Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


37677 km, Kon Tum

2009.10.27. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel a megbeszélteknek megfelelően a recepción vártuk a buszt. Busz helyett egy személyautó jött, de legalább többé- kevésbé pontosan. Ez vitt ki a buszhoz. Természetesen nem egyenesen a buszhoz mentünk, hanem előbb felvettünk még egy utast, akinek olyan kiálló fogai voltak, hogy már rég ki kellett volna esniük.

A busznál gyakorlatilag csak annyi időnk volt, hogy egy nő még gyorsan lehúzzon némi pénzre egy pár darab baguette-ért, amit reggelinek vettünk, és már indultunk is. A buszban (Ford Transit) a hely természetesen szűk volt, amit lehetett még fokozni azzal, hogy soronként négy, majd öt embert zsúfoltak be.
Szerencsére mikor már kezdtek leszáradni a lábaim, akkor pont megálltunk egy kávéra. Ahogy minden rendes pihenőhelyen, itt is ki voltak feszítve a függőágyak, hogy aki akar, az egy kicsit szunyókálhasson. Nyilván nekünk erre nem hagytak időt, pedig részemről lett volna rá igény, még a kávé után is.
A visszazsúfolódást kihasználva megpróbáltam másképp hajtogatni a lábaimat, de a fizikát így sem sikerült legyőzni, kényelmetlen volt, de tény, hogy másképp.
A következő megálló nem volt tervezett, már csak húsz kilométer volt hátra, mikor egy baleset miatt meg kellett álltunk. Ugyan motorosok nem hevertek az aszfalton vérbe fagyva, de van egy olyan érzésem, hogy közvetetten ők okozták a szerencsétlenséget. Egy teherautó és egy kamion találkozott össze frontálisan, negyed átfedéssel. Ez pont elég volt ahhoz, hogy a fülkét – főleg a sofőr oldalán – fémhulladékká nyomorítsa. A járművek állapotából ítélve az egyik sofőr a helyszínen meghalt, vagy ha nem akarok ennyire hivatalos lenni, akkor péppé nyomódott, a másiknak talán volt rá esélye, hogy a kórházig kihúzza. Nem jó dolog ilyet látni.
Kon Tumba érve aztán a buszállomáson raktak ki. Ritka az ilyesmi Vietnámban, ahol általában a szállodánál vesznek fel és a város közepén raknak le. Rögtön arról érdeklődtem, hogy honnan, mikor és mennyiért mennek buszok Laoszba. Csak az derült ki, hogy a száz méterre lévő szállodában kell érdeklődni. Ott kiderült, hogy tényleg megy busz Attapeuba, este fél nyolckor. Ez nagyon furcsa volt, így többször visszatértem az indulás időpontjára, és keresztkérdésekkel próbáltam csőbe húzni a recepcióst, de csak ragaszkodott hozzá, hogy este megy a busz. Mondta, hogy jegy nincs, menjünk oda időre. Ebben meg is egyeztünk.
Visszamentem G-ért és együtt elindultunk a szállodába, hátha buszon kívül szoba is van, mert első nekifutásra nem értették, mit akarok.
Kivettünk egy szobát, még alkudtunk is, ami nem annyira egyszerű közös nyelv nélkül, aztán tettünk egy sétát a város – hogy is mondjam – nem túl impresszív főutcáján, csak hogy együnk valamit, aztán visszavonultunk sziesztázni.
Este még egy vacsoratúrát is tettünk, minek keretében először sikerült valami bablevesnek látszó dologból rendelni, amiről kiderült, hogy inkább a desszert kategóriába esik. Végül szendvicset ettünk, mert az utcán árult főtt csigához nem volt kedvünk. Az egészet egy sörrel zártuk le, mert így egészséges.

 

Címkék: vietnám kon tum

37441 km, Buon Ma Thuot

2009.10.26. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Ma vízeséses napot tartottunk. Először is rendeztük a számlát, ami nem ment egészen egyszerűen. Két éjszakát akartak felszámolni, mert korán érkeztünk. Aztán engedtek, hogy legyen másfél, végül meggyőztük őket, hogy jó lesz az egy éjszakának, cserébe bérelünk egy motort. Automata nem volt, csak félautomata, ami a kuplungolástól ugyan megóvott, de váltani azért kellett. Nem mintha ez olyan összetett feladat lenne, csak valahogy nem áll lábra a váltó ezeken a motorokon. Már Iránban is az volt a problémám, hogy nem tudok visszaváltani, mert nekem arra nem hajlik a lábam. Lehet, hogy már eredetileg is papucsos használatra tervezték őket, vagy arra, hogy kicsi emberek hajtanak majd velük, akik nem összehajtogatva ülnek a motoron.

