Tiny Little Big Thing

A piacon rögtön reggelit is vettünk magunknak. Sült banánt, sült akármit, rizzsel töltött dumplingot, meg ragacsos rizzsel és babbal töltött bambuszt. Ezekkel aztán elvonultunk a szobánkba reggelizni. Reggeli után kihasználtuk az időt, és szunyókáltunk még egy keveset a kilencre megbeszélt találkozóig.

Kilenc előtt még mindig köd volt és meglehetősen hideg, úgyhogy pulóverben indultunk el, amit aztán rövidesen le lehetett venni, mert amint kisütött a nap, a köd eltűnt és visszatért a meleg.

Átvágtunk a városkán a helyi fűrészüzemhez, ami tulajdonképpen csak egy kalyiba szalagfűrésszel. Az utóbbi időkben hoztak egy rendeletet, hogy nem lehet rönköt kivinni az országból, csak fűrészárut. Igazából nem is ez az érdekes, hanem az, hogy az erdőből a faanyagot elefánttal húzzák ki. Mi is azért jöttünk, hogy találkozzunk egy elefánttal, Virág Anyával, akit elkísérhettünk az erdőbe. Igazából nem egy valódi fakitermelés helyszínére mentünk, mert azok általában távoli és gázos helyeken vannak, de nem is ez volt a lényeg.

Elefántunk a mahouttal a nyakában méltóságteljesen lépkedett az út porában, mi meg utána. Teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy egy elefánttal együtt megyünk kirándulni. Velünk jött Monica és a két kutyája is, akik nagy lelkesen loholtak az elefánt sarkában, aki néha megemelte az egyik lábát, finoman jelezve, hogy azzal tud rúgni, nem is kicsit, úgyhogy jó lenne, ha lemaradnának egy kicsit.

Azt hiszem, hogy alapvetően nem lehet túl stresszes elefánttal dolgozni. Nincs rohanás, az elefánt diktálja a tempót. Út közben néha megáll, és csipeget az útszéli növényekből, de hozzáértő módjára kiválogatva a finomabb falatokat. Egy nagy adagot a szájába töm, aztán az ormányával egy kis útravalót szorongatva továbbindul, ha a hajcsár már nagyon türelmetlenül ugrál a nyakában.

Egyébként nagyon békés jószág volt, nem vette rossz néven, hogy megtapogattuk, simogattuk, vakargattuk. A bőre lehet, hogy vastag, de egyáltalán nem durva. Ami durva, az a szőr, ami igencsak ritkásan borítja. Leginkább valami erős damilra emlékeztet.

Ahogy ballagott előttünk, egészen emberi volt, mintha valaki egy számmal nagyobb nadrágban lépkedne előttünk. Nem is igazán értem, hogy miért van az elefánton egy mérettel nagyobb bőr. G régi vágya, hogy bekenjen egy elefántot hidratálókrémmel, és ez valóban határozottan jót tenne neki. Valószínűleg bármelyik elefánt értékelné, szeretik a bőrápolást, bár általában porral szokták megoldani. Talán azért, mert testápolóból vödrös kiszerelés kellene, valamint teddyhenger a felhordáshoz.

Amilyen mafla nagy jószág volt elefántunk, olyan finoman közlekedett, szerintem egy porcelánboltban is szépen elboldogulna, és az elefántdübörgés is városi legenda. A nagy puha talpaival olyan finoman lépkedett az ösvényen, hogy meg se lehetett volna hallani, ha nincs a nyakában kolomp.

Egy patakmederben mentünk felfelé. Az elefántot nem nagyon zavarták a belógó bokrok, a mahoutot a nyakában annál inkább. A kidőlt fák kicsit jobban zavarták, de egész ügyesen mászott át rajtuk. Aztán megálltunk, hogy a hajcsár levágjon egy rönköt. Amíg baltával dolgozott, addig az elefánt kimenőt kapott. Meglepő módon a szabadidejét evésre használta.

