Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


53022 km, Yangon

2010.02.21. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Egy újabb remek éjszakát töltöttünk az Everest hotelben, bár most kicsit később ment el az áram, így tovább működött a ventillátor. Ennek ellenére elég korán keltünk. Megoldódott ugyanis a rejtély, hogy honnan tudták előző nap mikorra csinálják a reggelit. Sehonnan, jókor mentünk le. Ma ugyanis felhozták fél nyolckor. Megettük a tojást, megittuk a kávét, majd gyors pakolás után megváltunk a helytől, erre a napra már volt szobánk a Motherland Innben.

Miközben sétáltunk át, meglepődve tapasztaltuk, hogy a sokszor keresztezett vasúti síneken van forgalom. A vonatnyi lyukból előkerült egy dudáló vonat. Előtte egy ember gyorsan bezárta a sorompóként működő kapukat, aztán ahogy elment, már nyitotta is ki. Pontosabban, ahogy a mozdony elhaladt, már nyitotta is, amiben van logika, ha már ott a vonat, akkor nehéz elé hajtani. Aki így is belemegy, az belemenne sorompóval együtt is.
Mikor odaértünk a szobánk még nem volt kitakarítva, viszont kaptunk reggelit, ami nagyvonalú, hiszen így egy éjszaka eltöltésére két reggeli fogy. Nem mintha ez vágná tönkre az év végi egyenleget. Ha valami tönkreteheti egy yangoni szálloda jövedelmezőségét, az a kormány. Dollárban kell jattolni nekik, de ez nem komoly probléma, hiszen letagadják a vendégek felét, vagy amennyit van pofájuk, ezért aztán lehet kyat-ben fizetni. Nagyobb gond, hogy felhúztak egy új fővárost, de hiába vitték oda az összes kormányzati irodát, hiába vannak nyolc sávos kivilágított utak, csak nem akar fővárosnak kinézni. Úgyhogy újabb zseniális ötlettel álltak elő, akinek szállodája van Yangonban, annak nyitnia kell egyet Nay Pyi Tawban is, vagy választhatja esetleg azt a lehetőséget is, hogy bezár. Nagyvonalú és mesteri ötlet volt ez. Mintha nem a kereslet miatt nyílnának a szállodák, hanem a szállodák miatt jönnének a turisták.
A két reggelivel jelentősen telerakott gyomrunkkal aztán elsétáltunk a vasútállomásra, hogy befizessünk egy körútra. Igazából a szállásunk nincs a város közepén, jó kis séta beérni a központba, de a buszozás nem igazán alternatíva. Rengeteg busz közlekedik a városban, de az ajtóban lógó kalauz kiabálásából derül csak ki, hogy hova is tart, amit mi nem értünk. Egyébként ezek a buszok is leharcolt japán veteránok, következésképpen jobbkormányosak, vagyis az ajtó a bal oldalon van. A város forgalma ugyan nem rettenetes, de ahhoz azért igencsak sűrű, hogy az út közepe felé szálljanak le-, illetve fel az utasok. Így aztán vágnak rájuk ajtót a másik oldalon, a régit meg bedolgozzák. Mivel a sok lyuk nem tesz jót a vázszerkezet szilárdságának, általában nem elégednek meg egy lemezzel, hanem szép nagy vasdarabokat is behegesztenek, hogy tartson is valamit. Kell is, mert a teherautókhoz hasonlóan a buszok is jelentős túlterheltséggel közlekednek, és itt sem sokkal jobbak az utak, mint a városon kívül. Más városokban inkább teherautók szolgálnak buszként, arról meg hátul szállnak le, nem probléma az ajtó helyzete.
A vasútállomáson sikeresen megtaláltuk a peront és jegyet is sikerült vennünk. Fejenként egy dollárért végig lehet utazni a teljes kört, amit a vonat megtesz Yangon környékén szolid három óra alatt. Sok külföldi nem volt, rajtunk kívül még egy svéd pasi a thai nőjével, aki láthatóan nem annyira élvezte a myanmari kiruccanást. Nem tett jót a sminkjének. Végig azt néztük, hogy nem túl nagy-e a lába...
A vonat természetesen nem idegenforgalmi célokat szolgált, hanem a környékbelieket szállította. Az ablakok alatt végighúzódott egy pad, és a berendezés ennyiben ki is merült. Ajtó nem volt, de a sebesség nem is indokolta, ahogy az ablakok üvegezését sem. A vagon vége egy kötéllel le volt választva. A madzag pontos céljára nem jöttünk rá, de úgy nézett ki, hogy az ott a rendőrségnek fenntartott szekció. Üldögélt is ott egy rendőr, meg valami civil, valamint a padlón egy szakadt fickó, akiről később kiderült, hogy meg volt bilincselve. Egy idő után levették róla a vasat, így átrakhatta a mellette lévő dobozból a mosószappanokat egy szatyorba. Ezután a rendőr elpakolta bilincset, és elment. Nem sikerült értelmet passzírozni a látottakba.
Eleinte még egész kényelmesen voltunk, de aztán elkezdett megtelni a vonat. Egy állomáson megrohanta a tömeg, hatalmas batyukat tuszkolva befelé minden ablakon és ajtón. Valószínűleg piaci bevásárlásból jöttek az asszonyok. A hely kezdett szűkös lenni, vágta a hátamat a madzag, úgyhogy kikötöttem a csomót, úgyis mindenki átmászott a túloldalra, aki akart.
Mikor aztán visszajött a rendőr tiszta cicás volt, hogy lekötötték a rendőrségi madzagot, nekiállt visszaszerelni. Az asszonyok meg borultak a röhögéstől, hogy mit szenved vele.
Ahogy kezdtünk újra közeledni Yangon felé, megritkult a tömeg. Az egész vasútra jellemző, hogy egyszer megálltunk a puszta közepén, ahol pár melós feldobált néhány szétrohadt talpfát, amit előzőleg cseréltek ki. Egyszerűen beszórták az ajtón, aki bújt, aki nem... Később megálltunk megint valahol, ahol kiszórták. Miért is kellene ilyen apróság miatt valami gépet keríteni?
Visszaérve pont elég is volt a vonatozásból. Habár ugyanoda érkeztünk, ahonnan indultunk, nem volt értelmetlen. Mindenképpen meg kellett tapasztalni a myanmari vonatozást, ha már valós utazás keretében nem sikerült.
Ezután még elsétáltunk még a piacra, hogy holnapra vegyünk valami útravalót, mert repülünk, és nem is egyet, amit a gépen adnak, az meg csak arra elég, hogy lekösse magát a drága utas a leszállásig, meg rágjon, hogy ne duguljon be a füle.
Végül elmentünk a szokásos utcai kifőzdénkbe, hogy együnk valamit. Meglepő választékkal rendelkezik a legtöbb ilyen mobil bódé. Vacsi után természetesen az út túloldalát vettük célba, hogy esti Dagon sörünket bevegyük. Miközben átvergődtünk az asztalok között, egy férfi mutogatott valamit, de azt hittük, hogy csak azt mutatja, nyugodtan rakjuk arrébb a székeket, hogy elférjünk. Ahogy leültünk egy asztalhoz, azonnal megjelent a fickó, hogy szeretne minket meghívni egy sörre, és már az előbb is azt próbálta, csak pont telefonált, mi meg nem figyeltünk. Elfogadtuk a meghívást.
Kiderült, hogy emberünk csak egy kicsit angolt szeretne gyakorolni, meg beszélgetni. Hajóskapitány, és nagyon zavarja, hogy a pápua legénysége jobban beszél angolul, mint ő. Nyilván nem lehet egyszerű, mikor rádión kell megérteni, hogy mit is mond az amerikai partiőrség vagy egy észak-angliai rádiós.
Beosztásának megfelelően jól keres, ami myanmari viszonyokhoz mérten különösen jó fizetés. Bemutatta az unokaöccsét is, akiből elsőre nem sokat néztünk ki, de jó fej srác, jól beszél angolul. Tervei közt neki sem szerepel a myanmari élet, ahogy a kapitány gyerekei sem tervezik a hazájukban maradást. A lánya japánban tanul, a fia még itthon okozza a fejfájást. Tizenhat évesen ez nem nagy kihívás. Pilóta szeretne lenni, ilyen képzés meg természetesen nincs Myanmarban.
A politikáról megvan a véleményük, de nem mernek beszélni róla, legalábbis helyiekkel nem. Amíg az ember nem érint politikai témát, addig meg lehet lenni myanmarban, de ha jár a szája, akkor egyszer csak eltűnik, és senki nem fogja tudni, hogy hova. Ismerős.
Jól elbeszélgettünk, közben megittunk néhány korsó sört, és ettünk még egy kicsit. Nem lehetett lebeszélni róla, hogy rendeljen valami snacket. Például egy egész sült halat, némi sertéssültet, meg fecskét. az utóbbiból nem kértem. Nem azért, mert fecske, hanem mert csupa csont. Láthatólag ők másként kezelik a csontot, mert a fecskeszárnyakat azzal együtt elropogtatták. Nagyon örülök, hogy megismerhettem őket, igazán jó lezárása volt ez a myanmari utazásnak.
 