Szóval felpattantunk és nekivágtunk a forgalomnak. Dalat ugyan nem számít nagynak, de motorosból így is van elég, mégsem szedtünk áldozatokat a városban. Tulajdonképpen csak az izgatta a fantáziánkat, hogy hogyan fogunk odatalálni. A könyvünk ugyan azt írta, hogy tábla jelzi a vízesést, de ez nem szokott jelenteni semmit.
Viszonylat egyszerűen megtaláltuk a városból kivezető utat, és eldöngettünk a Trai Mat nevű faluig, ahonnan még elvileg három és fél kilométer a leágazás. Erősen kerestük a táblát, de nem találtuk, így meg kellett kérdezni valakit. Integettek, hogy túljöttünk, menjünk vissza. Hogy mennyit menjünk vissza, azt nem derült ki, ahhoz már nyelvtudás kellett volna valamelyikünk részéről. Ötszáz méter után újra megkérdeztük, de azt hiszem, nem értették, hogy mit akarunk, mert elküldtek valami teljesen rossz irányba, szerencsére van akkor az egónk, hogy a saját elképzeléseinknek jobban hiszünk, mint a helyi lakosok útbaigazításának, így hamar visszafordultunk. Újabb két-három érdeklődés után már rajta is voltunk az úton, már ha lehet útnak nevezni azt, amin haladtunk. Valahogy az ember igényesebbé válik a burkolattal szemben, ha motoron ül. Biciklivel még könnyű kerülgetni a gödröket, autóval annyira nem érezni, motorral meg pont rossz.
Szépen legurultunk a völgybe, ahol egy segítőkész – valószínűleg nagyon unatkozó – fickó beirányított a parkolóba, ahol a sajátján kívül így már állt még egy motor, és megsarcolt a belépésért, meg a parkolásért. Ezzel megérkeztünk a Tigris vízeséshez. Ahogy közeledtünk, gyanús generátorhangot lehetett hallani. Aggódtam, hogy képesek voltak valami vízierőművet barkácsolni a tájba, de rá kellett jönnöm, hogy valami kabóca adja az enyhén excentrikus tengelyű, éppen felpörgő generátor hangját. Ezek a dögök teljesen rá vannak állva az elektromos berendezések hangjának utánzására. A mediterrán vidékeken jellemzően a nagyfeszültségű vezetékek zúgásának hangján tudatják a világgal, hogy léteznek. Itt meg generátor- vagy villanymotorhangot adnak.
A lépcsőkön leóvakodtunk a partra. A vízesés aljánál szépen szállt a vízpermet, jó csúszóssá téve a köveket. Mit mondjak, szép volt. A nagy gyönyörködés után felmásztunk a tetejéhez, ahol egy függőhíd lógott a víz felett, de tábla figyelmeztetett, hogy ne akarjuk használni. Tényleg elég rosszul nézett ki, és ha ott beleesik az ember a vízbe, akkor már csak a vízesés aljánál halásszák ki, feltehetőleg darabokban.
A helyet egyébként nem találták elég romantikusnak, ezért elhelyeztek egy-két igen esztétikus betonszobrot is. Például a vízesés tetejénél van egy barlang, amiben régen élt egy óriási tigris, innen a vízesés neve. Ebben most van egy olajfestékkel roppant élethűvé tett tigris a kölykével. Olyannyira törekedtek a hitelességre, hogy a tigrisnek az egyik lába csak egy véres csonk. A történet szerint ugyanis sikerült lábon lőni, azóta nem látták. Hát ilyen az ember, ha érdekli valami, akkor rögtön leöli, csak hogy megnézhesse. Kicsit arrébb állt még egy óriás betonvadász betontigrissel, meg egy még óriásabb betontigris, aminek fel lehetett mászni a hasába. Nincs olyan dolog, amit ne lehetne még egy kicsit jobban feldobni. Még jó, hogy a vízesés és a szobrászat szépen elkülönül!
Visszaszálltunk a motorra, és elindultunk felfelé. Egész jól bírta a gép kettesben. A főútra visszaérve hamarosan elértük a falut, ahol felfedeztük, hogy korábban úgy száguldottunk el egy pagoda mellett, hogy észre se vettük. Történelmileg - egyelőre - nem jelentős kortárs betonalkotásról van szó, amit porcelántányér- és sörösüveg darabokkal dekoráltak. Felmásztunk, bár a kilátás felejthető volt. A pagodában minden szinten ül egy Buddha, és mászás közben a gigászi sas is megfigyelhető a pagoda hátulján, amint a hátán visz egy fuvolást. Egyébként, hogy mindenkit összezavarjunk, ez a pagoda kivételesen toronyszerű pagoda, nem pedig vietnámi értelemben az.
Továbbrobogtunk a 20-as számú úton, meg sem állva Dalatban. Pontosabban megálltunk egy kicsit forgatni a térképet, meg visszafordulni, mert a trükkös dalati polgárok olyan utcaneveket adtak, mint például 3 Thang 4 utca, ami csak a térképen szerepel így, a valóságban már betűvel írják ki, mi meg ugye például vietnámiul sem tudunk, így csak később esett le, hogy a Ba Thang Tu ugyanazt jelenti. A Thangra ugyan lehetett volna gyanakodni, de Vietnámban minden utcának valami Thang, Thong, Thanh, Tinh, Trang, Trong, Thien neve van. Ha valaki azt hinné, hogy hülyéskedek, akkor téved, ezeket egytől egyig Nha Trang térképéről írtam ki. Azért arról, mert ott nyílt ki a könyv.
