgatták a bizniszbe és körbefalazták az egész területet hat méter magas téglafallal, aminek a tetejére infrakapus mozgásérzékelőket helyeztek el, gondolom nem kevés pénzért, főleg, hogy több hektáros területről van szó. A pagodák mögött ugyanis van még egy szép nagy templomkomplexum is, ami hivatalosan biztos legalább 400 éves, de valójában tavaly építették újra, ahogy az errefelé divat. Kerestünk lyukat a kerítésen, de ez még túl új volt, klasszikus lyuk nem volt rajta, csak kijárat biztonsági őrrel, aki annyira hülye volt, hogy nem értette, hogy akkor most minket kis baksis fejében be kellene engednie, bár egy pillanatra látni véltem a szemében az erkölcsi megingást.
A San Ta Si, vagyis három pagoda ilyen távolról való megtekintése után átvonultunk egy másik pagodához, ami hat évvel ezelőtt még felújítás alatt állt, bíztam benne, hogy végeztek azóta. A távolság csalóka volt, legyalogoltuk a lábunkat, mire odaértünk. A kapuban keresztben egy rúd volt, mint sorompó és egy felirat: „This park is closed because of building so it cant be open” Még ha gatyába rázzuk, akkor sem rossz, „A park felújítás miatt zárva, ezért nincs nyitva”. Azért a rúd alatt átbújtunk, hogy csinálhassunk pár képet.

 