„Holnaptól nem leszek itt, más ország más szokások...”

 

 

Címkék: myanmar yangon

52972 km, Yangon

2010.02.20. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Szobánk hiába büszkélkedett úgynevezett légkondival, - ami amúgy is csak ventillátorként működött -, ha egyszer egész éjjel nem volt áram és ablak sem. Korán ébredtünk, leginkább arra, hogy forróság van, levegő meg nincs. Lementünk reggelizni, a recepción már tálcán várt a reggelink. Hogy honnan tudták mikor jövünk, az rejtély.

A kellemes éjszaka után átsétáltunk a másik szállodába, kettős céllal. Egyrészt vittünk egy bála mocskos ruhát, hogy mossák ki, másrészt megkérdeztük, hogy lett-e üresedés. A ruhákat bevették, és megígérték, hogy másnapra kész lesz, szoba viszont továbbra se volt, úgyhogy elsétáltunk egy másik helyre is, hátha szerencsével járunk.
A szoba, amit mutattak, csak dekoratívabb volt, mint az, amit pillanatnyilag bérelünk, ablak ebben sem volt, viszont a szép padlóra való tekintettel többet kértek érte. Mivel nem a padló szépségével volt problémánk, hanem a légzéssel, maradtunk annyiban, hogy nem költözünk.
Napi városnézésünket a mozi megtekintésével kezdtük. Szerencsére még játszották az Avatart, amit már majd négy hete is meg akartunk nézni, csak akkor váratlan időhiánnyal küzdöttünk. Elég korán volt még, a pénztárosok csak vakaróztak, a bejáratnál még a fémkereső kaput se kapcsolták be. Szépen kivártuk a kilenc órás nyitást, és vettünk két jegyet a legdrágábbikból (emelet, hátsó sor, közép, randiszék). Megint előállt a korábbi helyzet: fényképezőt nem lehetett bevinni – érthető okokból – nálam viszont pont volt egy, nem is kicsi. Egyszer már sikerült bevinnem, most sem okozott gondot. Nem szép dolog, de mentségemre szóljon, hogy nem szerzői jogokat akartam sérteni, csak egyszerűen nálam volt. Különben is, ha szerzői jogokkal akarnék cicázni, akkor letölteném a netről, nem fényképezővel szarakodnék a moziban. Persze sípolt a kapu, az őr meg mondta, hogy nyissam ki a hátizsákot. Kinyitottam a felső részt, ahol csak apróságok vannak. Mondta, hogy nyissam ki alul is. Kinyitottam a hátulját, ahova a tervező a laptopot szánta, de ott csak néhány papír volt. Most jött volna az a rész, ahol pár kiló objektív és egy barom nagy fényképező lapul, de kezdte magát kellemetlenül érezni a fickó, hogy egy turistával szórakozik, így intett, hogy menjek. Gondolom, sejtette, hogy fényképező van nálam, meg azt is, hogy ha az lenne a célom, hogy fényképeket csináljak a filmről, akkor ezért nem utaztam volna Myanmarig.
Összefoglalva a film 14.400 láb terjedelmét, azt tudom mondani, hogy jó volt, 3D-ben még jobb lehet. Egyébként valószínűleg kerekítési okokból az utolsó 400 láb filmet már nem vetítették le, az úgyis csak stáblista. A film utolsó másodpercei már lámpafényben mentek le, a főhős már világosban nyitotta ki a szemét. Nem tudom, hogy a helyi közönség mit értett belőle, de nem volt se szinkronizálva, se feliratozva. Mi mondjuk ezt különösebben nem bántuk. A film előtti reklám kicsit különbözött az otthonitól. Nevezetesen rövidebb volt, diavetítővel állóképeket vetítettek. Például poroltót reklámoztak. Aztán volt egy csomó burmai szöveg, lehet, hogy összefoglalták a történetet, vagy szerzői jogokra hívták fel a figyelmet, esetleg propagandaduma volt. A film előtt még meghallgattuk a himnuszt, miközben a lobogó myanmari zászlót láthattuk a vásznon. Utána jött akkor az a pár kilométer celluloid. Csak onnan tudom, hogy 14.400 láb, hogy ki volt írva a bejáratnál, hogy a film hossza ennyi. Nem tudom, hogy egy mozigépészen kívül mond-e ez bárkinek bármit is. Esetleg ki lehet számolni a film sebességét, ismerve, hogy 163 perc az időtartama.
Mozi után elmentünk az egyik piacra, hogy vegyünk egy longyit. Ez a helyi viselet. Mindenki ezt hordja, férfiak és nők is, bár a dizájn kissé különbözik.
Tulajdonképpen nem más, mint egy végtelenített textildarab, amibe belebújnak, aztán a derekukon megkötik. A férfiak egy csomóval, a nők szépen behajtogatják és begyűrik a szélét. Hogy mitől is marad ott, az némileg titok számunkra, de senkiről nem láttuk még leesni, viszont tény, hogy gyakran újracsomózzák. G akart egyet, de férfi stílusút, aminek az lett az eredménye, hogy mindegyiket nekem mutogatták. Az árak alacsonyak voltak, ahogy a minőség is. Megnéztünk vagy harmincat, mire találtunk egy olyat, amiben nem volt látványos szövési hiba vagy folt. Később kiderült, hogy erről meg a címkét nem lehet levenni, mindegy, majd mosásnál szétmállik és mindent összeszöszöl.
