Tiny Little Big Thing

A városi parkban szépen megreggeliztünk, a rózsaszín betonasztalnál a Disney figurákkal díszített beton támfalak mellett, majd felmásztunk a várhoz. Nem kell meredek, hosszú mászásra gondolni, csak olyan kényelmes séta, de valahogy nekünk nagyon mászásnak tűnt, úgyhogy el is döntöttük, hogy nem utazunk ma tovább, inkább pihenőnapot tartunk.

A vár ma már szerencsére nyitva volt. A kapuban felvették az adatainkat, honnan jöttünk és mikor, sajnos a gépjármű rendszáma, sofőr neve, idegenvezető, stb. rovatok üresen maradtak, viszont fizetni nem kellett a belépésért.

A vár már ezer éves, vagy több is, senki nem tudja, viszont az elmúlt 150 év, amíg üresen állt, nagyon megviselte. A falakat és a kormányzói palotát helyreállították, de a többi épület nagy része romos. Nem baj, így is nagyon jól nézett ki, háttérben a 4420 méter magas Hezar heggyel, amin még mindig volt itt-ott hó. Alaposan körbejártunk mindent, benéztünk mindenhova, felmásztunk, ahova fel lehetett, valószínűleg oda is, ahova nem, de hát ki a fene tudja elolvasni a piros háromszögbe írt fárszi feliratokat?

A várnézés után fáradtságra való hivatkozással ledőltünk a szállásunkon, ahol aztán aludtunk is három órácskát, hogy farkaséhesen ébredjünk.

Az ételvadászat egész szép eredménnyel zárult, de csak a szerencsének köszönhetően. Az egyik helyen, – nevezzük étteremnek – valaki éppen csirkepörköltet evett rizzsel. Azonnal ráböktünk, hogy olyat kérünk mi is.. Végre valami finomat ettünk. Nem volt egy magyar csirkepaprikás, de nem is kellett, hogy az legyen. Szerencsére nem csak jó volt, hanem sok is, úgyhogy a betervezett dinnyéről már le is mondtunk, csak a parkban pihegtünk.

A délután hátralevő részét olyan hétköznapi dolgokkal töltöttük, mint mosás, hajvágás, hátizsák elrendezése, cipőpucolás.

A hajvágást már régóta terveztük, de a körülmények eddig nem segítettek, most viszont volt saját fürdőszobánk. Iránban ilyen egyszerű dolgok is bonyolultak lehetnek, mert ugye a szőnyeges szobában már csak nem állunk neki hajat nyírni. Közös helyiségekben meg fejkendőt kell G-nek viselni, úgy meg nehéz hajat vágni. Lehetett volna még az a megoldás, hogy elmegy a helyi női fodrászhoz, de az meg csak fársziul van kiírva, és a kendős probléma miatt az utcáról nem is lehet látni. Legalábbis még nem láttunk, bár borbély az van dögivel. Meg aztán hogyan magyarázza el, hogy milyenre akarja? Eleve melyik nőnek van Iránban rövid haja?

G a táborhelyünkön maradt, mi Pierre-rel felmásztunk a mögöttünk álló dombra, ahonnan jobb volt a kilátás, aztán még napkelte után fél órát rohangáltunk a fényképezőinkkel. Az előző esti pornak semmi nyoma nem maradt, gyönyörű tiszta volt az ég.

Egy órával később a pakolászásunkra csak felébredt Hossein is, és nekiláttunk elpakolni a szőnyeget, gázfőzőt, egyebeket. Tulajdonképpen vissza, Kerman felé indultunk, de előtte még tettünk egy kis kitérőt, hogy megnézzük a Kaluts másik oldalát, ahol a dombok inkább kerekek, mint szögletesek, aztán megálltunk a Só folyónál, ami tényleg sóból van. Időszakosan folyik erre némi víz, aztán felszáradva csak a só marad.

Megálltunk egy aprócska karavánszerájnál is. Azonnal javasoltunk Hosseinnek, hogy ha már vendégházat akar a sivatagban, akkor próbálja ezt használni, ne valami ronda betonházat, amit az útépítők hagytak hátra. Remélem sikerül megvalósítania, mert végre lenne egy autentikus szálláshely Iránban.

Egy pillanatra megálltunk még egy qanatnál, amit éppen karbantartás alatt áll, de péntek lévén nem volt ott senki. Karbantartáskor a függőleges aknák tetejét kibontják, és egy ember lemászik kitakarítani a homokot, míg két-három másik, egy egyszerű szerkezettel vödörben húzza fel a kitermelt sarat. Itt a qanat kb. 20 méter mély, nem lehet egy leányálom dolgozni benne. Maga a csatorna amúgy is annyira szűk, hogy egy ember éppen csak elfér benne.

A qanatok tényleg nagyon fontosak. Amikor 2003-ban Bamban a földrengés összedöntött mindent, meghaltak rengetegen, az első dolog az volt, hogy rendbehozták a qanatokat, különben az egész oázis kiszáradt volna.

Végül Kerman irányába fordultunk, de hazaszáguldás helyett még megálltunk egy nagyobbfajta karavánszerájban reggelizni. Természetesen teafőzéssel kezdtük itt is, meg szőnyeg leterítéssel. Az ilyen karavánszerájok egyébkén az országot behálózó utak mentén mindenhol voltak, kb. 30 km-re, vagyis egy napi járásra egymástól.

A visszaúton még Hossein telefonon foglalt mindhármunknak buszjegyet Rayenbe, úgyhogy a buszpályaudvaron kiszállva, szinte csak át kellett ülni a buszba.

Pierre rohant, mert a következő napon lejárt a vízuma, el akarta hagyni Iránt Pakisztán irányába, ami amúgy sem egyszerű, de pár napja volt egy robbantás, amiben huszonakárhány síita meghalt. A szunnitákat tartják felelősnek, de a média azonnal továbbgondolta a dolgot, és kihozta, hogy biztos az USA robbantott, hogy szítsa a feszültséget.

Mi nem siettünk, megkerestük Rayen egyetlen szállodáját, lepakoltunk, tettünk-vettünk, ahogy azt szoktuk, később megkíséreltük az evést, persze minden zárva volt, kivéve egy szendvicsest, hurrá. Valami oknál fogva az eladó teljesen meg volt lepődve azon, hogy evés céljából jöttünk be a boltjába, de az is lehet, hogy csak az zavarta, hogy olvadt a fagyija, amíg minket kiszolgált. Felajánlotta, hogy van „special burger, sixty meat”. Mutatta is a csomagolást, valóban rajta volt, hogy „60% meat”. Csak az érdekelne, hogy mi a franc lehet, a fennmaradó 40%? Egyébként egész ehető volt.

Végül csak eljutottunk Rayen nevezetességéig, a várig. Pillanatnyilag azt hiszem ez a legnagyobb vályogvár Iránban, miután a 2003-as földrengésben Bam összedőlt. Mikor a kapu felé mentünk, mondta egy férfi, hogy „today holyday, fort open”. Valahogy éreztük, hogy nem teljesen ezt akarta mondatni, és a kapun lógó hatalmas lakat bizonyította, hogy a szó, amit annyira keresett, az a „closed” volt. Mert mi volt, péntek, és ünnep. Khomeini bebörtönözésének évfordulója. Érdekes, tegnap a halála, ma a bebörtönzése. Kezd az az érzésem lenni, hogy ha direkt úgy akartunk volna kiválasztani 25 napot, hogy a lehető legtöbb ünnepnap essen bele, nem sikerült volna jobb időszakot választani. Gondolom Pierre egy kicsit dühösebb volt nálunk a lakat láttán.