Szóval újra a 20-as úton gurultunk lefelé, a Datanla vízeséshez. A könyvünk szerint ez jól van jelölve, ami reményre adott okot. Tényleg volt tábla, úgyhogy elegánsan leparkoltunk, lezártuk a gépet, és fizettünk, ahogy kell. Mivel ide ilyen egyszerű eljutni, meg közelebb is van a városhoz, kezd elkurvulni. Sok a büfé, és aki lusta, az lépcsőzés helyett valami nyári bobféleséggel is legurulhat a völgy aljába. Néhány apuka gurult csak lefelé a gyerekkel, tövig húzott fékkel, nehogy megártson a nagy izgalom a gyermeknek.
A vízesés itt is nagyon szép volt, eltekintve talán attól az egy apróságtól, hogy a „sziklára mászni tilos” táblát én nem feltétlenül a vízesésbe raktam volna. A vízesésnél ugyan van egy kis híd, meg lépegetőkövek szigorúan betonból, de azért nem rossz. Kicsit elüldögéltünk egy olyan helyen, ahova nem vitt a szél vízpermetet. A vízesés aljában már itt is készült valami betonszobor összetéveszthetetlenül jellegzetes neoprimitív stílusban. Szükség volt rá, nélküle ez is csak egy lenne a sok vízesés közül.
Mivel még rengeteg időnk volt, ellátogattunk a Cam Ly vízeséshez is, de csak azért, mert a városban láttuk, hogy olyan szépen ki van táblázva. Nem volt egy nagy durranás. Maga a vízesés tulajdonképpen szép, csak egy kicsit már körbefejlesztették. Van felette szép színes híd, mellette kávézó, az innenső parton meg éppen egy szabadtéri színpad épült nagy nézőtérrel. A színpad helyszínének kiválasztásakor valószínűleg csak térképeket és fényképeket néztek, mert ha egyszer is kijött volna a helyszínre az ötlet gazdája, akkor egyből feltűnt volna neki, hogy a vízesés csak a fotókon csendes. Lehet, hogy a konszignációban cserélni kell az erősítőket, meg a hangfalakat valami izmosabbra.
A délután maradékára már nem terveztünk semmit. Teletankoltuk a motort, mert úgy kellett visszavinni, ahogy kaptuk. Trükkös benzinkutas természetesen nem nullázott, mielőtt tölteni kezdte, ezzel szert tett 200 Forintnyi extraprofitra. Kell majd úgyis orvosra, ha lehúzott egy életet a benzingőzben. A tankolás egyébként úgy néz ki, hogy a kútoszlopot körbeveszik a motorok, mint hangyák a kockacukrot, a kutas meg rohangál köztük a töltőpisztollyal. Szóval ha nem figyel az ember, könnyen elmarad a nullázás.
A motor visszaszolgáltatása után ettünk, és ügyeket intéztünk a neten, meg vártuk a buszunkat, ami helyett egy mikrobusz érkezett. Ezzel elfurikáztak ide-oda, hogy felszedjünk még pár utast, aztán a telephelyre, utána ki a városból, ahol találkánk volt egy kicsit nagyobb busszal, ebbe kellett átszállnunk. Hogy miért az erdő szélén, és hogy miért vittünk autósüléseket, amit ennek a tetejére kötöztek, azt nem tudom. Egyébként az ülések nagy része a kisbuszból származott, kiszerelték, hogy beférjen az a rengeteg doboz, ami éppen kitöltötte az utasteret. A csomagtartóban csak annyi hely volt, hogy szó szerint betapossák a két hátizsákunkat. Az ülések meg olyan közel voltak egymáshoz, hogy alig tudtam beszállni. Egy bácsi reklamált is, mert neki a lába alá még egy tekercs PVC padló is jutott. Így indultunk szépen dél felé, hogy a Dalattól északra lévő Buon Ma Thuotba menjünk. Kis kerülő, de ez itt normális. Az út viszont annyira rossz volt helyenként, hogy az nem normális.
Csak este tíz után érkeztünk meg, ami elvileg még mindig jó, mert nem kell felverni mindenkit, ha be akarunk jutni egy szállásra.
Az első helyen csak egy fiatal srác volt, aki nem állt a helyzet magaslatán. Telefonnal hadonászva azt ismételgette, hogy fondem, fondem, amit mi úgy értelmeztünk, hogy valakit fel kell hívnia. Nyomkodta is a telefont, de tíz perc után sem láttunk változást, így rákérdeztünk, hogy mi a vérveres öreg ördög valaga van már? Fondem, fondem, hangzott a választ. Na, akkor a viszontlátásra!
A közelben volt egy másik hely, ahol kaptunk szobát, sőt még buszt is szervezett nekünk az álmos lány, aki már a pult mögött aludt, mikor megérkeztünk.

