Most nem engedtük be a bogarakat, de lámpaoltás után kinyitottuk az ablakot, hogy kicsit jobb idő legyen. Nem egyszerű foglalatosság az alvás Indiában, mert így hallgathattuk, hogy éjjel fél egykor még javában vagdostak valamit flex-szel, ami azért egy kulturált jogállamban is azonnali kivégzést vonna maga után, és a bíróság is felmentene az önbíráskodás vádja alól. Mondjuk a legtöbb kulturált jogállamban nincs februárban 35°C, hogy éjjel kelljen dolgozni. Nem is kelnek túl korán, csak néhányan, akik a zajt biztosítják.
Reggelire vettünk édességeket. Gyakorlatilag a „bármi, csak ne legyen csípős” a legfőbb szempont mostanában. Nincs könnyű dolgunk.
Sokat nem kellett várni a buszra, konkrétan úgy kellett felugrani és már mentünk is Thanjavurba. Ez a város is a templomáról híres. Lassan le kell állni az ilyen templomos városokkal, mert még a végén túladagolásunk lesz.
A busz valahol a város előtt tett le, ahonnan az eddigi leglerobbantabb busszal mentünk be Thanjavurba. A Brihadishwara templomról már messziről látszott, hogy jó lesz. Az elrendezése hasonló az eddig látottakhoz, de itt nincsenek kifestve a szobrok. Néhány helyen úgy tűnik, hogy egyszer jó színesek voltak, de hát 1010-ben rendelték el az építkezést, azóta volt idő néhány réteg festék lekopására.
Természetesen a harmadik kapu előtt – az áldásosztó elefánt után - le kellett venni a cipőt, és mezítláb folytatni a forró kövezeten. A templom lenyűgöző. A festék hiányán kívül egyéb dolgokban is különbözik az eddig látottaktól. Például nincsenek kis hullámbádog féltetők biggyesztve évezredes épületek mellé, meg nincs sehol szeméthalom, esetleg használaton kívüli hordók, kézikocsik, nem hálóznak be mindent a drótok, és nem fúrtak fel egy sor neont a festett kőmennyezetre. Lehet, hogy azért mert a Világörökség része, de lehet, hogy csak lustaságból. És hiányoznak a „Fotózni tilos”, a „Belépés csak hinduknak”, illetve a „Best silk sarees from FST Pvt. Ltd.” táblák is.
A templom udvarán rögtön Shíva hátasállata fogad, ami egy marha nagy marha. Ráadásul háttal, mert a templom felé néz. Egyébként Nandu névre hallgat a hindu keresztségben. Ez a példány a legnagyobb talán egész Indiában is. Egy darabból faragták ki, és akkora, hogy építettek mellé egy emelőszerkezetet, hogy legyen miről mosogatni. Mégis hogy nézne ki, ha a szent jószágnak támasztanának egy létrát?
Nagy szabadságunkban aztán benéztünk mindenhova. Tulajdonképpen annyival nem érdekesebb a legbelső szentély, mint ahogy azt az ember gondolja, ha nem engedik be. De azért tiszta ciki lett volna úgy hazamenni, hogy még egy rendes lingát sem látunk. Itt végre ráemelhettük tekintetünket. Szép virágfüzérekkel volt díszítve, fölötte meg egy ötfejű Naga kígyó biztosította a védelmet. A templom körüli árkádok alatt persze volt még egy rakat kisméretű linga, de hát az mégse ugyanolyan, mint az, amelyik a szentélyben áll. Volt még egy érdekes falfestmény is, amin a lingára arcot is rajzoltak. Ha figyelembe vesszük, hogy a linga egy stilizált pénisz..... hát, hogy is fejezzem ki... A hinduizmus már csak ilyen.
A templomot, pontosabban a központi szentélyt egykor bezárták, úgyhogy átballagtunk a királyi palotához. Nagy nehezen megtaláltuk a bejáratot, lepengettük a belépőt. sőt még fényképező jegyet is vettünk, mert mostanában becsületesek vagyunk. Aztán rájöttünk, hogy gyakorlatilag egy gazos udvart nézhetünk meg, meg néhány denevérszaros termet. A denevérszar egyébként messze felülmúlja a macskaszart szagban. Itt is felfedezhető volt a teljesen értelmetlen modernkori építkezés. Például az udvarra néző oszlopos tróntermet egy ocsmány vasráccsal leválasztották, de hogy minek, azt nem lehet tudni, mert a rács nem ér el a falig, tehát a galambok ki-be röpködnek továbbra is, meg a szomszédos oszlopcsarnok felé is nyitott, tehát simán be lehet sétálni, de legalább ronda.
Benéztünk a szomszédos könyvtárba is, ahol van néhány régi európai és ázsiai könyv kiállítva. Itt belefutottunk két magyarba, akikre ráköszönve azonnal azt a kérdést kaptuk, hogy mi vagyunk-e azok, akik már kilenc hónapja utaznak. Ők is találkoztak Andreával, és hát a magyarok számát tekintve egészen jó esélyük volt rá, hogy eltalálják. Kicsit elbeszélgettünk, aztán elváltunk, mert nekik nem volt ennyi idejük.
Felmásztunk a szomszédos harangtoronyba is, ahonnan kitűnően lehetett látni, hogy a városban legalább száz mobiltelefon-adótorony van.
Ezután beültünk egy kis kifőzdébe, ahol már rakták is elénk a banánlevelet. Sok helyen erre rakják az ételt, nem tányérra. Használat után megy az utcán lófráló kecskéknek. Azokból több van egyelőre, mint szent tehenekből. Természetesen rizs volt a menü néhány szósszal, amik közül volt, ami csípett és volt, ami nagyon csípett. A mennyiségre nem lehetett panaszunk, meg a személyzetre sem, akik ott lelkesedtek végig, és ahogy elfogyott valami, kis vödörből azonnal adagoltak még a rizskupacra. Természetesen evőeszköz nem volt, úgyis csak kivágná a banánlevelet. Hihetetlen, hogy milyen nehéz kulturáltan enni kézzel. Pálcikával egyszerűbb.
Ebéd után még egyszer visszamentünk a templomhoz, hogy egy kicsit elüldögéljünk az udvaron. Gondoltam, megpróbálok lefotózni pár szép színes száriba csomagolt nőt, de sok sikerrel nem jártam, részben azért, mert állandóan jött valaki, hogy szeretne belenézni a fényképezőbe. Csábító a teleobjektív. Valószínűleg jobban jártam volna, ha odaballagok és megkérem az alanyt, hogy maradjon nyugton, mert le akarom fényképezni.
Aztán lassan indulnunk kellett, mert vissza kellett még jutni Trichybe, az út pedig reggel másfél óra volt. A buszállomásra simán kijutottunk, hála a briteknek, akik itt hagyták a széles körű angol nyelvtudást, ahol aztán megint éppen hogy csak fel tudtunk pattanni egy buszra. Ezen sokkal kényelmesebb ülések voltak, mint a reggelin, sajnos nem mi ültünk rajta. De expressz járat volt, így aztán nem szállt le senki, hogy üresedjen hely, viszont csak egy óra volt az út.
Este a Pizza Cottage-ba mentünk vacsorázni. Valami hihetetlen véletlen folytán a logójuk is hasonlít... Ettünk egy mirelit sajtos pizzát.
Utolsó kommentek