Tiny Little Big Thing

Gondoltuk, akkor elmegyünk terepjáróval, de az sem egyszerű. A város összes utcája egy nagy terepjáróparkoló. Ahol egy kis hely van, ott biztos, hogy parkol néhány. A legtöbbre ki van írva, hogy hova megy, de a fene se tudja, hogy az nekünk jó irányban van-e. Végigkérdeztünk néhányat, de mindenki csak mutogatott egy másik irányba. Ott sem találtunk senkit, aki elvitt volna. Ez a legutálatosabb Indiában, hogy soha, semmi nem megy simán. De tényleg, semmi! Az ember a szart nem tudja lehúzni, mert vagy nincs víz, vagy nem működik a tartály, vagy egyáltalán nincs is tartály, csak egy vödör. Ha minden működik, akkor is az ember vödröt keres a végén, mert még a papírt se viszi le a lendület. Szóval mit is várhatnánk egy kicsit is bonyolultabb dologtól!

Hagytuk a fenébe az egészet, inkább elindultunk megkeresni azt a kolostort, ami itt van a városban. Közben persze elkövettük azt a hibát, hogy megkérdeztük a helyieket, hogy merre is kellene menni. Ha az ember nagyon el akar tévedni Indiában, akkor csak kérdezzen meg valakit, hogy merre kell menni. Ha nem tudják, akkor is fognak mondani valamit, mert nehogy már úgy tűnjön, hogy nem tudják merre van, vagy egyszerűen csak hazudnak, mert azt szeretik csinálni. Az egyértelműen hülye irányba mutogató emberek véleményét figyelmen kívül hagytuk, így csak egy utcával mentünk mellé. Sajnos hegyvidéken nincs olyan lehetőség, hogy akkor a következő utcán majd lemegyek, és már ott is vagyok. Vannak szinte párhuzamos utcák, csak az egyik lefelé megy, a másik felfelé, és a kettő között nincs összeköttetés, legfeljebb siklóernyővel.

A tibeti kolostor helyett egy furcsa helyen kötöttünk ki. Egy újabb hindu szentély volt, szigorúan betonból, de a környék imazászlókba volt csomagolva. Hogy a kettő hogy jött össze, azt nem egészen értem, de nem is annyira érdekel. Nem akarok több hindu templomot látni, főleg nem olyanokat, amik betonból vannak, fehér csempével kirakva.

Továbbmentünk az úton, hogy végre rájöjjünk, hogy hol is vagyunk. Közben volt alkalmunk megtekinteni egy indiai útfelújítást is.

A meglévő burkolatot fellocsolták bitumennel, természetesen szigorúan kézzel, kilyuggatott olajoskannák segítségével. Aztán megkeverték az aszfaltot. A zúzottkövet először is két hosszanti halomba rakták, hogy megtartsák a fémlemezt, ami alatt aztán tüzet raktak, hogy a tetejére halmozott követ felmelegítse. Nyilván, hideg kővel nem lehetne aszfaltot keverni betonkeverőben. Ezt a keveréket aztán egy lerohadt pickuppal elvitték a tetthelyre, ahol gereblyékkel elterítették majdnem egyenletesen, kb. két centi vastagságban, majd úthengerrel elegyengették. Nem mondom, hogy tömörítették, mert egy két centi vastag réteget, ami kb. kétcentis kövekből áll, nem nagyon lehet tömöríteni. Hogy az egész jól nézzen ki, homokkal is kevertek egy adag bitument, és megismételték az egészet, mintegy kiglettelve az első réteget. A végeredmény egy fekete, ámde hullámos út lett. Szerencsére fagy nincs, tehát lehet, hogy néhány év is eltelik, mire ugyanolyan lesz, mint előtte volt.

Végül aztán meglett a megfelelő út is, ami a kolostorhoz vitt, ehhez persze vissza kellett menni majdnem az út legelejére, és onnan le.

A kolostor kicsi, először senkit sem találtunk benne, bár az emeleten G benyitott egy ajtón, amiről kiderült, hogy valakinek a szobája, de ott se volt senki.

Az templomajtó zárva volt, de egy tábla állt mellette, hogy bent szigorúan tilos fotózni. Mielőtt feladtuk volna, megjelent egy ember, és beengedett minket. Kiderült róla, hogy szerzetes, - bár nem volt annak öltözve -, és ő vigyáz a templomra. Az épület nem túl régi, az eredeti templom nem is itt állt, csak mikor megépült az angolok temploma, akkor elköltöztették. A keresztény elmélyülést ugyanis zavarta a tibeti trombitálás, meg dobolás.

A kolostort látva úgy döntöttünk, hogy a ghoomi kolostorok tulajdonképpen nem is érdekelnek annyira.

