Tiny Little Big Thing

Nem keltünk korán, még így is maradt időnk egy reggelire jeges kávéval. A buszjegyet is elintéztük az étteremben, mert a szigeten tulajdonképpen minden vendégház egyben étterem, utazásszervező, mosoda és pénzváltó, vagy amire éppen igény van.

G reményeivel ellentétben a csónak, ami értünk jött, nem lett nagyobb, mint amivel érkeztünk, sőt még kisebb volt. Hosszméretben nagy különbségek nincsenek, szóval a kisebb csak keskenyebbet jelent, ami meg magától értetődően billegősebbet.

Miután bekászálódtunk vagy hatan, nem történt semmi, vártuk a strandpapucsos kapitányt. Aztán mikor megérkezett, kiderült mire vártunk, mert rögtön hozott egy kólásüveg benzint is. Nem is tudom, mi történik, ha a folyó közepén kifogy a benzin, vagy lerobban a motor? Valószínűleg ki lehet simán evickélni a legközelebbi szigetig, - bár igen erős a sodrás – de ha tudja az ember, hogy pár kilométerrel lejjebb egy vízesés van, akkor mindjárt az tűnik valószínűbbnek, hogy nem érnénk partot.

Az elméleteket és a félelmek alapjait szerencsére nem teszteltük, hanem simán kikötöttünk az út végénél, ahol a kerekes járművek találkoznak a hajócsavarosokkal. Nem nevezném kikötőnek, mert igen nagy csúfság lenne egyazon szóval jellemezni ezt a helyet és mondjuk a rotterdami konténerterminált.

Buszok és mikrobuszok már álltak az utcában, de láthatólag senkinek nem volt fogalma, hogy melyik kié, és egyáltalán hova megy, beleértve azokat az embereket is, akik a jegyeket adták el. Nekünk már volt jegyünk, így annak felmutatásával legalább azt megtudhattuk, hogy melyik biztos nem fog elvinni.

Végül a legtávolabbi és legnagyobb lett a miénk. A csomagtartót általában áruszállításra használják, akárcsak a hátsó üléssort, így én is oda hurcoltam hátra a zsákjainkat. Induláskor aztán kiderült, hogy kár volt, a teljes utaslétszám öt főből állt.

Az ötből egy rendkívül mérges volt, hogy egy ilyen buszra került, hiszen szupergyors VIP minibuszra fizetett, bár ő is csak annyit, amennyit mi. Egyébként nem tudom mi volt a gondja, mert a légkondi működött, és amint megtettük azt a néhány kilométert az aszfaltútig, a sofőr a lovak közé csapott.

Szegény lány azt még nem tudta, hogy ahol kirakták végül, az még igencsak messze volt Champasaktól, ha nem is térben, de időben. Ha valaki olyan programot állít össze magának, amiben a délelőtti és a délutáni programot száz kilométer választja el egymástól, annak nem kellene Laoszba jönnie, és határozottan nem kellene fehér pöttyös szoknyában és fehér blúzban tennie ezt.

Lehet látni néha skatulyából előhúzott hátizsákosokat. Számomra örök rejtély, hogyan csinálják. Csak arra tudok gondolni, hogy hetente kapnak otthonról egy komplett felszerelést vákuumcsomagolva, és a régit eldobják.

Pakséban a várostól nem túl messze raktak le. Valamiért ebben a városban kicsit túl sok a buszpályaudvar. A két nagy – roppant praktikusan – a várostól való távolságuk alapján kapta a nevét: hét, illetve nyolc kilométeres, habár logikusabb lenne az északi, illetve déli elnevezés. Minket szerencsére csak valami sehonnain raktak ki, így gyalog indultunk a korábbi szállásunk felé. Út közben belefutottunk egy oly nagyon áhított ATM-be is, rögtön megfejtük. Sajnos a legelterjedtebb BCEL banknál 700.000 kip a limit, ami lehet, hogy néhány helyinek egy havi fizetés, de nálunk azért addig nem tart ki.

A korábban hallott katasztrofális laoszi ATM-ellátottsággal ellentétben nem sokkal később megláttuk az ANZV bank egy automatáját, gondoltuk, annál még nem merült ki a napi limitünk, vettünk ki onnan is. Nagy meglepetésünkre itt 2.000.000 volt a limit, amit ki is használtunk. Legyen Ön is milliomos! Költözzön Laoszba! Vagy Zimbabwébe...

Laosz érezhetően szegényebb, fejletlenebb ország, mint Vietnám. A buszállomás is csak egy poros placc volt néhány bódéval, ahol mindenfélét árultak, a busz meg egy bádogtető alatt várakozott. Úgy tűnt, hogy koreai import és elképzelhető, hogy eredetileg nem is egy busz volt, hanem kettőből kombinálták össze, a használható darabok megtartásával.

Közben valahonnan előkerült dán barátunk, aki meggondolta magát, és mégsem maradt Attapeuban. Nem csoda, a város neve bivalyszart jelent, alighanem nem véletlenül.