Kezdtünk fáradni, úgyhogy beültünk egy puccos kávéházba. Izzadt, büdös, és koszos ruháinkban igen szépen mutathattunk, de nem reklamált senki. Különben is, a pincér inge is lyukas volt. Miközben egy szelet nagyon jó tortát ettünk, és ittunk egy jeges cappuccinot, elgondolkodtunk azon, hogy ennek az ára egy napi átlagfizetés Yangonban.
Ezután a vaspiacot akartuk megnézni, de úgy tűnik, hogy elköltözött, mert a jelzett helyen nem találtuk.
Helyette a folyóparti úton – amiről a folyó nem látható – elindultunk a környék legforgalmasabb kínai templomához. Tényleg voltak hívők, legtöbben a jövő kifürkészésével foglalatoskodtak. Olyat már láttunk, hogy pálcikákat rázogatnak egy dobozban, várva, hogy az első kiessen, aztán az megmondja a frankót, de itt még két fadarabot is a földre dobtak. Nem tudom, hogy az mit jelent, lehet, hogy a jóslatot erősíti meg, vagy megmondja, hogy azt téves volt, rázzál újat. Túl sokáig nem bámészkodtunk, inkább elindultunk a kikötő felé, vagyis a személykikötőbe, ahova esetleg be is mehetünk. Tulajdonképpen az egész folyópart egy nagy kikötő, látni is a hajókat a kerítések, raktárak, daruk mögül kimagasodni, de bemenni nem lehet. Ezt egyértelműsíti a magas kerítés, tetején szögesdróttal.
A személykikötőbe is csak jeggyel lehetne bemenni, de simán bemehettünk, mikor mondtam, hogy csak ki akarunk nézni.
Éppen egy lerobbant hajóba nyomultak be az emberek. Nem nézett ki egy életbiztosításnak ez a járgány sem, de hát itt minden ilyen, miért lenne ez kivétel.
Innen visszamentünk a szállodánkba, nem mintha annyira közel lett volna, hogy csak így hazaszaladjunk, de kellett a fényképezőállvány estére. Ha már ott voltunk, benéztem, hogy mi a helyzet a budiban. Mikor már a kézmosásnál tartottam, elment az áram, ahogy szokott. Namost az ablaktalan szobából nyíló ablaktalan fürdőszobában sötét van. Nagyon. Próbáltam megtalálni a reteszt az ajtón, amit muszáj rátolni, hogy ne nyíljon ki az ajtó, de nem ment, meg kedvem sem volt a tapogatózáshoz, tisztán élt bennem a kép az ajtó és környezete tisztaságáról. A retesz emlékeim szerint viszont épp csak annyira volt betolva, hogy megakadjon az ajtó. Kilincs nem volt. Gondoltam, ha belerúgok az ajtóba, akkor kinyílik.
Így is tettem, tényleg ki is nyílt, viszont arra nem számítottam, hogy a lábam ellenállás nélkül hatol át a szerkezeten, hogy aztán a túloldalon rohadt fadarabok koppanása jelezze, hogy átszakadt az egész szar. Nem egy Chuck Norrisos rúgás volt, csak egy diszkrét bokamagasságban elkövetett odakoppintás. Később visszaraktam a darabokat, pont olyan szép és masszív lett, mint amilyen előtte volt.
Volt még idő sötétedésig, úgyhogy taxival elvitettük magunkat a város legnagyobb fekvő Buddhájához. Régebben egy nagy ülő Buddha volt, de az összeomlott, gondolom a fekvő biztonságosabb. A szobor egyébként egy üzemcsarnok jellegű acélszerkezet alatt heverészett, már csak egy daru hiányzott fölüle, és azt mondtam volna, hogy ez csak valami Buddhagyár lehet.
Az udvaron nézelődő apácák sokkal fotogénebbek voltak, és nem is bánták, ha csinálunk róluk pár képet. A myanmari emberek amúgy is szeretik a fotózást, pláne, ha utána megnézhetik az eredményt. Egy helyi idegenvezető, aki két német turistát pesztrált, mondta, hogy a nyolcvanas években vitt egy csoportot, amiben valaki polaroid géppel fényképezett. Azt még a szerzetesek agya se vette be, meg voltak győződve, hogy nem lehet földi eredetű a dolog. Tényleg van benne valami varázslat, ahogy az ember szeme előtt előjön a kép.
Átmentünk egy másik templomhoz is, de egy hasonló jellegű épületben üldögélő szobor megtekintéséért két dollárt akartak, azzal a jelszóval, hogy kell renoválásra. Nyilván a helyi melósok csak dollárért hajlandóak lapátolni. Kihagytuk, annyira nem volt jó.
A domb túloldalán lévő parkba akartunk menni, mert este állítólag szépen tükröződik a tó vizében a Shwedagon paya. Soha nem fogjuk megtudni, mert itt is le akartak gombolni rólunk egy csomó pénzt, konkrétan többet, mint amennyit egy tükörkép megér. Egyébként is kétségeim vannak ezzel a tükörképpel kapcsolatban, túl messze van a tó hozzá.
A tükörkép helyett egyenesen az eredetihez mentünk. A belépőt szedő nénik itt is zsebre dolgoznak, ugyanis jobban le akartak húzni, mint három hete. Jeleztem, hogy múltkor még nem ennyi volt, erre csökkentették az árat.
Már kezdett sötétedni, felkapcsolták a kivilágítást. Talán még többen voltak, mint mikor nappal jártunk erre. Biztos jobban ráérnek az emberek este, meg az idő is kellemesebb. Nappal meg lehet vakulni a fehér márványpadló és az aranyozott sztúpák között. Sajnos a felújítás nem ért véget, a sztúpa fele továbbra is takaró alatt van.