 

Címkék: vietnám buon ma thuot

37165 km, Dalat

2009.10.25. 10:00 | Ahmet | 3 komment

Hajnali ötkor állt meg a busz valahol Dalat közepén, ahol aztán mehettünk Isten hírével. Két dolog hiányzott csak a boldogságunkhoz, mégpedig, hogy tudjuk, hogy hol is vagyunk pontosan és hogy ne legyen tök sötét, mert úgy nehéz elolvasni az utcanévtáblákat, illetve megnézni a térképet. Amúgy döbbenetesen hideg volt az eddigiekhez képest, úgyhogy két és fél hónap után elő kellett túrni a pulóvereket. Nyilván már a hátizsák legalján laktak, ahonnan nem volt egyszerű őket előhúzni.

Negyed órát topogtunk a sarkon, aztán elindultunk a jónak sejtett irányba. Eltaláltuk. Ott sorakoztak a nekünk való szállodák, természetesen mindegyik zárt ajtókkal. Az első helyen hiába kopogtunk, valaki nagyon jól aludt, viszont a szomszéd ajtót nyitott nekünk, és adott egy szobát. Sokat nem variáltunk, eldobtuk magunkat az egyik ágyon és átaludtuk a délelőtt igen jelentős részét.
Elsőként a Bolondházat látogattuk meg. Ez egy kissé lökött építésznő alkotása, még nincs teljesen kész. Nem ez az első alkotása, ami vitákra ad okot. Korábban már megépítették egy tervét Dalatban, de azt később nem találták elég szocreálnak, és lebontották. Kár, megnéztük volna azt is! Aztán 1981-ben az építésznő apja lett Ho Chi Minh utódja, vagyis Vietnám második elnöke, úgyhogy az ilyen problémái megoldódtak.
A ház egyébként vendégház, lehet szobát kivenni, bár a fene akarna arra ébredni, hogy mindenféle látogató akar bejönni a szobájába. Az épületet elnézve azt gondolná az ember, hogy Gaudi és Hundertwasser egy szép napon együtt beszívott oltári módon, majd másnap a tervezőasztalon ennek a háznak a terveit találták. Egyébként nem rossz, laknék benne, csak kicsit sok a lépcső, meg nem is kellene ilyen nagy ház, napokig tartana kitakarítani.
Ezután lesétáltunk a város közepén álló tóhoz és a partján elindultunk a virágkert felé. Szép hosszú séta volt, ráadásul a hajnali hideg sem volt már sehol. A park sajnos csalódás volt, mert azért többre számítottunk szépen elrendezett cserepes paprikavirágoknál. Az üvegház, ami bíztatónak tűnt, üzletnek bizonyult, és hát cserepes orchideát végképp nem akartunk az út hátralevő részén magunkkal cipelni.
A szállodánk felé tartva még beugrottunk a piacra bámészkodni. A kínálat természetesen itt is olyan volt, amiről csak hellyel-közzel tudtuk megmondani, hogy mit is látunk. Egy lavórban apró tekergő angolnák, egy másik lavórban háló alatt a szökésre bármikor kész békák, egy harmadikban szintén szökésre kész rákok voltak, bár azokra nem kellett háló, mindig visszacsúsztak. És volt még természetesen ezerféle hal. A gyümölcsrészleg sem volt sokkal eredményesebb fajismereti szempontból, bár itt legalább volt alma, amit megismertünk. Természetesen import, egyesével becsomagolva. Volt durian is, de még mindig nem szántuk rá magunkat, hogy kipróbáljuk. A durian a nagy tüskés gyümölcs, ami penetráns kéthetes pelenkaszagot áraszt. Ismerünk ugyan egy európait, aki szereti, valamint olvastam egy amerikairól, aki megszerette, de nagyjából itt véget is ért azon nem ázsiaiak sora, akik szeretik. Egyszer azért csak ki kell próbáljuk, hogy tudjuk melyik csoportba tartozunk.

 

Címkék: vietnám dalat

36890 km, Úton

2009.10.24. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggelivel indítottunk a közeli Lam Caféban, ahol egyúttal Csabával is találkoztunk. Reggeli után visszasétáltunk a szállodánkhoz, hogy felvegyük az előző nap megrendelt motorunkat. A tegnapi fickó helyett egy nő ült a pult mögött és elegánsan bámult ránk, hogy mit akarunk. Ahogy ez lenni szokott, nem indultunk a tervezett időben, mert még egy fél órát várni kellett, mire hozott valaki nekünk egy motort. Túlságosan nem bántuk, mert habár már a reggelivel is egy félórával többet szöszöltünk, mint gondoltuk, az egy órás késés pont arra volt elég, hogy elálljon az eső.