Egy elefánt 250 kg-ot eszik naponta, mivel nem túl jó az emésztése. Erről a hatalmas bombák is tanúskodnak, amiket néha farka felemelésével elpotyogtat az úton, ugyanis az elefánttrágya zöld a félig emésztett növények miatt.

Barátunk türelmesen kivárta, hogy körbefényképezzem, aztán megfordult, hogy harapnivalót keressen. Ez nem is ment olyan könnyen, mivel egy szűk völgyben voltunk. Az egész akció arra emlékeztetett, mint mikor gyermekkorban az aranyhörcsögöm megfordult a számára épített labirintusban. Sikerült, de kicsit nyögve.

Mivel a hegyoldalban több volt a friss zöld, ormányosunk elindult a bozótban felfelé. Tulajdonképpen nem csapott nagyobb zajt, mintha egy ember tört volna magának utat. A legmeglepőbb viszont az volt, hogy egy bokorba bemászva teljesen láthatatlanná vált, pedig ott állt előttünk pár méterre. Ha nem tudom, hogy ott van, és csendben marad, simán elsétálok mellette. Pedig nem is cseresznyefán gubbasztott. És egyébként a szeme sem piros, viszont rettenetesen szomorú. Van valami emberi a tekintetében, szimpatikus jószág és nem azért, mert a filmekben az elefánt jó fej. A filmekben a majom is mindig az, a valóságban meg egy patkány kezekkel és idegesítően nagy intelligenciával.

Mikor a rönk elkészült, az elefánt nem jött le egy füttyentésre, sőt kitartó kiabálásra sem. Fel kellett mászni és leterelni. Elég röhejes volt, ahogy egy kis ember egy kis bottal ösztökéli a nagy állatot.

Közben az egyik kutyának szexre támadt kedve, a másik meg túl kicsi volt, hogy ellenkezzen, így létrejött az aktus, de nem akart véget érni. Már önmagában az is nevetséges, mikor két kutya bodobácsbogárként össze van ragadva, de még nevetségesebb, mikor az egyik kisebb és nem ér le a hátsó lába a földre. Ezen még túltenné magát az ember, de amikor mindez a dzsungel közepén egy patakmederben történik, úgy, hogy közelít egy elefánt, ami elől szeretnének elmenekülni, de útban vannak a kövek, a kidőlt fatörzsek, na azt nehéz elfelejteni!

Végül aztán valahogy a nagyobbik áthúzta a kisebbiket a sáros patakmedren, félre az útból, az elefánt láncai rákerültek a rönkre, és megindultunk lefelé. Sokkal gyorsabban mentünk, mint korábban, gondolom az elefánt is tudta, hogy a rönk nem áll meg. Három tonnát tudnak elhúzni, ami szép súly. Amit most húzott, az nem biztos, hogy nem volt ennyi, de láthatólag meg sem kottyant neki. Mikor úgy gondoltam, hogy ott bizony ez el fog akadni, akkor sem akadt el. A szikla kifordult a földből, a kidőlt fa ága meg letört. Szóval van nyers erő és brutalitás, ha kell.

A bemutató vonszolás tulajdonképpen véget is ért. Az elefántot kikötötte a gondozója, had legelésszen egy kicsit, mi meg ebédelni mentünk egy, az erdő közepén álló házikóba. Ez amolyan nyári lak a földek mellett. Sült sertést kaptunk, szárított bivalyt, kolbászt és természetesen ragacsos rizst. Desszertként egy kis papaya és cukornád szolgált. Az utóbbit az elefántok is szeretik, úgyhogy indulás előtt még megkínáltuk elefántunkat. Nagyon ügyesen dolgozik az ormányával. Egy darab a szájában volt, egy az ormányában, az ormánya végével meg már vette el a harmadikat. Olyan ropogtatást rendezett, hogy öröm volt hallani. Az elefántot követve vonultunk le a folyóhoz, ahol kapott egy kis fürdőt, aztán elbúcsúztunk tőle. Mi a folyón átlábalva a túlparton folytattuk az utat. Felkészülten hoztam papucsot, ami az első lépésnél szét is szakadt. Még egy dolog, ami nem jön haza velünk. A parton aztán G felfedezte, hogy vérzik a lábam. Úgy tűnt, hogy sikerült megetetnem egy piócát. A kellemetlen az, hogy a pióca nyála véralvadásgátlót tartalmaz, így a seb sokáig vérzik. Szerencsére fájdalomcsillapítót is tartalmaz, így nem fáj.