 

Címkék: myanmar yangon

52955 km, Yangon

2010.02.19. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Ötre volt állítva a vekkerünk, de háromnegyed ötkor ébredtünk, mert a szomszédot akkor verte fel a személyzet. Gondolom kért ébresztést, persze annyira nem bízott bennük, így ötkor megszólalt nála a vekker is. Nálunk nem, mert lenyomtuk. Borzasztónak tartom a vekker hangját, évekig keltem ötkor. Ennek következményeként sokkot kapok a Határ úti metrómegállóban, ahol csipogtatják azokat a szarokat, amiknek pontosan ugyanolyan hangjuk van, mint annak idején az enyémnek volt. A mostani vekkerünk kíméletesebb, és különben is kellemesebb dolgok miatt ébreszt. Most például azért tette volna, hogy felmenjünk a Golden Rockhoz. Ha ezt a nevet így magában egy fordító elé vetnénk valószínűleg valami olyan fordítást kapnánk vissza, hogy a rock aranykora, de nem, ez tényleg egy arany szikla. Kyaiktiyo néven ismerik Myanmarszerte, nagy tiszteletnek örvendő zarándokhely. A legenda szerint Tissa király egy remetétől ajándékba kapta Buddha egy hajszálát, amit addig a remete a kontyában rejtegetett. Kapott hozzá instrukciót is: keressen egy sziklát, aminek olyan a formája, mit a remete koponyájáé, és építsen rá egy sztúpát a hajszálnak. Eddig egész reális a sztori, bár nem vagyok benne biztos, hogy egy kontyban könnyű megtalálni azt a hajszálat, amelyik csak oda van eldugva. Persze nyilván Buddha hajszála tök más, mint egy porbafingó remetéé. Meg különben is, honnan szerezte? Na mindegy, szóval a király szerencsére egy alkimista apa és egy naga (kapaszkodj: sárkánykígyó!) hercegnő anya leszármazottja volt, így nem okozott problémát a megfelelő kő megtalálása a tenger fenekén, majd annak a hegy tetejére szállítása sem. A kő azóta is ott egyensúlyozik egy szikla peremén, és csak azért nem esik le, mert a tetején ott a sztúpa Buddha hajszálával. Mondjuk vannak csúnya dolgok a piacon, de egy alkimista-sárkánykígyó párzási jelenetet biztos sokan letöltenének a netről. Kicsit szkeptikus vagyok a történettel kapcsolatban. Persze biztos ezt sem szabad szó szerint érteni.

Szállodánk alkalmazkodott a turisták és zarándokok igényeihez, így a hat órakor induló első teherautó előtt megreggelizhettünk, majd az utat is megmutatták, hogy hol kell felnyomulni a járműre. Meglepett a járművek sokasága, ami csak arra várt, hogy felszállítsa a tömeget. Nem igazán értem, hogy miért ragaszkodnak a teherautókhoz. Valószínűleg ez így maradt abból a korból, mikor még nem volt busz, vagy ezt is a remete rendelte el. Mindenesetre a járművek nem szállítanak trágyát szezonon kívül, ez jól látszik rajtuk. Mindegyiknek nyolc sor deszka képezi a berendezését, valamint egy nagy ketrec van a plató mögé szerelve, oda lehet rakni a poggyászt. A platóra való felmászást lépcsők segítik, ami mellé a teherautók beállnak. Egy deszkára szigorúan minimum hat embernek kell ülni. Ezt ázsiai seggel még éppen meg lehet csinálni, de a mi sorunkba a négy európai mellé bezsúfolt két helyi közül az egyik rögtön indulás után feladta, és átmászott a csomagos ketrecbe. Pár perc után nagyon szerettem volna csatlakozni hozzá.
Sofőrünk nyilván ismerte az utat, de ez még nem jelentette azt, hogy hittem is benne, hogy túléljük. Irgalmatlan tempóban nyomta neki, igazából csak azért, mert lendületet gyűjtött ott, ahol lehet, hogy aztán fel tudjon menni ott, ahol igazából annyira nem lehet. Meredek volt az út, sok hajtűkanyarral, amik lehetőséget nyújtottak a jobbra-balra csúszkálásra és erőteljes billenésre, illetve sok volt a gödör is, ami meg pattogást adott az örömökhöz. Az egész út olyan volt, mint egy hullámvasút, csak itt őszinték voltak a sikolyok.
Végre megérkeztünk lekászálódhattunk a platóról azzal a megnyugtató tudattal, hogy végig kell csinálni ugyanezt lefelé is. Sokan már lefelé tartottak, ők a hegy tetején töltötték az éjszakát, és valószínűleg onnan nézték a napkeltét. Kevéssé tűntek vallásos áhítattal telítettnek. Inkább úgy tűnt, hogy egy jó buli volt.
Miután végre megtaláltuk a megfelelő utat a sok egyéb szent helyre vezető út között, elindultunk felfelé. Meredek volt, jó hogy nem üzemi hőmérsékleten kellett megtennünk, hanem így reggel hét felé. Sokan nem mentek még felfelé, inkább szembe jöttek az emberek. Legtöbben gyalog, de volt, akit hordszékben hoztak. Az utóbbiak egytől egyig halálosan komoly fejet vágtak, talán azért, mert érezték, hogy röhejesen néznek ki a négy hordár vállán pattogva.
Felfelé csak néhány barna ruhába öltözött szerzetes araszolt, tyúklépésben, láthatólag imádkozva. Kezükben adománygyűjtő tál, fejükön meg valami műbőr üléshuzat volt. Hasonlót sem láttunk eddig. Nem hiszem, hogy az út elejét valami platón tették volna meg.
Az út mentén meglepően sok volt a szemét. Úgy látszik, a szent hely tiszteletben tartása és a szemetelés nem kapcsolódik össze az agyakban. Mondjuk a kevésbé szent helyeken se kellene mindent elborítani nylonnal. Nem annyira meglepő módon sok volt a bazáros is, viszont meglepő volt a kínálat specialitása. Például csak itt kapható bambuszból készült játékfegyver, melynek az oldalán kis kurbli van, azzal lehet előcsalni a fegyverropogásra emlékeztető kattogást. Természetesen az alkotók agya itt is eldurrant, és nem álltak meg a pisztolynál vagy a gépfegyvernél. Lehet kapni másfél méteres halálvetőket és gyilokszórókat, vagy Buddha tudja micsodákat. Láthatóan népszerű szuvenír.
A hegy tetején aztán a külföldieket azonnal beterelik egy kis irodába, ahol lehetőség nyílik a jegyvásárlásra kemény valutáért. Érdekelne, hogy mi alapján válogatják ki, hogy ki fog jegyet venni. Mondjuk minket nem bonyolult kiszúrni, de a szomszédos országok lakói ugyan milyen látványos jellemzőben különböznek?
Kiperkáltuk a fejenként hat dollárt, meg a kettőt a fényképezőért. Meg sem kérdezték, hogy van-e, azonnal számláztak egyet, pedig simán letagadtam volna. A visszajárót is dollárban adták, természetesen a bankjegyek fele nem felelt meg a myanmari standardnak, ezeket kéjes örömmel baszkodtam vissza, ahogy ők is visszadobták a dollárjainkat az Inle tónál. Legalább nem húzták a szájukat, adtak helyette tiszta, gyűretlen bankjegyeket. Nem mintha nekünk nem lenne mindegy, de hát miért ne legyünk szarrágók, ha egyszer lehetőség nyílik rá. Különben is, ez a pénz a kormánynak megy, nem valamiféle fenntartásra, pláne nem szemétszedésre. Myanmarban amúgy is fétise van a szuper ép dollároknak, miközben a kyat bankjegyek némelyike olyan állapotban van, hogy seggtörlésre se használnám, de nem is lenne alkalmas, továbbá az is csak javítana az állapotán. Készítettem is egy képet arról a dollárról, amit nem fogadtak el, és arról a kyatról, ami még gond nélkül használható.
Természetesen a szent hely közelében már le kellett venni a cipőt, és mezítláb lehet megközelíteni a sziklát.
Tényleg a hegy peremén egyensúlyozik, tényleg arany, és a remetével vagy nagyon elbánt a sors, vagy a király rossz követ hozatott fel. Ilyen fejjel én is remetének mentem volna!
A szikla és a rajta álló sztúpa megéri a fáradozást, meg a sok imádkozó hívő is. Sajnos a környezet nem az igazi, kicsit sok a modern, ronda épület a környéken. Természetesen lehet aranylemezeket ragasztgatni a kőre, amit nem hagyhattunk ki, pontosabban én nem hagyhattam ki, G meg nem vehetett benne részt. Valamiért itt is le vannak tiltva a nők. Szóval a készlet egy újabb darabját is felnyaltam egy szent helyre. Remélem, segít, mégha minden tekintetben hitetlen vagyok is.
Elnézelődtünk, üldögéltünk, aztán csak elindultunk lefelé. A séta kevésbé volt fárasztó, mint felfelé, de valahogy hosszabbnak tűnt és talán még meredekebbnek.
Sokan vártak járműre, de egy sem volt. Vagy egy órát álldogáltunk, mire érkezett egy teherautó. Természetesen azonnal eltűnt a rend és fegyelem, meg az udvariasság is, és a lépcsőt mellőzve mindenki ott mászott a teherautóra, ahol tudott, és úgy furakodott fel, ahogy tudott. Csatlakoztunk a mozgalomhoz, így feljutottunk, de leülni már nem sikerült. Kitartóan tartotta egy-egy ember a kezét a kiszemelt helyünkön, jelezve, hogy az foglalt. Mi meg szép lassan ültünk lefelé, jelezve, hogy nem érdekel. Nyertünk. Lefelé szerencsére ésszel mentek a teherautók, gondolom, a sofőrök is tudják, hogy lefelé nehezebb megállni.
Ugyan vonattal akartunk Yangonba menni, de a lustaság megint győzött, így buszjegyet vettünk, és megebédeltünk a busz indulásáig. Az út nem volt igazán hosszú, pár óra múlva befutottunk a Yangoni busznegyedbe, ahonnan taxival mentünk a városba. Elsőre bepróbálkoztunk a szállodával, ahol az utolsó éjszakára foglaltunk szobát, de ez még nem az utolsó éjszaka volt, ennek megfelelően nem is volt hely. Semmilyen hely, még a folyosón sem.
Viszont találtak egy szobát egy közeli helyen. Hát, ahogy a szállásbeli tendencia alakult az elmúlt két éjjel, nem kellett csalódnunk. A ventillátorként funkcionáló légkonditól eltekintve egy pakisztáni szoba minőségét hozta, csak négyszeres áron. Ez van, ezt kell szeretni!