Végre meghozták az automataváltós szörnyünket és besorolhattunk a saigoni forgalomba. Nem mondom, egy élmény Saigonban vezetni, ami a robogók nem hivatalos fővárosa, de lehet, hogy rögtön királysága. Csabát követtük, aki tud motorozni, viszont nincs jogsija. Nekem meg csak az van. Így kerek a világ.
A Saigon folyó deltája felé tartottunk a mangrove mocsarakhoz. Miután a belvárosból kiverekedtük magunkat, a forgalom egy kicsit csökkent. Egyébként annyira nem gáz, mint amilyennek tűnik. A sebesség kicsi, ha már a tömeg nagy, és elég kevés az autó.
A város szélét a kompnál értük el. Pár perc alatt átkeltünk a folyón és a túlparton folytattuk az utat, ami mi már egyáltalán nem emlékeztetett arra, hogy a közelben van egy gigaváros. Lassan az út is elfogyott és ez sokkal rosszabb volt, mint a városi forgalom. Éppen újat építenek helyette, így néha sárban kellett menni, néha a félkész út töltésének peremén, a zúzottkövön, ami nem túl kellemes.
Útközben azért megálltunk néhány helyen. Például egy útszéli standnál, ahol a helyiek is megpihennek néha. Párféle üdítőt lehetett kapni, meg vízi kókuszt. Ennek semmi köze az igazihoz, talán csak az, hogy nagy barna gömb alakú termése van, pontosabban a termések alkotnak nagy barna gömböt. A gyümölcs húsa fehér, némileg takony állagú, és nagyjából ízetlen, úgyhogy kis cukorral szórják meg, hogy édes legyen, és jeget tesznek rá.
Az út mellett - ami újra előkerült az építkezés alól – már mangrove erdők álltak a maguk meglepő gyökérzetével. Ezek kicsit olyanok, mintha az árapály minden egyes fát alámosott volna és most a gyökereiken állnának. Szinte áthatolhatatlan, ha az embernek az a hülye ötlete támadna, hogy be akar menni egy ilyen erdőbe. Pláne, hogy az ár-apály zónában nőnek, tehát ha éppen nem víz van a fák között, akkor mocsár.
Végül elértük a Majom szigetet. Meglepő módon a hely az ott lévő majmokról kapta a nevét. Ketrecben kurkásszák egymást vagy öten, meg a ketrecen kívül vagy ötszázan. Ketrecben van még óriáskígyó, varánusz, meg egy számunkra ismeretlen, medvepofájú mélabús jószág. Ezek a ketrecek elég lehangolóak. A majmoké meg kimondottan olyan, mint egy kis börtön, mivel a rácson kívül ugyanolyan makákók mászkálnak és terrorizálják a látogatókat. Lehet, hogy a különösen rámenőseket zárták be?
Alapvetően a majmok békések és kitérnek az ember útjából, de ha bármi ehetőt sejtenek valakinél, akkor azt elveszik. Nem könyörögnek, csak viszik a cuccot. Néha nemcsak ennivalót, hanem érdekesnek tűnő tárgyakat is: kalapot, szemüveget, fényképezőt. Nem lehet véletlen, hogy az alkalmazottak csúzlival járkálnak. Mi is elkövettük a hibát, hogy a hátizsák kinyitásával túlzottan felizgattuk a fantáziájukat. A fotóscuccom nem annyira vonzotta őket szerencsére, miközben objektívet cseréltem, de Csaba hátizsákját lerántották a sárba, és már vitték is volna a dzsekijét, ha nincs észnél. Így csak sáros lett egy kicsit. És nem ez volt a nap utolsó sarazása.
A mocsár egy része le van kerítve, ott krokodilokat lehet megtekinteni az oszlopokon álló útról. Táblák figyelmeztetnek, hogy „A korláton kihajolni nem javasolt!” Hát igen, a krokodilok közé esni meg kifejezetten ellenjavallt.
El akartunk még menni motorcsónakkal a mangrove erdőben vezető csatornákon csónakázni és megnézni a vietkong bázist, mert természetesen nem hagyhattak ki egy ilyen kitűnő helyet, de sajnos az apály miatt olyan alacsony volt a vízállás, hogy nem mentek a csónakok.
Helyette lemotoroztunk a tengerig, ami már nem volt messze. Az apályra való tekintettel mindenki térdig a vízben gázolva megpróbált fogni valamit. Az sajnos nem terült ki, hogy kagylót gyűjtenek, vagy rákot. Én a másodikra tippelek. Nyeles hálókkal szántották az iszapot, aztán a vízben kiöblögették belőlük az iszapot, hogy láthatóvá váljon, van-e benne más is.
Egy jó kis kókuszos fagyi után elindultunk visszafelé. Egy útszéli kifőzdében és vegyeskereskedésben ebédeltünk, vagy inkább vacsoráztunk. Mikor újra motorra szálltunk, már ment le a nap. Szép volt. Mire elértük az útépítést, addigra tök sötét volt. Közben még az eső is esett egy szakaszon, úgyhogy még nagyobb sárra számíthattunk.
A töltés zúzottköve helyett az épülő út melletti földutat választottuk, hátha jobb lesz. Nem lett. Amellett, hogy zötyögött, még csúszott is a jól felázott agyag. Igazán felemelő érzés volt sötétben ezen motorozni. Meggondolni már nem igen tudtuk magunkat, mert felmenni a töltésre nem lehetett. Tulajdonképpen már túl voltunk a nagyján, mikor lépésben haladva a híg iszap alatt az első kereket elkapta egy mélyedés. Kerék jobbra ment, a motor meg balra. Igazából csak ő esett el, mi állva maradtunk, de a fotóscucc a térdeim közül, platty, beleesett az agyagba. Bevallom, mikor kihúztuk a szmötyiből és láttam, hogy a természet alapvető törvényei szerint azzal a részével esett bele, ami a hátamhoz ér, Isten nevét a számra vettem. Felállítottam a motort, ami viszonylag tiszta maradt és visszaraktam a helyére. Miközben azzal voltam elfoglalva, hogy G lábtartóját lenyissam újra, platty, leesett a másik irányba. Isten nevét bővített jelzős szerkezettel újra számra vettem.
Ekkor már hót mocsok volt az egész motor, mivel a hátizsák összekente, meg én is, mert ugye nehéz megfogni egy agyagcsimbókot anélkül, hogy magunk is sárosak lennénk. Ezt az agyagcsimbókot kellett a továbbiakban a két térdem közt fogni és kikecmeregni az építkezésről.
Végül csak aszfaltot, majd kompot értünk. Ott megnéztük mennyire is lett mocskos a cucc. Megtaláltuk a hátizsákot az agyag alatt. Szerencsére a korábbi eső miatt rá volt húzva a vízálló borítás, de az csak a külső oldalát védte. Mire a szállodához értünk a tokon meg is száradt a sár, simán le lehetett pergetni a nagyját. A többi részen meg egy ronggyal letöröltem amennyire lehetett. A motor állapota miatt nem nagyon idegeskedtek, de aki érte jött azért kipróbálta, hogy működik-e még.
A nagytakarítás után vacsorázni mentünk, ahogy voltunk sárosan. Szállodai szobánk ugyanis már nem volt. Vacsora után elbúcsúztunk Csabától, akinek másnap dolgoznia kellett, és a szállodában vártuk a buszunkat. Tizenegy előtt aztán jött egy motoros, hogy egyesével átvigyen a busz indulási helyére. Komoly ötven métert motoroztunk, egyszerűbb lett volna átsétálni.
Végül csak egy fél óra késéssel indultunk Dalat felé egy roppant elegáns buszon, ami sajnos nem lett kényelmesebb attól, hogy adtak takarót, amire semmi szükség nem lett volna, ha a légkondit nem fagyhalál állásra kapcsolják.

 

Címkék: úton vietnám

36746 km, Saigon

2009.10.23. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Csapatos utazáson vettünk részt. A turné keretében a Cao Dai templomot és a Cu Chi alagutakat látogattuk meg. A keretein kívül meg rögtön elsőként gyárlátogatásra vittek. Volt egy ötven négyzetméteres gyár, amiben 17 másodperc látogatást tettünk, és máris egy 500 négyzetméteres üzletben találtuk magunkat, ahol tömegével álltak a giccsesnél giccsesebb termékek, amelyeket elvileg a szomszédban gyártottak le. Voltak lakkozott vázák, dobozok gyöngyház berakással, tojáshéjból készült mozaikok, meg gyakorlatilag minden, ami ingyen se kellene. Megdöbbentő egyébként, hogy mennyi munka fekszik egy-egy ilyen ízléstelen szarban. A raktáron álló mennyiséget egyébként szerintem a szomszédos üzemben, ahol mellesleg rokkantak dolgoznak, 500 év alatt sem gyártották volna se, szóval lehet, hogy valahol van még egy gyár, esetleg gépsor vagy pincében tartott gyermekmunkások.

