Tiny Little Big Thing

A vekkerünk megint önálló döntést hozott, és felkeltett minket hétkor. Tulajdonképpen annyira nem is nagy baj, mert a befalazott ablak miatt nem biztos, hogy magunktól is felébredtünk volna. Így is forgolódtunk még egy órát, mire rászántuk magunkat a felkelésre.

Az Emei Shan (shan kínaiul hegyet jelent) egy szent hegy, ennek megfelelően tele van kolostorokkal, valamint a hegy jellemzőnek megfelelően magas. A falu, ahol a szállodánk is volt, 500 méter magasan van, a csúcs meg 3077 méteren. Szerettünk volna felmenni a csúcsra, de olyasmi meg sem fordult a fejünkben, hogy végig gyalog. Úgyhogy kivonultunk a szomszédban lévő buszállomásra, és vettünk két jegyet a hegyre. Lehet, hogy ez nagyon kényelmes megoldásnak tűnik, de azért annyira nem az. Még a busznak is eltart majd két óráig, mire felküzdi magát a szerpentinen addig, ameddig az út megy. Innen az igazán lusták mehetnek tovább felvonóval, de nálunk a takarékosság és a lustaság harmóniában van, így gyalog folyattuk az utat. A csúcs igazából nincs messze, csak 600 méter függőlegesen, de ezt másfél- két óra alatt lehet megtenni. Eltévedni nem lehet, mivel kiépített út, vagyis 95%-ban lépcső vezet felfelé, meg aztán rengeteg a turista, csak menni kell a hordával. Menni, amíg menni bír az ember, aztán kezdheti vonszolni magát.

Ebben a magasságban már közel sem volt olyan meleg, mint a hegy lábánál, de a pulóver még mindig felesleges teher volt csak. Inkább levenni szeretne az ember ruhadarabokat, mint fel, mert az izzadás garantált. A nehéz mászás ellenére nagymamák is kaptattak fel becsülettel, soknak a nyakában zarándokigazolvány is lógott, Hasznos holmi, mert a belépőjegy nem olcsó. A legtöbben bambuszbotra támaszkodva araszoltak felfelé. Ezeket a bambuszbotokat mindenfelé árulták a környéken, azt hiszem, igazán jó üzletet csináltak vele. Nem tudom,

mennyi lehet egy méter bambusz önköltségi ára, de a környéket elnézve igazából csak ki kell menni az erdőbe, aztán vágni pár méteres darabot, máris lehet eladni. Az a nagy előnye megvan mászás közben, hogy még azt is cipelni kell, továbbá ha nem csomónál van levágva, akkor felhasad, és minden lépésnél pokoli hangot ad. Van egy olyan érzésem, hogy a legtöbben nem is támasz, hanem fegyver gyanánt vették.

Az Emei Shan híres vámszedői ugyanis a majmok. Nem, a majmok nem cukik, a majmok állatok, nagy fogakkal. Ráadásul a majmok még okosak is, így kipécézik maguknak azt, akinél kaja van, vagy kaja sejthető és kíméletlenül elveszik tőle. Mondjuk képzeljünk el egy kóbor kutyafalkát, csak nagyobb fogakkal, több elszántsággal, intelligenciával, meg kezekkel. Ugye, hogy nem édi?! Most egyébként éppen nem fosztogattak, valószínűleg nyáron találnak jobb kaját is az erdőben, mint a turisták ecetes csirkecombjai. Megjegyzem, tényleg létezik Kínában ecetes csirke, pokoli íze van, aminél csak a kinézete borzasztóbb, mert az ecetben a csirke homogén szürke színt vesz fel.

Az Arany hegycsúcsra felérve kicsit meglepődtem, mert nem olyan volt, mint régen. A csúcs egyébként onnan kapta a nevét, hogy egy bronz borítású templom állt rajta, ami akár lehetett volna arany is. Természetesen a templom, akár csak a hegyen lévő összes, szörnyű baleset okán leégett, érdekes módon mind a kulturális forradalom idején.

Most meg az történt, hogy az Arany templom helyett építettek egy újabbat mellette. Ez talán már eloxált alumínium, de nagyobb, csicsásabb. A régit meg átalakították ajándékbolttá, és lefestették fehérre, hogy ne legyen kavarodás. A templom előtt meg hasonló nemes anyagokból építettek egy valamit. Sztúpa alakja van, de nem is tudom minek nevezzem. Alul négy elefánt van összeolvadva, darabonként három pár agyarral, azon ül két összenőtt hátú buddha, fejük felett még néhány fejjel. Buddhizmusban járatosak biztos tudják, hogy az ilyesminek mi a neve és mi mit jelképez rajta, én ennyire nem mélyedtem el a dologban. Engem csak az zavar, hogy ha már ilyeneket építenek, akkor miért nem csinálnak inkább kisebbet, de igényesebb anyagokból. Mindamellett azért tetszik, hogy élőként kezelik a vallást és nem botránkoztat meg senkit, hogy mondjuk egy régi templomot, kolostort kibővítenek. Végülis Európában is a legtöbb katedrálist, templomot is százszor átépítették, kibővítették, csak akkor hagyták abba, mikor a vallás elmúlt meghatározónak lenni.