 

Címkék: myanmar yangon

52737 km, Kinpun

2010.02.18. 11:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A késve indult busz csodát tett, - bár nem volt rá igény -, és hajnali kettőkor közölték, hogy megérkeztünk Bagoba, lehet leszállni. Azonnal elvetettük az eredeti tervet, miszerint az első busszal tovább is állunk. Mivel pont egy szálloda előtt raktak ki, felcsöngettük a recepcióst, és kivettünk egy randa kis szobát. Úgy gondoltuk, hogy a pár óra alvásra alkalmas lesz a bemondott hat dolláros árért. Aztán mikor letelt a pár óra és fizetésre került a sor, kiderült, hogy fejenként annyi. Így már egyáltalán nem volt jó, viszont késő volt alkudozni. Meg különben is volt tévé a szobában, ami mindig megdobja az árat, a hűtőről nem is beszélve. Áram ugyan nem volt.

Bagoban a sok paya ellenére sem kívántunk hosszú időt eltölteni, mivel a payák közti teret kitöltő város nem túl szép, viszont átszeli egy szép nagy és zajos főút, payákból meg már erősek vagyunk. Csak egy gyors reggelit terveztünk. Kivételesen a reggelit magunknak kellett intézni, mert csodálatos szállásunkon nem kaptunk, ami meglepő ebben az országban.
Természetesen azonnal ránk talált egy motoros, aki mindenáron el körbe akart fuvarozni a városban, aztán mikor szembesült vele, hogy ebből nem lesz semmi, azonnal a buszjegyeshez terelt, ahol a tíz órás buszra meg is vettük a jegyet. Kicsit ugyan drágább volt, de a szállodánk előtt lehetett jegyet venni, és a busz is onnan indult. Állítólag. Tíz előtt lehoztuk a zsákjainkat, és vártunk. Pár perc múlva motorosunk egy barátjával kitalálta, hogy ingyen elvisznek a buszállomásra. Tényleg elvittek, tényleg ingyen. Természetesen a busz csak fél tizenegykor érkezett meg, majd velünk együtt a fedélzeten elhúzott a szálloda előtt. Nem tudom, miért volt jó, hogy elfurikáztak a buszállomásra. Talán a főttkukorica-árus profitált ebből a megmozdulásból. Tény, hogy a legjobb kukoricát eddig Myanmarban ettük.
A buszon sok dolgunk nem akadt. G kifejlesztett egy képességet, ami lehetővé teszi számára az olvasást olyan utakon is, ahol a vibráció a busz szétrázásával fenyeget. Akkor is tud olvasni, ha mindeközben egy szerpentinen haladunk. Azt hiszem, hívhatnánk ezt mitfahrer-szindrómának. Én maradtam a jól bevált ablakon kibámulásnál. Az is érdekes. Például megfigyelhető a dolgozó nép. A munkakörülmények katasztrofálisak. Láttam egy brigádot, ami körülbelül egy teherautónyi törött üveget lapátolt arrébb, természetesen papucsban. De láttam egy csomó melóst is, akik az építkezésen mezítláb dolgoztak. Ezenkívül láttam egy aszfaltterítő gépet. Előre kevert aszfaltot terített. Ezek szerint ilyen is van ebben az országban. Sőt, az út még felfestést is kapott! Ecsettel. A csík helyét kifeszített madzaggal jelölték ki, úgyhogy a kanyarokban csak közelítő poligonnal dolgoztak. Máshová terítőgép nem, csak kevert aszfalt jutott. A melósok szétgereblyézték, aztán mehetett rá a henger.
Buszunk Kinpun közepén állt meg. Ez egy elég kicsi település, igazából csak a közeli Kyaiktiyo alaptábora, vagyis a szent hely innen közelíthető meg. Mi is erre készültünk, csak nem azonnal, mert az út végét mindenképpen gyalog kell megtenni, azt meg sokkal kellemesebb kora reggel, mikor még nincs forróság. Ugyanis szépen elhagytuk Észak-Myanmart meg a hegyeket, úgyhogy a kora reggeli dermesztő tizenakárhány fokoktól ugyan megváltunk, helyette azonban visszakaptuk a nappali harmincakárhányat.
A busznál már vártak ránk, hogy betereljenek a legközelebbi szállodába. Szobát több árfekvésben is kínáltak, ugyan végignéztünk hármat, de már az elején tudtuk, hogy a legolcsóbbat fogjuk kivenni, akkor is, ha szar. Tizenkét órán belül ez már a második rohadás szoba volt. Nem túl bíztató tendencia! Alapvetően a szobák ára két dolláronként nőtt, de jelentős minőségbeli különbséget csak a padló terén tapasztaltunk, Igazából nem túlzottan érdekel, hogy beton, szakadt linóleum vagy kopott kerámialap van-e a talpam alatt. A korrektség kedvéért azért hozzátenném, hogy a betonpadlós penészszagúban is volt egész nap meleg víz.
Persze miközben mutogatták a szobákat, megkérdezték, hogy honnan jöttünk. Ez mindig az első kérdés, és gyakran nincs is második. Bár néha, mint most is, megjegyzik, hogy magyar vendég nem nagyon van.
Amikor kitöltöttük a szállodai nagykönyvet, láttuk, hogy kettővel előttünk jelentkezett be egy magyar. Na, ennyit a kevés magyarról. Gondoltuk, meg kéne lepni valamivel, („Rendőrség, kinyitni!” vagy esetleg „Szervusz, hogyhogy csak most jöttél meg, tegnapra vártunk!”) de aztán sokat nem strapáltuk magunkat, megtette egy „Szia, te vagy a Krisztián?” is. Innen már egyenes út vezetett a Myanmar márkájú gin, illetve rum előkotrásáig, meg az estét kitöltő beszélgetésig.