A buszba visszapattanva elindultunk az első igazi program felé. Engem meglepett, hogy milyen messze van, csak a harmincra emlékeztem a százharminc kilométerből. Hamar álomba zuhant az utasközönség fele, köztük én is. Úgy látszik, még mindig nem megy az, hogy egykor fekszem és hétkor kelek.
A Cao Dai templom egy teljesen agyament helyi vallás temploma. Megpróbáltak összegyúrni pár dolgot, ami a kezük ügyébe akadt és vallássá formálni. Mi, és még néhány más csoport a misére érkeztünk meg, amit délben tartanak, és vannak résztvevők is a turistákon kívül, tehát a vallássá gyúrás valamennyire sikerült. A templom maga hangyányit giccses, szép színes sárkányokkal, de van a tetején egy földgömb is, meg a homlokzaton szobrok a vallás szentjeivel. Meglepő módon ezek a szentek egészen széles körből kerültek ki, és szerintem mindenre készültek életükben, csak arra nem, hogy egy vallás pillérei legyenek. Ott van köztük Dr. Sun Yatsen, Victor Hugo, hogy az Európában is ismereteket említsem, valamint Nguyen Binh Khiem vietnámi költő. Őket éppen az istennel kötött harmadik szövetség aláírásának pillanatában ábrázolják. Az oltáron aztán vannak mások is, mint Sakyamuni, a történelmi Buddha, egy kínai tündér, Laoze és még néhány kínai isten.
A misét a karzatról meg lehet tekinteni. Nagyon hangulatos és látványos, leginkább zenélés és kántálás. Tisztára olyan, mint valami B kategóriás mozi elborult szektája. A hívők fehérben, a három különböző irányzat papjai kékben, pirosban, illetve sárgában vesznek részt a szertartásokon.
Ahhoz képest, hogy vagy három órát buszoztunk, nem sok időt hagytak nekünk, hogy nézzük a szertartást, menni kellett ugyanis ebédelni. Ez persze nem volt benne a túra árában.
A következő megállóhoz szinte Saigonig vissza kellett menni. A Cu Chi alagutakat, ugyanis az amerikaiak orra alá ásták a vietnámiak. Szerintem ezek, vagy hasonlók elég sok filmben szerepeltek már. A lényeg az, hogy a környék lakossága egy szerény 250 km-es alagúthálózatot hozott létre, amiben nem túl boldogan, de azért éldegélt, míg kint az amerikai katonák lebombáztak mindent, vagy éppen meghaltak egy primitív csapdában, amit a vietnámiak állítottak nekik sok szeretettel. Ezeknek a csapdáknak egy-egy példánya ki is volt állítva, meg lehetett nézni hogyan működtek. Lényege mindegyiknek az volt, hogy jó nagy vas- vagy bambuszdarabokat juttasson a gonosz megszállók testének valamely részébe, lehetőleg úgy, hogy ne is lehessen kihúzni. A legprimitívebbek csak gödrök voltak hegyes bambuszrudakkal, meg egy csapóajtóval a tetejükön. A helyi vezető úgy fogalmazott, hogy a rudakat méreggel is bekenték néha. Konkrétan a méreg egyébként fekália volt, ami ha nem is mérgező, de ocsmány fertőzéseket tud okozni, különösen trópusi klímán.
A botokon és köveken kívül voltak szofisztikáltabb fegyvereik is, például az aknák. Ezek is házi készítésűek voltak. Alapanyagot dobtak nekik az amcsik, csak át kellett alakítani. Kellett hozzá idegrendszer, hogy az ember nekiálljon szétfűrészelni egy 500 kg-os bombát! Akinek ez volt a munkája, attól soha nem lehetett olyan mondatot hallani, hogy „Múltkor azt csesztük el, hogy...” Sőt, valószínűleg a környéken dolgozó munkatársaknak sem nagyon volt lehetőségük utólagos panaszra.
Természetesen egy ilyen bombagyár is be volt rendezve úgy, ahogy az annak idején kinézett, és megtekinthettünk egy alagutat is. Pontosabban végig lehetett rajta menni törpejárásban, mert ezt már kibővítették, hogy ne szoruljanak be a turisták. Szerencsére hagytak azért egy eredeti méretű bejáratot, amit ki lehetett próbálni. A korabeli szabvány 20×40 cm volt. Én pont beférek, de nem tudom, hogy az alagút kanyarulatait hogyan venném.
Természetesen volt mozizás is, ami egy 1966-os propagandafilm volt, amelyen bemutatták, hogy Cu Chi békés és idilli tájait hogyan bombázzák sivataggá a gonosz ellenséges erők, és a bátor vietkong harcosok hogyan szívatják őket – szó szerint – halálra. Amerika persze még mindig ragaszkodik hozzá, hogy először is nem háborúzott Vietnámmal, másodszor pedig, hogy egyáltalán nem vesztették el a háborút.
Az alagutak után irányba vettük Saigont az esti csúcsban. Eltartott egy darabig, mire átaraszoltunk az egymillió moped között. És ha valaki azt hiszi, hogy ez ilyen költői túlzás, akkor nagyon téved, inkább eufemizmus. 6,3 millió lakosa van Saigonnak, és szerintem 16 év felett mindenkinek van motorja, ha mégse lenne, akkor biciklizik.

 

Címkék: saigon vietnám

36527 km, Saigon

2009.10.22. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Kora reggel érkeztünk meg Saigonba, vagy ha úgy tetszik Ho Chi Minh Citybe, esetleg HCMC-be. Egyébként kiírva még nem láttam sehol az új nevét, ami azért annyira már nem is új. Még a vonatjegy is Saigonba szólt.