Címkék: kína dali

32061 km, Lijiang

2009.09.21. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Éjjel dörgött az ég. Örültem neki nagyon, mert a Fekete Sárkány tó vize eső után iszapos, nem pedig szép átlátszó, kék, és oda is szerettünk volna menni a nap folyamán. Valahogy csak sikerült újra elaludnom, hogy aztán hétkor megszólaljon a vekker is. Gyorsan megegyeztünk, hogy alszunk tovább. Nyolckor azért csak feltápászkodtunk, hogy megnézzük milyen a város, mikor nincs tele az utca emberekkel.
Kicsit sétáltunk az ébredező utcákon, élveztük, hogy csak a miénk, aztán felmásztunk az óváros melletti dombra, ahonnan jó a kilátás. A háztetők felett pára lebegett, amit az addigra már egy órája felkelt nap világított meg. A felhők teljesen eltűntek, előkerült az eddig alattuk dugdosott Jáde Sárkány Hó hegy. Ez egy igazi kínai név, bár lehetne még fokozni. Nem rossz háttér ez a városnak, egy magában álló ötezres csúcs, hóval a tetején, ahogy kell.
Ezután ideje volt megejteni a reggelit, ami közben kitaláltuk, hogy folytatásként rögtön a Fekete Sárkány tóhoz megyünk. Eddigre a hegy újra eltűnt a felhőkben, pedig igazán jól mutat, ha tükröződik a vízben, pláne, ha az a víz nem zavaros.
A város szélén lévő tó eredetileg a város vízellátását szolgálta, ma már inkább csak a turisták örömére van, meg azért, hogy jó sok pénzt leszedjenek arról, aki látni akarja. A bejáratnál ugyanis közölték, hogy a jegy 80 yuan, mire én karom lendítésével jeleztem, hogy „egy fenét”, és a „nincs kerítés lyuk nélkül” doktrína alapján továbbálltunk. Miheztartás végett megemlíteném, hogy a szobánkért napi 60 yuant fizetünk pillanatnyilag, bár Kína többi részében ennek a dupláját fizettük. Mindegy is, a lényeg, hogy 80 yuan mindenképpen pofátlan ár egy parkért.
A kerítés mentén szépen elindultunk, de a következő kapunál is jegyet akartak vetetni velünk, így onnan is tovább álltunk. Kitartásunk nem volt hiábavaló, mert a kerítés elfogyott, a folyón pedig szép kőhíd ívelt át a túlpartra, ahonnan aztán kövezett ösvény vezetett a parkba. Jegyet senki nem kért tőlünk, kerítést nem kellett mászni, bozótban sem kúsztunk, úgyhogy még azt se mondhatom, hogy belógtunk. 160:0 ide.
A park, vagyis a tó egy szép nagy hegy mellett áll, ami azért annyira nem nagy, mint az emlegetett Jáde Sárkány Hó hegy. Mivel erre lépcső vezet, a magassága valahogy sokkal reálisabb, mint a távoli óriásé.
G aztán valahol az út harmadánál bejelentette, hogy ő térdügyileg továbbra sem alkalmas a lépcsőn való hegymászásra és lemegy. Én másztam tovább, fel a csúcsra, ahonnan príma kilátás nyílt a tóra és a városra is. Lefelé a másik ösvényen jöttem, ahogy eleve terveztem. G szerint szó nem volt ilyesmiről. Ez csak azért érdekes, mert miután leértem, és visszamentem a lépcsőhöz, amin felfelé indultunk nem találtam ott. Még tettem két fordulót a tó partján, de továbbra sem találtam. Gondoltam, visszament a szállodába, amiért aztán előre is jó dühös lettem, úgyhogy visszaloholtam a szállodába, - ami egyébként úgy két kilométerre volt – de ott se találtam. Visszaloholtam megint a parkba, már a tó mellett jártam, mikor szembejött. Mint kiderült, nem jött le a hegy lábáig, hanem egy pavilonnál várt rám másfél órát, mondván, hogy arra kell visszafelé is jönnöm. Hát igen, az utazás egy merő kommunikációs probléma.
Most már kézenfogva, mert úgy nem hagyjuk el egymást, újra beslisszoltunk, hogy végre megnézzük a tavat is. 320:0 ide.
A tó közepén áll egy egészen kicsi, illetve egy meglehetősen termetes pavilon, az utóbbit egy fehér márványhídon lehet megközelíteni. Mindez tükröződik a tó vizében, valamint háttérnek ott a hófödte hegy, ami helyett most csak egy marha nagy felhőt láttunk. Mindegy, még így is giccses volt, egyenesen mehet a kép egy panellakás nappalijának falára poszternek.
Sajnos a víz tényleg kicsit zavaros volt, de ahol a tavat források táplálták ott szép tiszta maradt láthatóvá téve a halakat, amikből kijött volna egy egészen nagy kondér (bajai) halászlé, még akkor is, ha az aranyhalakat visszadobjuk kívánság reményében.
A tó egyébként - akárcsak az óváros – szépen megnőtt mióta utoljára láttam. Kicsit bővítettek rajta széltében, meg egy kicsit hosszában is. Valószínűleg a park hátsó, új része nincs teljesen befejezve, ezért is lehetett simán bemenni jegy nélkül.
A számomra rengeteg gyaloglás után kis döglés következett, hogy aztán újra a nyakunkba vegyük a várost, és teljesen céltalanul mászkáljunk az utcákon. Másképp nem is lehet, mert az egész egy nagy útvesztő. A legtöbb turista megveszi a térképet, de pillanatok alatt rá kell jönnie, hogy semmire nem megy vele. Séta közben egy kifőzdében megcsodáltuk a helyi ínyencségeket, amik közül csak a sült szitakötőt ismertem fel, a többi báb és kukac teljesen ismeretlen volt számomra.
A város természetesen egyre inkább megtelt a kirándulókkal. Nem tudom, hogy napközben hol vannak, de délután kezdenek előbújni, és estére teljesen ellepnek mindent, de annyira, hogy menni nem lehet. A kínaiak ráadásul imádnak fényképezkedni, aminek megvan a maga rituáléja. Először is az alany beáll valahova, és felvesz egy teljesen mesterkélt pózt. A fotós minden esetben az út túloldalán vesz fel lőállást, a falhoz lapulva, hogy még véletlenül se lehessen megkerülni. Szerencsére nem zavarja őket, ha az ember átvonul a képen. És bizony átvonul, mert hogy a fotós sokáig tököl, ez garantált. Az eljárás akkor is ugyanez, ha a fotós nem amatőr, hanem úgymond profi, csak akkor van vaku is. Az ilyen utcai fotográfus aztán rögtön ki is nyomtatja, laminálja a mesterművet, ami mindig pont olyan, mint az előző, csak az arc más rajta. A leggyakoribb pózokat G-vel rekonstruáltuk, kizárólag oktató jelleggel, ezek a fotók között megtekinthetők.

 

Címkék: kína lijiang

süti beállítások módosítása