 

Címkék: myanmar kinpun

52467 km, Úton

2010.02.18. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Jól esett az alvás, csend volt és kényelmes ágy alattunk. Egy kicsit sikerült is bepótolni az elmúlt napok után. Ennek ellenére még a reggelit sem késtük le. Ráadásul két tojást kaptunk, amire még nem volt példa. Egyébként mindegy hova megy az ember, a reggelinél mindig ugyanazok a mondatok hangzanak el, már gondoltam is rá, hogy csináltatok egy pólót „coffee with milk, fried egg” felirattal. Általában a reggelit felszolgáló személyzet nyelvtudása ki is merül a kávé, tea és a tojás elkészítésének módozataiban. Ezt is úgy szokták megkérdezni, hogy csak azért értjük, mert a reggeliző asztalnál ülünk. Egyébként meglepően sokan beszélnek angolul, többen, mint mondjuk Thaiföldön.

Myanmarban egészen megdöbbentő helyeken lehet boldogulni az angollal. Nem azt mondom, hogy a főtt kukoricát áruló nénivel el lehetne csevegni az globális felmelegedésről, talán még az időjárásról sem, viszont megérti, hogy hány darabot akarok venni, és meg tudja mondani, hogy mennyit fizessek. Ez meg pont elég.
Délelőtt sok dolgunk nem volt, úgyhogy benéztünk egy netcaféba. A sávszélesség vagy inkább -keskenység itt sem volt jobb vagy rosszabb, mint máshol. Nem túl friss információink szerint a kormány 256 kb/sec-re korlátozta a sebességet mindenhol, amivel mindenféle szofisztikált szűrő nélkül megoldotta, hogy például ne lehessen megnézni a YouTube-on videókat. Ez például azért fontos, mert valaki felnyomta az egyik főfütyi lányának esküvői videóját. Az esküvői ajándékok becsült értéke nagyjából egy trishaw(biciklis taxi)-vezető 35.000 évi fizetésének felelt meg, feltételezve, hogy heti hét napot dolgozik és minden napja elfogadhatóan alakul (összejön négy dolcsi). Meg például felkerültek oda olyan dolgok is, mint az 50.000 szerzetes tiltakozó menete.
A leveleink elolvasása után a szomszédos piacon néztünk körül. Nem vettünk semmit, bár egy szépen faragott Buddha szobrocskánál meginogtunk, de tuti, hogy mire hazaérnénk, letörne a keze. és hát úgy már nem lenne az igazi. Persze a családban úgyis én ragasztok meg mindent, de akkor is!
Délután kivonultunk a buszmegállóba. Természetesen most is fél órával korábbi időpontra rendeltek oda, de most még késett is a busz legalább ugyanennyit. Nem bántuk, mert menetrend szerint hajnali négykor ért volna a busz Bagoba, ami nem a legjobb időpont. Várakozás közben néztük, ahogy telik egy pickup. Mikor már tele volt, jött egy másik, amin ugyanannyi utas volt, és azok mind átszálltak. Összesen huszonegy utast számoltam, de nem volt egyszerű megállapítani a létszámot. Az utakon ezek a legkisebb járművek. Személyautó alig van, cserébe viszont sok a teherautó. Ezek igen változatosak, az ezeréves Hino márkájú, hörgő ősteherautóktól, - amiknek általában már ajtaja sincs -, a házilag barkácsolt alváz, motor, plató, kisszék felszereltségű borzalmakon keresztül a négytengelyes, nyolckerekű óriásokig. Az utóbbiak vitathatatlanul a myanmari utak királyai. Sofőreik csak a legjobbak lehetnek, akik nemcsak kereket tudnak cserélni, de az út szélén képesek egy csavarhúzóval és egy kalapáccsal új hengerfejet legyártani. Ennek megfelelően büszkék is, szépen kifestik járgányaikat, általában valami tájképpel, de mindegyiken szerepel hátul a felirat: NISSAN DIESEL. Nem tudom, mi a típus valódi neve, de mindegy is, mert ezek a gépek nem azok, amik legördültek a futószalagról. Ezek a myanmari NISSAN DIESELek. Pályafutásukat azzal kezdik, hogy az alvázukat megerősítik, hogy jobban bírják a túlterhelést. Gondolom, a felfüggesztést is megpiszkálják, mert a megduplázott alváz teherbírását ki is használják. A plató hátulja lenyitható, bár inkább azt kellene mondani, hogy felcsukható, mert mindig le van nyitva vízszintesig. Két horgonylánc tarja ebben a helyzetben, mivel ebben az országban ez nem a plató hátfala, hanem annak meghosszabbítása. A teherautó akkor van tele, ha kanyarban még éppen nem borul fel. Ezt a terhelést lehet, hogy elviseli a dupla alváz meg a felfüggesztés, de a gumik például nem. Az országot háromszor tudják végigautózni oda-vissza, aztán cserélni kell. Ami még nem viseli ezt, az az úthálózat.
A felújítás folyamatos, de a kézzel, - úgy értem tényleg két kézzel - elegyengetett zúzottkő, amit hengerelés után vödörből meglocsolnak bitumennel, majd újabb kőréteggel látnak el, nem áll ellen pár percnél tovább. És hát ez a technológia napi ötven méter megépítését teszi lehetővé egy brigádnak.
Szerencsére a forgalom nem túl nagy, de így is folyamatos a dudálás. Nem az agresszív fajta, hanem az informatív. Jobbkormányos autókkal csak így lehet előzni. Pár rövid dudálás jelzi az előzési szándékot. Amíg a megelőzendő jármű vissza nem dudál, addig nem lehet menni. Minél szarabb az élet, annál inkább együttműködnek az emberek.