A hegy tetején azért jól esett a pulóver, mert még nem állunk olyan szinten, mint egy tibeti szerzetes, aki saját testének melegével szárítja meg a vizes lepedőt a fagyban. Mondjuk itt azért messze voltunk a fagytól. A hegy túloldalán megpróbáltunk lenézni, de nem nagy sikerrel. A felhők csak úgy jöttek felfelé a sziklafal mentén, hiába volt a másik oldalon ragyogó napsütés. Ha az aljáig nem is láttunk le, pillanatokra azért lehetett érzékelni, hogy komoly mélység van a korlát mögött.

Ahogy kifújtuk magunkat, gyakorlatilag el is indultunk lefelé. Sokkal nem volt jobb lefelé menni, mint felfelé. A lépcső hosszú és meredek, valamint egyáltalán nem követ semmilyen szabványt, vagy építési előírást, csak a hegyoldalt. Óvatosan lépkedtünk lefelé, másképp nem is lehet, ettől viszont szépen bedurrant a vádlink. Már menet közben megbeszéltük, hogy szépen lemegyünk busszal, ahogy jöttünk, ennyi lépcső elég lesz mára.

Egyszer már tettem próbát ezzel a heggyel, akkor félútig lemásztam a lépcsőkön, de azt kell hogy mondjam, nem volt élvezetes, még egy hét múlva is fájt a térdem.

Kiindulási pontunkra visszaérve még elsétáltunk a kilátópontig és nem kellett csalódnunk. Pont sikerült kifogni egy pillanatot, mikor a felhők elvonultak és látni lehetett a drámai hegyoldalt. Pár perccel később már csak a sűrű köd volt ott.

Lefelé mindent megtett a sofőr, hogy a lehető legtöbb ember hányjon. Már felfelé jövet is keményen próbálkoztak a meghánytatásunkkal, de lefelé mégiscsak gyorsabb a busz. Nálunk szerencsére nem jártak sikerrel, bár megfelelőképpen felfordult a gyomrom ahhoz, hogy kicsit későbbre halasszuk a vacsorát.

Gondoltuk reggel nem alszunk túl sokáig, de azért mégse kelünk hajnalban. Ebbe beleköpött a vekkerünk, ami a hátizsákban csendben aktiválta magát, majd hétkor elkezdett csipogni. Még fél nyolcig döglöttünk, de nem volt sok értelme, úgyhogy nekiálltunk összepakolni.

Nem ment egyszerűen, mert kicsit megszaporodott a cuccunk. Venni ugyan csak nekem vettünk egy nadrágot, de a szállodai turkálóból G még beszerzett ezt-azt. Azokat a cuccokat, amiket a vendégek otthagynak, áthelyezik a turkálóba. Na, nem ottfelejtett fényképezőkre kell gondolni, csak különböző mértékben leharcolt ruhadarabokra.

Az ablakon kihajolva úgy éreztük, hogy viszonylag hűvös van, de a teljes málhával lecaplatva tapasztaltuk, hogy nem, nagyon is meleg van és még döglesztően párás is. Elvonszoltuk magunkat a buszmegállóig, már messziről néztük a tömött buszokat, azon gondolkodva, hogy bizony itt taxizás lesz, kerül, amibe kerül. Végül nem így lett, mert két 28-as busz is beállt egyszerre, így a tömeg viszonylag elviselhető volt.

A buszozás mindig egy kaland, mert az ember legfeljebb sejti, hogy merre jár, Chengduban meg pláne, mert az egyik legnagyobb utat felújítják, így minden másfelé megy, mint a térképen. Szentségeltem megint, hogy fogalmam nincs hol vagyunk, de aztán rá kellett jönnöm, hogy csak egy ostoba arányszámítási hiba miatt egyszerűen még csak nagyon messze vagyunk. Nagy a város.

A buszállomáson nagyon szemfüles voltam, így mikor kinyitott egy újabb pénztár, már pattantam is ki a sorból és elsőként kaptam meg a jegyet. Aztán mikor ránéztünk, láttuk, hogy 19:20 az időpont rajta. Számba vettük a lehetőségeket, hogy mit is csináljunk. Csomagmegőrző volt, tehát akár még egy napot is elüthettünk volna Chengduban, de végül arra jutottunk, hogy megkérdezzük, hogy mégis nincs-e korábbi busz. A nő az üveg mögött, hogy integetett, hogy ne foglalkozzunk azzal, a busz mindjárt megy. Mégiscsak jól értettem, hogy kilencet mondott elsőre, bár azért a kínai tudásomra nem nagyon szeretek támaszkodni.

