Reggel felmálházva kivonultunk a kikötőbe. Kikötő alatt a folyó azon szakaszát kell érteni, ahol az út belemegy a vízbe. Itt kötnek ki a kompok, és ha már egy hajó ott köt ki, meg út is vezet a vízhez, akkor a többi is ott köt ki. Szépen sorakoztak is a part mentén a hajók, utasokra várva. Nem mondanám, hogy szépek, mind egy mintára készült, azt hiszem egy személyvagon és egy banán keresztezésével.
A jegypénztárként funkcionáló bódéban éppen senki nem ért rá velünk foglalkozni, de túlzottan nem idegesítettük magunkat, rohanni itt felesleges. Amíg én a cuccokat őriztem és információkat szereztem be, addig G két tonhalas szendvicset, mégse induljunk el egy hétórás hajóútra reggeli nélkül. Egy srác megerősített, hogy nem érdemes kapkodni, a hajó körülbelül nyolc harminckor fog indulni.
Nyolc körül megjelent a kisablaknál két ember, és közös erővel kiállítottak nekünk két jegyet Tha Suangig, és mellé odabökték, hogy a 77-es hajó a miénk. Csak le kellett mászni a meredek lépcsőkön, és ott volt a mi hajónk, ami talán a legrövidebb pallóval volt elérhető az összes közül. Ez fontos dolog, ha sok cuccal kell beegyensúlyozni. Természetesen a bárka fából készült, keskeny volt és hosszú, teteje volt, de ablakai nem. Elég nagy hülyeség is lenne beüvegezni ezen a klímán. A berendezés amúgy elég meglepő volt. Az – úgymond – első osztályon valami mikrobuszba szánt ülések sorakoztak. Lecsavarozva egyik sem volt, csak kis talpat fabrikáltak nekik, amiken még gumibelsőből csúszásgátló csíkok is voltak. Üléshuzat helyett mindegyiknek a támláján egy mentőmellény volt. Hátrébb, a másodosztály ugyanígy volt berendezve, csak fapadokkal. Azt hiszem, hogy a könnyen mozgatható ülésekkel sikerült egy nagyon flexibilis belső teret varázsolniuk, igény szerinti első-, másodosztály illetve raktér mérettel.
Az ígérteknek megfelelően körülbelül fél kilenckor elindultunk, majd rögtön meg is álltunk pár méterrel arrébb, a komp mellett, hogy még valaki felugorhasson. Innen aztán nem volt megállás, habosítottuk a Mekong vizét.
Itt azért nem olyan széles a folyó, mint amilyen Laosz legdélebbi végében volt, viszont meglehetősen gyors folyású és veszélyes. Rengeteg a zátony, amik közül a nagyobbakra kis betonépítményeket raktak, hogy jobban lehessen látni, de van rengeteg kisebb, amik magas vízállásnál teljesen veszélytelenek, most viszont már kiálltak. A zátonyokon kívül rengeteg volt az örvény is. Ez mondjuk egy ekkora hajót nem nagyon zavar, sőt a kisebbeket se nagyon, de nincs az a pénz, amiért megpróbálnám átúszni. Néha a sima vízfelületen lehetett látni két méter átmérőjű területeket, ahol úgy tűnt, hogy a víz húsz centi magas dombocskát alkot, úgy buzgott felfelé, arrébb meg méteres örvények voltak.
A parti sziklákról sok helyen hosszú bambuszrudak nyúltak a víz fölé, ehhez voltak rögzítve a varsák. Ahol volt egy kis öböl, ott meg madzagot feszítettek ki, arról lógtak le a damilok a horgokkal. Máshol a parton nagy tálakkal mosták az aranyat, mint a filmekben. Így nézelődve hamar eltelt az a hét óra. Csak egyszer álltunk meg, hogy egy család kiszálljon, majd nem sokkal később Tha Suangnál, ahol mi is kiszálltunk, a többi turista nagy meglepetésére.
A falu tényleg a világ vége, ennek ellenére a hajó érkezését két sawngthaew is várta. Felzsúfolódtunk a platóra, aztán még vártunk vagy egy fél órát, majd végre elindultunk. Szerencsére a mi teherautónk ment elöl, mert az út azon kívül, hogy rettenetesen kanyargós, zötyögős és meredek volt, még porzott is. Rövidesen azonban megálltunk, és akkor megelőzött a másik, onnantól aztán nem csak mögöttünk volt por, hanem előttünk, mellettünk és rövidesen bennünk is.
A hegy túloldalán aztán mondhatnánk, hogy feltűntek Hongsa fényei, de nem mondjuk, mert Hongsában csak az tűnt fel, hogy iszonyatos por van. A buszállomáson raktak ki, ami elég nagyképű név egy olyan helyre, ami tulajdonképpen egy poros placc kunyhóval, buszok nélkül. Ide ugyanis nem jönnek buszok, csak a kisteherautóból kialakított sawngthaew-ek. Az út túloldalán rögtön ki is vettünk egy szobát, majd elindultunk megkeresni a Jumbo Guesthouse-t, hogy a másnapi programot elrendezzük. Ott aludni nem akartunk, mert az nyilvánvaló volt, hogy nem az a legolcsóbb hely.
Monica, a tulajdonosnő egy jelentősebb összegért el is rendezett mindent, majd invitált, hogy együnk nála. A társaság rajta kívül Johnból állt. John egy párhuzamos univerzumból türemkedett át a mi dimenziónkba, esetleg egy idővihar sodorta át ide, egyenesen Woodstockból.
A fizimiskája olyan volt, mint Mozarté, egy szatyor cigivel érkezett. Mondta, hogy az nem okoz neki problémát, ha nincs ópium vagy kokain, esetleg marihuana, de cigi nélkül megőrül. Különben is, a dohány megnyitja a légutakat, erősíti az immunrendszert, csak az a lényeg, hogy fizikai tevékenység, sport közben kell szívni, nem üldögélve. Merőben új teória, de tudott még meglepő dolgokkal szolgálni. Abból él ugyanis, hogy évente két hónapig drogot csempész Marokkóból Svájcba. Az év másik négy hónapját nyomorúságosan tölti el golfozással Írországban, a fennmaradó hat hónapban pedig utazgat. Értetlenül mesélte, hogy hiába győzködi a 25 éves lányát, az csak nem akarja kipróbálni a drogokat, csak panaszkodik a súlyára, pedig a drogok megoldanák a problémáját. Szerinte ugyanis a drog a legjobb dolog a világon. Ekkor már legalább a negyedik szép kövér jointot tekerte, amiből azért jutott a háziasszonynak is.
Ahogy néztem ő sem vetette meg a zöldet, egy – amúgy hagyományosan ragacsos rizs számára készült – bambuszdobozban tartott jelentősebb mennyiséget, „Nur für die Chefin” cetlivel a tetején. John aztán kifejtette, hogy Laosz a legjobb ország, az utolsó tiszta néppel. Monica, aki két éve vendégházat vezet itt, csak egy arckifejezéssel válaszolt, amiben benne volt minden. Szóval a kis vacsoraparty szürreálisan alakult, de határozottan élvezhető volt.
Utolsó kommentek