 

Címkék: úton myanmar

52090 km, Kalaw

2010.02.17. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Azt gondoltam, hogy a kolostorban valami vendégház vagy szoba van a túrázóknak, de nem. A templomban az oszlopok között voltak kihúzva mindenféle vásznak, hogy szobákra osszák a teret. Érdekes dolog volt a Buddha szobrok szomszédságában lekerített kis karámban aludni. Tulajdonképpen nem volt kényelmetlen, jó meleg takarók alatt aludtunk. Reggel aztán a templom visszakapta eredeti funkcióját. Hat előtt tíz perccel hallottam, hogy novíciusok vonulnak be és halkan pusmognak, majd egyszerre rákezdtek a kántálásra.

Aranyos volt, hogy aztán valakinek hat után csipogni kezdett az órája. Kis optimista! Még vagy fél hétig heverésztünk és hallgattuk a szerzeteseket, aztán felkeltünk. Természetesen hideg volt, de azért egészen elviselhető, csak az volt a kellemetlen, hogy mezítláb kellett üldögélnünk a teraszon, mert ugye továbbra is egy templomban voltunk. Reggeli után, még nyolc előtt el is indultunk. A táj nagyon szép volt, különlegessé tette a mindent beburkoló köd.
A hűvös időben könnyebb volt a gyaloglás, jó tempóban haladtunk. A környék kicsit változott az előző napokhoz képest, valahogy termékenyebbnek tűnt, előkerültek a teraszos rizsföldek is. Ez a fajta rizs jóval nagyobb termést produkál, mint a hegyvidéki, aminek nem kell vízben állnia. Nyilván cserébe teraszokat kell építeni, mert amúgy lefolyna a víz. Az már csak ilyen, tanultam egyetemen.
A falvak is jóval gazdagabbak voltak, sok ház már betontéglákból épült, nem bambuszból. Az utóbbiak szebbek, meg jobban illenek a tájba, de ezek biztos, hogy kényelmesebbek és tartósabbak.
Vezetőnk mesélte, hogy az apjának is voltak földjei, de eladta, hogy valami kis vállalkozást indítson. Szépen ki is fizették, de két nappal később a kormány bejelentette, hogy a 75 kyates, 45 kyetes és még pár bankjegy –ipiapacs – innentől nem ér, illegális. (Igen, voltak ilyen bankjegyek, sőt még 90-es és 15-ös is!) Szóval az, aki ilyeneket birtokolt, az gyorsan kitörölhette vele a seggét, és bedobhatta a budiba, mert attól a naptól kezdve illegális volt birtokolni őket. Nem bevonták, hogy aztán el kelljen zarándokolni a bankba és beváltani, hanem egy tollvonással megszűntették a vagyont, ami ezekben állt. Guide-unk mutatott is pár ilyen pénz. Azt mondta, hogy ha megnyalnánk, sós lenne az ízük az apja könnyeitől.
Egyébként az, hogy valakinek vállalkozása van, még nem jelent böhöm kocsit a ház előtt. Az utazásszervező, aki a vezetőnket leszervezte – és ezen jó kis százalékot akasztott – sem gazdag. A férje Yangonban dolgozik, ahol gondolom azért jobbak a fizetések, és az ő munkája is hoz a konyhára, így megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy a férje néha hazajöjjön megnézni a gyerekeit. Mondjuk úgy évente kétszer. Egy buszjegy egyébként 14 dollár.
A falusiak persze ennél is szegényebbek. Az egyik háznál, ahol megálltunk, volt egy asszony, aki a most tizenegy hónapos fiát császármetszéssel szülte. Ez a családnak két bivalyába került, ami 6-800 dollárnak felel meg. Szóval el lehet képzelni, mi történik azzal, akinek nincs két bivalya, meg hogy ez mennyi pénz egy olyan helyen, ahol harminc dollár előhúzása megdöbbenést kelt. Egyébként az asszonykát egy kosárban ketten vitték le a hegyekből és a legutolsó pillanatban értek a kórházba vele, ahol a vezetőnk felesége dolgozik. Azért is látogattuk meg őket, mert annak idején a srác adott neki vért, és ezért nagyon hálásak, szívesen látják, ha arra jár.
Rövidesen elértük a környék ipari létesítményeit, amiről már korábban hallottunk, a szénbányákat. Ezeknél fiatal srácok munkavédelmi strandpapucsban ereszkednek le egy kútba, hogy aztán kézzel kiássák a szenet, ami körülbelül tíz méter mélyen van. Ezt aztán vödrökben felhúzzák, és halomba öntik, amíg meg nem jön érte egy teherautó, amire szintén vödrökben adogatják fel. Nem tudom, mennyi lehet a várható élettartam, de erre még a vezetőnk is azt mondta, hogy nincs az a pénz, amiért csinálná. A bányák minden esős évszak eljövetelekor beomlanak, mikor átázik a talaj, úgyhogy a száraz évszakban elölről kell kezdeni. A szenet aztán a teherautók a helyi cementgyárba viszik. Hihetetlen, hogy egy cementgyárat képesek ilyen kőkorszaki módszerekkel táplálni.
Lassan visszaértünk a civilizációba, kereszteztünk egy aszfaltutat és láttunk egy autót is. Innen már nem volt messze Kalaw, rövidesen megláttuk a mobiltelefon-tornyot a távolban. Persze ez még másfélóra gyaloglást jelentett.
Ugyan van már mobil, de csak nagyon keveseknek. A simkártya ugyanis legalább három szép bivaly ára.
Átvágtunk a városkán, a hátizsákjaink már vártak egy vendégházban. Természetesen nem a legolcsóbb helyen, de azért kivettünk egy szobát, járt egy kis kényelem. A kilométerszámok senkit ne tévesszenek meg, a GPS kicsit furcsán számolja a kilométereket, ha gyalogolunk. Összesen 70 kilométert tettünk meg a három nap alatt. Izzasztó volt, de megérte. Egyáltalán nem tűnt három naposnak a túra.

 

Címkék: myanmar kalaw

52082 km, Tidei

2010.02.16. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Azt hiszem, egy viszonylag jómódú családnál aludtunk. Az emeleten kaptunk szállást, külön szobában. Fejenként három pokrócot kaptunk, lehet, hogy ezzel a teljes pokróckészletüket megkaptuk. Kellett is, mert hajnalban nagyon hideg volt. Nagyon korán ébredtünk, nem is egyszer. A földszinten ugyanis éjszaka az állatok laknak. Például egy kakas, amelyik egész éjjel kukorékolt. Ez a hajnali kukorékolás, ez egy városi legenda. Nyomják éjjel-nappal. Konkrétan ez a dög azt csinálta, hogy kukorékolt, aztán választ várt a falu többi kakasától. Ha nem válaszoltak, akkor a harmadik után abbahagyta. Ez volt a jobbik eset, mert ha jött válasz, akkor egy darabig eldumálgattak. Közben a bivaly nagyokat sóhajtozott. Lehet, hogy ő is aludt volna. Megfordult a fejemben, hogy lemegyek és kitöröm a kakas nyakát, aztán majd reggel megalkuszunk az árára. Volt más létforma is környéken. G tüsszentésére kétségbeesetten menekülő patkányok zaja volt a válasz. Mi nem érdekeltük őket, csak a száradni kirakott magok.