Visszafelé benéztünk néhány boltba, hátha veszünk valami haszontalan dolgot, de nem így lett. Ugyan egy Buddha szoborral át akartak verni, de nem jött össze. Két dolgot állítottak róla: azt, hogy tömör, és azt, hogy tiszta ezüst. Az árazása is ennek felelt meg, de nem volt tiszta ezüst és nem volt tömör. Azóta egyébként máshol is láttunk ugyanolyat, ott már nem volt tömör ezüst, csak ezüstözött, bár ugyanazért az árért, mi egyébként szerény 300 €.

Buddha helyett teát vettünk a bazárban, anélkül mégse lehet hazamenni. A gond ezzel is csak az, hogy ugyan állítják, hogy a legjobb minőségű Darjeeling tea, attól még lehet fűrészpor is a zacskóban, főleg, hogy pont ugyanolyan csomagolásban lehet kapni 30-tól 300 rúpiáig. Majd otthon kiderül.

Darjeeling innen még három óra volt terepjáróval. Nem a távolság nagy, az csak negyven kilométer légvonalban. Ennek a fele teljesen sík terepen vezet, de a második fele úton valójában hatvan kilométer, és 200 méterről felvisz 2200-ra. Kicsit kanyargós, kicsit meredek. A kocsiban a sofőrön kívül volt még tizenegy utas, pedig ez nem egy busz volt. Közben a meleg is eltűnt valahol félúton, Darjeelingbe érve már pulóverről álmodoztunk.

Lepakolva a terepjáró tetejéről már boldogan gyűltek körénk a teherhordók, de igen csalódottak voltak, mikor a tokokból előhúztuk a hátizsákot. Rengeteg a teherhordó az országban. Máshol kézikocsikkal, triciklikkel szállítanak irgalmatlan mennyiségű árut, de itt túl meredek hozzá a legtöbb utca, lépcsőn meg tényleg semminek nincs esélye. Itt egy, a homlokukon átvetett hevederrel és némi kötéllel viszik a cuccokat

Ahogy leszálltunk, megtalált mindek egy lerobbant alkoholista, hogy szállást ajánljon. Határozott nemet mondtunk. Kicsivel később egy másik fickó is megjelent az ajánlatával, és elmentünk megnézni a helyet, már csak azért is, mert fogalmunk sem volt, hogy hol is vagyunk pontosan, és nem akartunk mást, mint lezuhanyozni. A hely nem volt rossz, még meleg víz is volt. Nem bármikor, előtte szólni kellett, hogy ugyan kapcsolják már be az áramot a vízmelegítőnél.

Utána már lehetett szó bármi egyébről is, úgyhogy elmentünk körülnézni a városban. Nagyon messzire nem nézhettünk, mert tökig felhőben állt az egész, pedig innen elvileg jó a kilátás, és Darjeeling nevezetességei között van néhány kilátópont, ahonnan ellátni egészen a Kangchengdzongáig. Persze csak tiszta időben, most a város másik felét se lehetett látni. Azt hiszem, kicsit másképp láttuk a helyet, mint azok, akik jó időben jönnek. Ugyan nem nyomult folyamatosan valaki, hogy adjunk neki pénzt, vagy vegyünk valamit, de Darjeeling is csak egy újabb szemétdomb, bár nem pont olyan, mint a többi, mert míg a többi vízszintes, ez erősen meg van döntve.

Benéztünk a piacra, ahol természetesen lehetett teát is kapni, mindenféle kiszerelésben, minőségben és csomagolásban.

Elmentünk a vasútállomásra is, hogy megnézzük, mikor megy vonat a szomszédos Ghoomba, ahova szívesen benéztünk volna, hogy megnézzünk két tibeti kolostort. A vonat egy keskeny nyomtávú kis játékvonat, a sínek alig vannak távolabb egymástól, mint másfél arasz. Nem volt egyszerű megépíteni, hiszen ugyanazt a 2000 métert kell legyőznie, mint amit mi terepjáróval tettünk meg. Az útvonal nagy része egyébként egybeesik a közúttal, úgyhogy legalább százszor kereszteztük is a vágányokat. Sorompó vagy egyéb biztosítás nincs, de nem hiszem, hogy nagy lenne a veszély, a vonat nem túl gyors, és menetrend szerint naponta egy vonat megy a hat kilométerre lévő Ghoomig (na meg még kettő „joyride” a turisták kedvéért, gőzmozdonnyal, és irreálisan drágán).

Meg is állapítottuk, hogy reggel a helyi dízel járattal lezötyögünk Ghoomig, az pont olyan jó lesz, mint gőzössel, a mozdonyt úgyis csak szagolni lehet, ha az ember rajta ül a vonaton.

Benéztünk a szomszédos templomba is, ami egy khatmandui templom másolata. Hindu templom, úgyhogy csak benéztünk, annyi pont elég is volt.