Hongsa szélén elbúcsúztunk Monicától, akinek dolga volt, de megbeszéltük, hogy este megyünk gulyást enni.

Persze kiderült, hogy nem gulyást főzött, hanem pörköltet, de hát az osztrákok már csak ilyenek, soha nem fogják megtanulni mi a különbség. G csinált hozzá nokedlit, az összhatás remek lett. Vacsora után még előkerült a titkos kincs: némi csokikrém. G kapta a dicső feladatot, hogy csináljon hozzá palacsintát, ami igazán remekül sikerült, bár tíz deka lisztből – ennyi maradt csak a nokedli után– nem lehet nagy mennyiséget összehozni.

A jegypénztárként funkcionáló bódéban éppen senki nem ért rá velünk foglalkozni, de túlzottan nem idegesítettük magunkat, rohanni itt felesleges. Amíg én a cuccokat őriztem és információkat szereztem be, addig G két tonhalas szendvicset, mégse induljunk el egy hétórás hajóútra reggeli nélkül. Egy srác megerősített, hogy nem érdemes kapkodni, a hajó körülbelül nyolc harminckor fog indulni.

Nyolc körül megjelent a kisablaknál két ember, és közös erővel kiállítottak nekünk két jegyet Tha Suangig, és mellé odabökték, hogy a 77-es hajó a miénk. Csak le kellett mászni a meredek lépcsőkön, és ott volt a mi hajónk, ami talán a legrövidebb pallóval volt elérhető az összes közül. Ez fontos dolog, ha sok cuccal kell beegyensúlyozni. Természetesen a bárka fából készült, keskeny volt és hosszú, teteje volt, de ablakai nem. Elég nagy hülyeség is lenne beüvegezni ezen a klímán. A berendezés amúgy elég meglepő volt. Az – úgymond – első osztályon valami mikrobuszba szánt ülések sorakoztak. Lecsavarozva egyik sem volt, csak kis talpat fabrikáltak nekik, amiken még gumibelsőből csúszásgátló csíkok is voltak. Üléshuzat helyett mindegyiknek a támláján egy mentőmellény volt. Hátrébb, a másodosztály ugyanígy volt berendezve, csak fapadokkal. Azt hiszem, hogy a könnyen mozgatható ülésekkel sikerült egy nagyon flexibilis belső teret varázsolniuk, igény szerinti első-, másodosztály illetve raktér mérettel.

Az ígérteknek megfelelően körülbelül fél kilenckor elindultunk, majd rögtön meg is álltunk pár méterrel arrébb, a komp mellett, hogy még valaki felugorhasson. Innen aztán nem volt megállás, habosítottuk a Mekong vizét.

Itt azért nem olyan széles a folyó, mint amilyen Laosz legdélebbi végében volt, viszont meglehetősen gyors folyású és veszélyes. Rengeteg a zátony, amik közül a nagyobbakra kis betonépítményeket raktak, hogy jobban lehessen látni, de van rengeteg kisebb, amik magas vízállásnál teljesen veszélytelenek, most viszont már kiálltak. A zátonyokon kívül rengeteg volt az örvény is. Ez mondjuk egy ekkora hajót nem nagyon zavar, sőt a kisebbeket se nagyon, de nincs az a pénz, amiért megpróbálnám átúszni. Néha a sima vízfelületen lehetett látni két méter átmérőjű területeket, ahol úgy tűnt, hogy a víz húsz centi magas dombocskát alkot, úgy buzgott felfelé, arrébb meg méteres örvények voltak.

