Reggel csak át kellett mennünk az úton és már ott is várt a minibusz, ami elvitt Dunhuang nevezetességéhez, a Mogao barlangokhoz. Tulajdonképpen nem igazán barlangok, hanem a hegyoldalba vágott különböző méretű termek és fülkék, mindegyikben buddhista festmények és szobrok.
Létezésük a Selyemúthoz köthető, ugyanis leginkább gazdag kereskedők szponzorálták az építésüket. Vagy azért, mert hálásak voltak, hogy sikerrel átkeltek a sivatagon, vagy azért, mert szerettek volna sikerrel átkelni a sivatagon. Fénykorában nemcsak a barlangok voltak itt, hanem rengeteg kolostor, művészekkel, kalligráfusokkal, fordítókkal. A karavánok gyakran tettek kitérőt, hogy meglátogassák a helyet egy ima erejéig. Úgy tartják, hogy az első barlangot 366-ban alakították ki.
A barlangokat csak meglehetősen borsos jegyár kifizetése után lehet meglátogatni, és még külön felszámítanak egy huszast az idegenvezetőért, ami nélkül viszont nem lehet megnézni. A könyvünk és az utastársaink információi alapján úgy néz ki, hogy Kínában évente kb. 50%-kal emelik a belépők árát. Gondolom, addig mennek el, amíg el nem érik a bevétel maximumát. Méghogy kommunizmus!
Az idegenvezetőnk beszélt angolul, így két némettel négyen alkottuk az angol csoportot, míg a két japán egy japán csoportot formált. Legalább tömeg nem volt.
Rengeteg barlang van, de természetesen nem lehet megnézni mindet. Amelyikek látogathatók, azokat is váltogatják, mert a sok turista liheg és izzad, a széndioxid és a pára meg nem tesz jót a festményeknek. Minden barlangban van páratartalommérő, és mindegyiket ellenőrizték is, mikor beléptünk.
A freskók mindenhol eredetiek, a szobrok viszont általában vagy a XIX. századból származnak, vagy akkoriban újrafestették őket a barlangokra vigyázó taoista szerzetesek. A világ egyébként úgy, ahogy van megfeledkezett az egészről, mikor a Selyemúton a kereskedelem megszűnt. Leginkább ennek köszönhető, hogy a kulturális forradalmat is túlélték, meg annak, hogy azért a Vörös gárdisták is szerettek bekapni egy pofa sört, meg összefutni más gárdistákkal egy-egy templomrombolás után, a Mogao barlangok meg kint vannak a világ végén, legalábbis Pekinghez képest.
A tudomány valamikor a huszadik század elején fedezte fel magának újra a helyet. Konkrétan Stein Aurél volt az első, nem is annyira szeretik emiatt. Mivel az angoloknak dolgozott, az angolokat nem csípik. Aztán persze jöttek franciák, oroszok meg japánok is, hogy elhordják az itt tárolt ősi kéziratokat. Persze ha figyelmesen elolvassuk a múzeumban a feliratokat, akkor kiderül, hogy azért nem biztos, hogy annyira utálni kell ezeket a felfedezőket, bár tény, hogy suttyomban európai múzeumokba vitték a szajrét, nem a pekingibe.
Az történt ugyanis, hogy egy önjelölt őr és szerzetes, - Wang Yuanlu, aki korábban katona volt - mikor a homokot lapátolta kifelé felfedezte, az egyik barlangban, hogy van egy lefalazott szoba. Uccu neki, kibontotta és rájött, hogy a szoba tele van régi iratokkal. Mit csinál ilyenkor a jó úttörő? Kussol, és ad párat a régi haveroknak, meg fejeseknek, hátha csurran-cseppen valami. Állítólag a barlangokat akarta helyreállítani a pénzből, csak hát mégis furcsa, hogy őt tartják a jó fiúnak a sztoriban, és a gonoszak meg Stein Aurél és követői. Stein egyébként úgy tudta meg, hogy létezik a hely, hogy valamelyik ismerőse is kapott a tekercsekből és eljuttatta neki, mert tudta, hogy ilyesmikre utazik. Mikor megtudta, hogy honnan származik és mi van még ott, komoly szívdobogást kapott és már ment is. Sikerült is egy viszonylag előnyös üzletet nyélbe ütnie, és 220 fontért kapott vagy 20.000 tekercset. Ezeket mind lefordította és vigyázott rájuk, mint a szeme fényére. Egyébként a könyve alapján ez a Wang Yuanlu nem volt egy szimpatikus pofa, leginkább a pénzre hajtott. A tekercsek most a British Múzeumban vannak. A következő befutó Pelliot volt, aki szintén jócskán bevásárolt a tekercsekből és vitte őket a Louvre-ba, óvva, mint a hímestojást. Aztán jöttek még oroszok és japánok, akik leginkább csak a környékbeli haveroknak szétosztogatott tekercseket tudták felvásárolni, és elvinni a világ múzeumaiba. Ekkor történt az, hogy Pekingben nagyon felkapták a vizet, és kiadták az utasítást, a maradékot vigyék a Pekingbe. Sajnos ennek a maradéknak a nagy része az úton egyszerűen „eltűnt”. Ennyit arról, hogy ki mire mennyire vigyáz. Szóval, amit elloptak, az mind megvan, a többi hiányzik.
A barlangok után a buszsofőrünk még elvitt minket egy boltba, - szerinte múzeumba -, ahol szerettek volna minket bevezetni a jade, a szőnyegek, meg minden más rejtelmeibe, amit árultak. Illedelmesen végigmentünk a bolton oda meg vissza, aztán leléptünk. A két német srác megmutatta, hogy merre van a vasúti jegyiroda, ami jól jött, mert úgyis vonatjegyet akartunk venni. Előtte azonban még elmentünk enni. A piacon volt egy nagy terület kifőzdékkel, csak addig kellett sétálni, míg láttunk olyat, ami tetszik rámutatni és annyi ujjat mutatni, ahányat kérünk belőle.
Utolsó kommentek