Gyalog indultunk a belváros felé. Szép nagy város, kellett egy keveset gyalogolni, pedig a térképen alig haladtunk valamit. A népesség is jelentős, ez meg a motorosok számán látható kitűnően. Olyan tömegben haladnak a motorosok, - pláne csúcsidőben –, hogy az elképzelhetetlen. Ráadásul a fél város fel van túrva, így néha kicsit a járdára is felhajtanak, már ha van rajta hely. Normál esetben ugyanis a járda a boltok meghosszabbítása vagy azok parkolója. Ha valaki úgy akar gyalogosan közlekedni, hogy a járdán megy, az itt nem fog sikerrel járni. Tehet kísérletet arra, hogy minden akadályt az útra lelépve megkerül, akkor viszont legalább kétszer annyit fog gyalogolni, mint amennyit normál esetben kellene. Szóval a gyalogosok az út szélén mennek. Mi általában a forgalommal szembe, mert mégiscsak akarjuk látni, hogy ki üt el. Egyébként gyalogosként a közlekedés nem túl drámai, bár kívülről nézve azért egy három sávos úton való átkelés leginkább öngyilkossági kísérletnek tűnik. Szerencsére a forgalom sebessége nem túl nagy, meg egy moped elől mégiscsak könnyebb elugrani, mint egy busz elől, ráadásul a fékútja is rövidebb. A titok abban rejlik, hogy el kell indulni határozottan, és nem szivatni szegény motorosokat. Ha szép szabályos, egyenletes pályán haladunk, akkor ki fognak kerülni. Lehet, hogy csak centikkel, de az a centi ki van számítva. Ha valaki ugrálni kezd előre-hátra, azt nagyobb eséllyel ütik el. Az európai szokásokkal ellentétben azonban nem célszerű a kereszteződéseknél átmenni az úton. Itt ugyanis bárhonnan jöhet bármi, míg egy egyenes útszakaszon csak két irányból. Igaz a két irányból egyszerre és az út bármelyik oldalán.
Sikerrel megtaláltuk a város azon részét, ahova besűrűsödött az olcsó szállodák igen nagy hányada. Mi ezek közül is az olcsóbb árfekvést kerestük. Sajnos ez megint azzal járt, hogy le kellett mondanunk az ablakról. Na, bumm, kicsit később tudjuk meg, hogy esik-e.
Kicsit szétpakoltunk a szobában, aztán ügyintézni indultunk. Először is mosodába kellett adni a ruháinkat, mert a csapban mosás, - aminek G már feketeöves mestere –, nem segített rajtuk. Alapvetően inkább égetőbe kellene vinni őket, de ez az akció még várat magára.
A mosoda – európai szemmel kicsit meredek – mellékszolgáltatásként útlevélképek készítésével és fotónyomtatással is foglalkozott, így gyorsan csináltattunk egy kazal igazolványképet, mert az otthonról hozott elfogyott, nem is tudom mire. A tarsolyomban már csak kettő volt, ráadásul nem is egyformák és az egyik hátulján látszott, hogy valamibe egyszer már be volt ragasztva.
A fotók és a mosás elkészültét csak estére ígérték, így észemről ezekkel a szedett-vedett fotókkal vágtam neki a laoszi vízumigénylésnek. G-nek még volt készlete képekből, akár muszlim standardnak megfelelőt is tudott volna prezentálni.
Ugyan laoszi vízumot a határon is állítanak ki, de nem minden határátkelőnél, és meg nem erősített források szerint dongért amúgy sem, és ha mégis, akkor is csak tizenöt napra. Ezen indokok külön-külön is elegendőek lettek volna, hogy Saigonban zavarjuk le a dolgot.
A követség a város közepén van, sokat nem kellett túrázni. Kitöltöttük a formanyomtatványt, mellé raktunk két fényképet, meg az útlevelet és beadtuk. Mondta a pacák az üveg mögül, hogy egy pillanatot várjunk. Gondoltam kapunk egy átvételi elismervényt, meg egy időpontot, hogy mikor jöhetünk. Ázsiai országokhoz méltóan a pillanat volt vagy öt perc, viszont nem elismervényt kaptunk, hanem a kész vízumot beragasztva, meg egy majd kétmillás számlát. (A milliomossá válás egyik legegyszerűbb módja az, ha beváltja az ember a pénzét dongra.)
Délre megbeszélt találkozónk volt Csabával, aki ezzel elnyerte az „Első magyar Isztambul óta” címet, már ha nem számít csalásnak az, hogy otthonról szerveztek össze minket.
Az időt kihasználva elsétáltunk a közeli katolikus templomig, ami szép nagy, de bármelyik európai faluban szebbet lehet találni. Hiába, a kereszténység valahogy nem annyira lett sikeres errefelé, bár Vietnámban érték el a legnagyobb sikereket a hittérítők. Legalábbis ha nem számítjuk a térséghez a Fülöp-szigeteket, de ott a spanyolok dolgozták meg a népet és hát nekik voltak módszereik.
Csaba pontosan érkezett, de addigra már esett az eső, így aztán simán el tudott vegyülni a viet tömegben a robogóján ezüst nejlon esőkabátban.
Egészen hülye érzés volt valakihez magyarul beszélni, aki nem G. Nem mintha eddig nem csináltam volna, csak sose vártam választ. Aki nem beszél angolul, azzal ugyanis magyarul szoktunk tárgyalni. Mit strapáljuk magunkat, ha neki tök mindegy milyen ismeretlen nyelven beszélünk. Egyébként egész jó eredménnyel lehet így is elérni, hamar kiderül milyen hatalmas része van a nonverbális kommunikációnak és miért is olyan nehéz – pláne idegen nyelven – megérteni, hogy mit mond valaki a telefonban.
Az esőre való tekintettel egy közeli étterembe ültünk be ebédelni. Csaba már itt él egy ideje, így aztán nem engedett abból, hogy meghívjon minket. Azzal váltunk el, hogy este újra találkozunk. Míg ő dolgozott, mi megnéztük a Függetlenségi Palotát, amit mostanában Újraegyesítési palotának hívnak és elintéztük a sürgős szunyókálnivalónkat is. Kinek mi volt a munkája.
A palota egyébként a hatvanas években épült, annak megfelelő stílusban. Érdekes volt végigjárni az elnöki mozitermet, meg játékszobát. Természetesen bunker is van alatta, szabvány szürkére festve.
Este aztán egy klasszikus piaci mobil étteremben együtt vacsiztunk. Ez már nem olyan „egyféle kaja van” típusú hely volt, kitűnő halat ettünk. Nem olyan nehéz Vietnámban kitűnő dolgokat enni, és ezekért még csak puccos éttermekbe se kell beülni.
Csaba olyan régóta él Ázsiában, hogy továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy vendégül lásson minket. Igazán nagyvonalú. Szépen elbeszélgettük az időt, ideje volt hazaindulni, azért is, mert elkezdték ránkbontani a sátrat.