Mindannyian megvettük a jegyet a 38-as kilométerig, ahonnan nincs messze a Tat Fan vízesés. A sofőr ugyan azt mutogatta, hogy tízkor indulunk, de a jegypénztárban már fél tizenegyet mondtak. Valószínűsítettük, hogy a második lesz a helyes válasz, így letelepedtünk kávézni. Indulásig semmi nem történt a buszállomáson. Mikor aztán felszálltunk, a sofőr egyesbe kapcsolt, akkor beszáguldott még egy ilyen személyszállító teherautó, és nekiálltak átszállni az emberek, meg természetesen telerakni a csomagtartót cókmókkal, miközben a busz már gurult kifelé. Nem tudom miért nem várta meg, hogy nyugodtan bepakoljanak, mert a kapun kifordulva sem léptük át az öt kilométerórás sebességet. Úgy száz métert gurultunk, aztán megálltunk. A busz személyzete leült a fűbe, én meg leszálltam csinálni pár képet a tájról. Bámulatos egyébként, hogy volt egy sofőr, egy kalauz, meg két fickó, csak úgy, hátha kell erős ember berakodni, meg aztán, hogy legyen, aki megálláskor az éket a kerék alá rakja.

Tíz perccel később aztán motoron meghozták az elkésett utast, akire vártunk, így aztán mehettünk tovább.

Utazásunk nem volt egy eszeveszett száguldás, gyakran megálltunk, hogy aztán két megálló között lassan haladjunk. A Sekong nevű világváros után aztán célba vettük a Bolaven platót és észrevétlenül felkúsztunk 1500 méter magasra, ami abban nyilvánult meg leginkább, hogy a levegő kellemes 26 fokosra hűlt. Nem sokkal Paksong után elértük a 38-as kilométert. A legtöbb falu az út mellett egyszerűen a kilométerkőről nevezte el magát, amelyik mellett állt, így rengeteg táblát lehetett látni, amin üdvözölnek az akárhanyadik kilométernél.

Már jócskán délután volt, így jó lett volna valami szállást találni, mielőtt megnézzük a vízesést. Egy arra járó motoros páros azt mondta, hogy láttak egy vendégházat nem túl messze, így elindultunk teljes menetfelszerelésben a megadott irányba. Úgy másfél kilométer séta után meg is lett a tábla, de más nem, ugyanis ez a tábla csak azt hirdette, hogy Paksongban van vendégház.

Remek, visszafordultunk a vízesés felé, ahol tudtuk, hogy legalább enni kapunk. Természetesen szállás is volt, de kicsit elrugaszkodott árat kértek érte. Evés előtt még gyorsan vetettünk egy pillantást a völgy túloldalán lévő vízesésre, vagy inkább vízesésekre. Szép nagyok voltak, kár, hogy nem tudtunk közelebb jutni.

Én ugyan elindultam lefelé egy ösvényen, de inkább volt mászás, mint járás, amit műveltem. Agyagos, sáros hegyoldal volt, szerencsére rendes dzsungel, liánokkal, így volt mibe kapaszkodni. Leereszkedtem egy darabig, ahonnan jó kilátás volt, de tovább nem mentem, pedig lehetett volna még, de még vissza is kellett még mászni, meg nem akartam eltűnni hosszú időre.

Viszonylag sárosan érkeztem vissza az étterembe, ahol megvacsoráztunk, majd visszamásztunk az úthoz azzal a tervvel, hogy elindulunk a vendégház irányába, azaz vissza, Paksong felé, de ha jön egy busz, akkor azt leintjük és megyünk tovább Pakséba. Gondolom, ez így teljesen érthető.

Pontosan napnyugtakor értük el az utat, és kezdtünk el Paksong irányába caplatni az egyre nagyobb sötétségben. Úgy két kilométer megtétele után aztán jött egy busz, és fel is vett. Igazi VIP busz volt, ami azt jelenti, hogy kétszer annyiba került, mint a normál, cserébe fele annyi idő alatt tette meg az utat.

Rövidesen megérkeztünk Pakse egyik buszállomására, ahol mindhárman felpakoltuk a cuccainkat egy másik jellegzetesen helyi közlekedési eszközre, egy oldalkocsis motorra. Természetesen ez házilag barkácsolt eszköz, rengeteg van belőle errefelé. Az oldalkocsi szűkösen elég két embernek és a csomagoknak. Tulajdonképpen egy támlás pad, ami előtt lábtartó van, mögötte egy kis platószerű csomagtartó, felette meg vászontető. Mivel hárman voltunk, G a motoros mögött foglalt helyet, mi meg a kispadon nyomorogtunk lábunk alatt ez egyik hátizsákkal, míg a másik kettő mögénk volt felkötözve.

Megérkezés után a sofőrünk a helyi tarifa sokszorosát akarta beszedni tőlünk, de kemények voltunk, így meg kellett elégednie a dupla tarifával.

Az estét egy étterem teraszán töltöttük némi sör társaságában és a lao lao nevű rizspálinkát is megkóstoltuk lime-mal és mézzel. Egészen mojitoszerű volt, én meg egészen ittas, mire hazamentünk, szóval jól éreztük magunkat.