A parti sziklákról sok helyen hosszú bambuszrudak nyúltak a víz fölé, ehhez voltak rögzítve a varsák. Ahol volt egy kis öböl, ott meg madzagot feszítettek ki, arról lógtak le a damilok a horgokkal. Máshol a parton nagy tálakkal mosták az aranyat, mint a filmekben. Így nézelődve hamar eltelt az a hét óra. Csak egyszer álltunk meg, hogy egy család kiszálljon, majd nem sokkal később Tha Suangnál, ahol mi is kiszálltunk, a többi turista nagy meglepetésére.

A falu tényleg a világ vége, ennek ellenére a hajó érkezését két sawngthaew is várta. Felzsúfolódtunk a platóra, aztán még vártunk vagy egy fél órát, majd végre elindultunk. Szerencsére a mi teherautónk ment elöl, mert az út azon kívül, hogy rettenetesen kanyargós, zötyögős és meredek volt, még porzott is. Rövidesen azonban megálltunk, és akkor megelőzött a másik, onnantól aztán nem csak mögöttünk volt por, hanem előttünk, mellettünk és rövidesen bennünk is.

A hegy túloldalán aztán mondhatnánk, hogy feltűntek Hongsa fényei, de nem mondjuk, mert Hongsában csak az tűnt fel, hogy iszonyatos por van. A buszállomáson raktak ki, ami elég nagyképű név egy olyan helyre, ami tulajdonképpen egy poros placc kunyhóval, buszok nélkül. Ide ugyanis nem jönnek buszok, csak a kisteherautóból kialakított sawngthaew-ek. Az út túloldalán rögtön ki is vettünk egy szobát, majd elindultunk megkeresni a Jumbo Guesthouse-t, hogy a másnapi programot elrendezzük. Ott aludni nem akartunk, mert az nyilvánvaló volt, hogy nem az a legolcsóbb hely.

Monica, a tulajdonosnő egy jelentősebb összegért el is rendezett mindent, majd invitált, hogy együnk nála. A társaság rajta kívül Johnból állt. John egy párhuzamos univerzumból türemkedett át a mi dimenziónkba, esetleg egy idővihar sodorta át ide, egyenesen Woodstockból.

A fizimiskája olyan volt, mint Mozarté, egy szatyor cigivel érkezett. Mondta, hogy az nem okoz neki problémát, ha nincs ópium vagy kokain, esetleg marihuana, de cigi nélkül megőrül. Különben is, a dohány megnyitja a légutakat, erősíti az immunrendszert, csak az a lényeg, hogy fizikai tevékenység, sport közben kell szívni, nem üldögélve. Merőben új teória, de tudott még meglepő dolgokkal szolgálni. Abból él ugyanis, hogy évente két hónapig drogot csempész Marokkóból Svájcba. Az év másik négy hónapját nyomorúságosan tölti el golfozással Írországban, a fennmaradó hat hónapban pedig utazgat. Értetlenül mesélte, hogy hiába győzködi a 25 éves lányát, az csak nem akarja kipróbálni a drogokat, csak panaszkodik a súlyára, pedig a drogok megoldanák a problémáját. Szerinte ugyanis a drog a legjobb dolog a világon. Ekkor már legalább a negyedik szép kövér jointot tekerte, amiből azért jutott a háziasszonynak is.

Ahogy néztem ő sem vetette meg a zöldet, egy – amúgy hagyományosan ragacsos rizs számára készült – bambuszdobozban tartott jelentősebb mennyiséget, „Nur für die Chefin” cetlivel a tetején. John aztán kifejtette, hogy Laosz a legjobb ország, az utolsó tiszta néppel. Monica, aki két éve vendégházat vezet itt, csak egy arckifejezéssel válaszolt, amiben benne volt minden. Szóval a kis vacsoraparty szürreálisan alakult, de határozottan élvezhető volt.