 

Címkék: saigon vietnám

36189 km, Úton

2009.10.21. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel a már kipróbált helyünkön reggeliztünk. Ez egy szabvány utcai étkezde, amilyen sok helyen található. Ahhoz képest, hogy a járdán rendezték be, egészen korrekt kis étterem. Az asztalokon ki van rakva az elmaradhatatlan chilliszósz, fogpiszkáló, szalvéta, stb. az asztalok fölé ponyvát is húztak a nap ellen. Persze az asztalok és a székek is gyermekméretűek, de ez így van szinte egész Ázsiában. Valamiért szeretnek kisszéken ülni, de ahhoz meg ugye nem megy a magas asztal. Enni egészen pontosan egyféle dolgot lehet, de ez annyira nem meglepő, az utcán azért mégsem lehet egy komplett konyhát összehozni. Általában apuka süti a húst, anyuka intézi a többit. Teljesen jó leosztás, mert apuka így elvonulhat kicsit távolabb, hogy a füsttel ne zavarja a vendégeket, a felesége meg őt ne zavarja.

Amúgy programunk nem volt a mai napra, de ez egy cseppet sem zavart. A délelőttöt már eltököltük, ki kellett jelentkezni a szobánkból, így strandolásra nem gondoltunk, mert finoman mondva is kellemetlen sós bőrrel egész éjjel utazni. Másrészt előző nap szénné égettem a fejemet, amin nem javított volna még egy kis napozás. Egyébként a helyzet a fejem tetején rosszabb volt, mint gondoltam. Már ennyi idő eltelte után is úgy néztem ki, mint akinek súlyos és borzasztóan gusztustalan bőrbetegsége van.
A tengerparton elindultunk a homokban, csak úgy céltalanul. A strand egyébként nem a világ legjobbja. A homok durva és sajnos a szemét is akad közte. Ráadásul a víz is hirtelen mélyül pár méter után, ami elég sok embert megviccel. Ez a hirtelen mélyülés ugyanis nem csak azt eredményezi, hogy hamar elfogy az ember lába alól a talaj, hanem azt is, hogy a hullámok a part közelében törnek meg, és a víz visszaáramlása is nagyon erőteljes. Ahogy ki is próbáltuk korábban, jól meg tudja forgatni az embert. Simán el tudom képzelni, hogy valaki pánikba esik és belefullad.
Séta közben próbáltuk meglesni a rákokat, akik az egész partot telefurkálták lyukakkal, de nem könnyű, mert már a közeledtünkre azonnal eltűntek a lyukakban. Ha valamelyik elbambult és sikerült meglátnunk, az is olyan tempóban rohant, hogy sokat nem lehetett látni belőle, amúgy is teljesen terepszínűek.
Jó messzire elballagtunk, ahol aztán leültünk egy fatörzsre, és néztük, hogy mit csinálnak a hullámok. Egészen addiktív, mint a tűz bámulása.
Visszafelé a pálmafák árnyékában üldögéltünk egy darabig, azon tűnődve, hogy vajon mikor érik a kókuszdió. Olyankor ugyanis nem bölcs alatta üldögélni, de nyilvánvalóan nem éreztek nagy késztetést, hogy a fejünkre potyogjanak, úgyhogy békésen nézegettük a motorcsónakkal vontatott ejtőernyősöket, ahogy a magasban fityegve próbálnak úgy csinálni, mintha élveznék.
Nagy tömeg nem volt a strandon, sőt kicsi sem, hiszen esős évszak van. Mindig esős évszak van, és még azt sem sikerült kideríteni, hogy eleje, vagy vége. Úgy néz ki, hogy valahol mindig van, és mi mindig ott vagyunk. Már közeledtek is a felhők, de csak diszkréten szemerkélt az eső, még csak fedél alá sem menekültünk.
Este aztán persze volt egy zuhé, de akkor már a szálloda halljában olvasgatva vártuk, hogy teljen az idő az esti vonatig. Mikor aztán elállt, meg késztetést éreztünk, hogy valami mást csináljunk, akkor felmálháztunk és kivonultunk az állomásra, hogy a váróterem dermesztő légkondicionált várótermében folytassuk az üldögélést.
Megjött a vonat, minden kocsiból leszállt egy-egy kalauz, kezében igazi viharlámpával, amiről aztán közelebb érve kiderült, hogy ledek világítanak benne, nem gyertya.
Elsuvasztottuk a hátizsákokat az ágyak alá és felmásztunk a helyünkre. Sajnos az ágy tíz centivel rövidebb volt nálam, de ennek ellenére azért sikerült aludni valamennyit.

 

 

 

Címkék: úton vietnám

süti beállítások módosítása