Aztán felkelt a nap is, meg mi is. Vezetőnk csinált egy jó kis reggelit a család konyhájában, ami a magyar nyári konyhák megfelelőjeként egy bambuszkunyhó a ház mellett.
Napi gyaloglásunk kezdeteként átvágtunk a falun. A házak mindenféle rendszer nélkül vannak elszórva a bambuszerdőben. Itt minden a bambuszról szól, mindenki kosarat fon. Azt már korábban megállapítottuk, hogy a bambusz mindenre jó, olyan, mint a nejlonharisnya és a drót együttvéve (G nagymamája mindent dróttal, az én nagymamám nejlonharisnyával javított meg).
Némelyik bambusztörzs oldala végig volt luggatva. Megtudtuk, hogy az a bambusz, amelyik egyenetlenül nő, az jó eséllyel kukacokat rejt. Ezeket kibányásszák az esős évszakban, és megsütve megeszik. Fúj, mi!? Pedig nem biztos, hogy annyira rossz.
Mikor indultunk, a falusiak már vissza is értek a pocsolyától, ahol a vizet merítik. Akinek jobban megy, az ökrösszekérrel hoz vizet valami olajoshordóban. Gondolom, nem hétkor keltek, mint mi, mert a tavacska elég messze van. Vezetőnk azt mondta, hogy jól fel kell forralni, de mikor megkérdezte, a helyiek azt mondták, nem forralják, jó az, ahogy van. Szóval vizet nem ittunk, csak teát. Ez a jó a teában, muszáj felforralni a vizet hozzá, meg az, hogy nem kínálnak zavaros vízzel, hanem teával. Továbbá az is kitűnő, hogy az ember nem gondolkodik rajta, hogy mitől barna. Elfogadja, hogy a tea barna, és ami úszik benne, az tealevél.
Az út kevésbé volt fárasztó, mint az első. Most is mentünk ugyan fel-le, de nem volt egyetlen hosszú, kegyetlen mászás sem a napon. Erdő egyébként nem sok maradt a környéken. Ennek is köszönhető az erózió, ami hatalmas vízmosásokat meg kisebb földcsuszamlásokat hagy maga után. Így aztán a termés is egyre gyengébb, egyre nagyobb területet kell megművelni. A lemosott talaj meg mind az Inle tóban köt ki, ami ugyan kisebb nem lesz, de érezhetően egyre sekélyebb. A helyenként öt méter mély vízmosásokat elnézve nem fog túl sokáig tartani, míg nem marad belőle semmi, csak valami mocsár. Ehhez az is hozzájárul, hogy egyre inkább használják a rovarirtó szereket és a műtrágyát. Az egyik a halakat fogja kinyírni, a másik miatt meg majd mindent beborít a hínár. Szép remények! A legtöbb helyen azért még hagyományos módon trágyáznak. A trágyát kosarakkal összehordják, hamuval és földdel keverik, majd némi komposztálás után kihordják a földekre. Tulajdonképpen jobban nem is nagyon lehetne csinálni. Ha egyszer tényleg elterjednek a kényelmesebb műtrágyák, annak nagy bukta lesz a vége, mert ez a keverék sokkal jobb a földnek, pláne ennek a poros vacaknak, ami itt van. Nyáron, mikor szakad az eső, sártenger az egész környék. Még most is látszik, hogy amerre a bivalyok járnak, az utat arasznyi mély lábnyomok tarkítják. Télen, a szárazság idején betonkeményre szárad, és a szekerek kereke alatt porlik. Mintha púderban járnánk, minden lépés hatalmas porfelhőt ver fel, ami mindent beborít.
Az ebédünket megint egy véletlenszerűen kiválasztott család konyhájába készítette el emberünk. A család egyébként mészégetéssel foglalkozott, ezt jól bizonyították a fehér lábnyomok is, meg a ház földszintjén tárolt égetett mész.
A környék kicsit szerencsésebb volt, mint a tegnapi, nem messze volt egy patak. Mi is kereszteztük a patakot, ahol asszonyok fürödtek, mostak, egy kislány meg éppen a kannáit töltötte vízzel. Nem mondom, hogy bármilyen előírásnak megfelelt volna a víz, de legalább ránézésre tiszta volt, és már ez is jelentős különbség.
Jópár falun áthaladtunk, az egyikben egy tehén annyira kétségbe esett, hogy a kötelét eltépve menekült, pedig ő bent volt egy kertben, mi meg kint az utcán. Nem tudom, mi lehet ilyen rémisztő bennünk. Lehet, hogy a szagunk. Ez már a második nap volt, tehát lehetett belőle bőven.
Érdekes elnézni, hogy dolgoznak az emberek. Egy öreg néni kézi malommal őrölt valamit, de voltak még szép nagy famozsarak is minden ház udvarán a rizs hántolására, illetve őrlésére is. Attól függően, hogy mi a cél, különböző törőket használnak. Van lapos, és van hegyes végű is, attól függően, hogy csak hántolni akarnak, vagy őrölni. Azt hiszem, mindkettő igen fáradtságos munka.
Estére megérkeztünk egy kolostorba, ahol az éjszakát töltöttük. Itt már sok volt a turista, mert minden túravezető útba ejti ezt a helyet éjszakai szállásként. Ennek megfelelően van egy jobban ellátott bolt is, viszonylag hideg sörrel. A konyhában folyamatosan ezer guide és szakács serénykedik, hogy a napi gyaloglásuk után a magukkal cipelt élelmiszerből még vacsorát is főzzenek a fáradt túrázóknak.
Beszélgettünk a többi túrázóval, például arról, hogy milyen nehéz itt az élet. Az egyik német srác azonnal be is mondta, a XIX. század romantikus baromságát: „de boldogok”. Mert az egyszerű emberek azok boldogok. Szeretem, mikor valaki ilyeneket jelent ki azok után, hogy két hetet eltöltött egy országban, vagy látott egy szakadt ruhában mosolygó koszos gyereket. Mégis mi a franctól lennének olyan boldogok? Hogy nincs egészséges ivóvíz, vagy orvosi ellátás? Hogy háromévesen már a hátukra kötik a fél éves testvérüket? Hogy öt évesen már a bivalyt viszik legelni, hét évesen egyedül kiküldik őket aratni? Hogy ünnepeken jut valami a rizs mellé? Vagy csak attól boldogok, hogy nem tudják, milyen szarul élnek? Egyáltalán még ha éppen boldogok is, ez egy igen relatív boldogság, és talán nem kéne kijelentenie olyasvalakinek, aki pár hét múlva visszamegy a fűtött lakásába és esténként egy sörrel a kezében nézi a meccset.

 

Címkék: myanmar tidei

süti beállítások módosítása