Gyorsan áttoltuk a cuccot a röntgenen, aminek szerintem semmi értelme, de oly boldoggá teszi a kínaiakat. A helyi buszokon is bemondják - angolul is -, hogy kérik, senki ne szálljon fel robbanószerrel.

Buszunk légkondis volt, ami felüdülés, csak ne járna az ember agyában folyamatosan az, hogy egyszer majd le kell szállni. Rövidesen, de véletlen sem kilenckor elindultunk. Az út az Emei Shanhoz meglepően rövid itteni viszonylatban. Elvileg két óra, de egy baleset miatt nekünk sikerült kicsit később odaérni. Emei város persze nem pont a hegynél van, de az élelmes buszsofőrök saját zsebre – legalábbis szerintünk – fejenként egy ötösért megteszik a maradék pár kilométert is. Nyilván nem szálltunk le, hogy két helyi járattal szenvedjük ki magunkat a célhoz.

Ahogy leszálltunk, le is csapott ránk a kinézett szállás tulajdonosa, és elirányított a szállodájába. A szoba nem rossz, eltekintve attól, hogy az ablakkal szemben egy téglafal van, mintegy huszonöt-harminc centiméter távolságban, melynek folyományaként kissé penészes a lak.

Egy gyors és igencsak zsíros ebéd után elindultunk, hogy megnézzük a két legközelebbi templomot a szent hegy lábánál. Először a Bao Guohoz mentünk, vagy inkább csúsztunk a saját nyálkánkon. Szépen kisütött a nap, aminek köszönhetően ömlött rólunk a víz. Azért túlzottan nem bántuk, mert reméltük, hogy a következő napon még kevesebb felhő lesz, így a hegyről talán a kilátást is élvezhetjük.

A templom a szokásos elrendezésű volt, kivéve, hogy egy hegyoldalba épült, így minden egyes pavilon mögött egy meredek lépcsőt kellett megmászni. Az utolsóban éppen valami szertartás folyt, ami kicsit meglepett, mert ilyet Kína kínai részén még nem láttam. Néha bele lehet futni egy-egy hívőbe, de füstölőt is inkább csak a turisták gyújtanak, csak hogy úgy érezzék, nemcsak nézni jöttek.

Még a templommal szemközti dombocskára is felmásztunk megnézni egy régi harangot. Egy taoista hosszú, ámde ritka szakállú bácsi azonnal ránk vetette magát, hogy jósolna nekünk. Egész gyorsan sikerült megértetni vele, hogy a verbális szolgáltatásokra Kínában érthető okokból nem vagyunk vevők. Jóslás helyett megbeszéltük, hogy honnan jöttünk, hány évesek vagyunk, valamint ezzel egyidejűleg a könyvében megmutattuk, hogy a kígyó, illetve a majom évében születtünk.

A jövő kifürkészésének kudarca után elindultunk a Fuhu templomhoz, mert mindegy volt, hogy az ember ült, vagy ment, lassan elolvadt.

A templomhoz egy szép meredek lépcsősor vezetett, amit még továbbiak követtek. Igazából a legérdekesebb az arhatok csarnoka volt. Számomra még mindig nem tiszta, hogy ki is azok az arhatok, de van belőlük sok. Úgy tűnik egyébként, hogy valamiféle buddhista szentek, és mindegyikükhöz kapcsolódnak bizonyos tulajdonságok. Ebben a csarnokban aztán mindenki megkeresheti azt, amelyik szimpatikus neki, aztán a szimpatikustól kezdve le kell számolni az életkort és aztán az a tuti. Én már egyszer leszámoltam, hogy ki az én szentem és egy elég jó jött ki, most nem akartam még hatot rászámolni, bár az a gyanúm, hogy egyikre se jönne ki egy iszákos tróger.

A templomnézésből gyakorlatilag egyenesen a szállodánkba mentünk, hogy kicsit lepihenjünk. G azt mondta, hogy azonnal el tudna aludni, minek az lett az eredménye, hogy én két órát aludtam, ő meg semennyit.

Vacsorát már inkább nem a szállodában ettünk, hanem kimentünk egy közeli helyre, ahol egy kupacban van rengeteg kifőzde és étterem. Sose értettem egyébként, hogy miért jó, ha egy szakma egy utcába települ, de ezt csinálják. Itt is jó szar kaját kaptunk, de azért vacsi után még szétnéztünk, hátha másnap is akarunk enni. Sok volt a friss hozzávaló, azt megállapítottuk. Legtöbbjük annyira friss, hogy ketrecben, vagy lavórban várja a sorsát. Lavórban főleg a halak, békák, csigák, rákok, ketrecben meg nyulak, fogoly (tudom, mind az), fácán, meg teljesen kommersz csirkék voltak.