Mai napra egy könnyed, pihentető sétát terveztünk, de a térkép léptéke felülbírálta szándékunkat. A Don Det sziget – ez úgy hangzik, mint a La Manche csatorna – partján indultunk dél felé, hogy aztán a régi rakpartot elérve a néhai vasútvonalat követve menjünk tovább. Ez az egyetlen vasútvonal Laoszban, ami megépült és működött is. Mára már természetesen felszedték. Eredetileg sem volt hosszú, csak pár kilométer. Arra szolgált, hogy a hajózhatatlan Mekong szakaszon ezzel vigyék át az árut az egyik rakparttól a másikig. Francia fejlesztés, és azt hiszem, az egyetlen az országban. Valahogy úgy voltak a franciák Laosszal, mint egy nagymama a rossz forgótárcsás mosógéppel. Útban van, foglalja a helyet, de talán még jó lesz valamire.
A töltés mindenesetre megvan még és gyalogútnak megteszi, bár kicsit hepehupás. A rizsföldek közt elsétáltunk a sziget végéig, ahol áll még a híd, ami átvezet a szomszédos Don Khonra. A túloldalon rögtön megsarcoltak, hogy megnézhessük a Li Phi vízesést, amihez még gyalogolni kellett egy félórácskát, de megérte. A Mekong itt egyet ugrik lefelé. Pontosabban nemcsak itt, hanem ezen a szakaszon minden folyóágon van egy vízesés, ezek miatt épült a gigászi hosszúságú vasútvonal.
A vízesés, vagy inkább zúgók sora, tényleg lenyűgöző. Halászni is kifizetődő lehet, mert tele volt rakva csapdákkal. Némelyik csak egy egyszerű keretre feszített háló, amivel megszűrik a vizet, némelyik pedig ferdén a vízbe rakott bambuszrács, korlátokkal. Az a hal, amelyik rásodródik, teljesen esélytelen arra, hogy a lezúduló víz ellenében visszaússzon és megkerülje. Esős évszakban egy csapda állítólag akár fél tonna halat is kifoghat naponta. Amikor érkeztünk, a kikötőben éppen teherautóra rakodták a fogást. Azt hiszem, hogy az a fél tonna hal darabra nem is lehet olyan sok, legalábbis elnézve azokat, amiket ott pakoltak.
A vízeséstől visszatértünk a vasútvonalhoz, hogy azon elmenjünk a sziget végébe, ami az ország vége is. Itt élnek az igen ritka irrawaddy delfinek, amiket elvileg néha látni is lehet. Természetesen száraz évszakban nagyobb rá az esély, most meg épphogy csak vége van az esősnek, meg amúgy sem szokott olyan szerencsénk lenni. Szóval nem láttunk semmit, csak egy szétrohadt gőzgépet a vasútvonal végén a dokknál, meg a túlpartot, ami már Kambodzsa. Kicsit körülnéztem a megmaradt építmények körül, ezzel a fűben mászkálással azonnal begyűjtöttem két piócát, szerencsére még a nadrágomon elkaptam őket.
Visszafelé összefutottunk egy narancssárga kiscicával, aki nagyon szimpatizált velünk és úgy döntött, hogy velünk tart, vagy a lábaim alatt lesz öngyilkos, nem sikerült kideríteni a szándékát, de az biztos, hogy vagy kétszáz métert gyalogoltam nagyterpeszben, hogy el ne tapossam a kis hülyét. Aztán ahogy fáradt, egyre inkább lemaradt, de olyankor megijedt és gyorsan utánunk futott. Egészen addig, míg egy csapat kecske mellé nem értünk. Akkor megállt, és csak meredt a kecskékre, azok meg vissza rá. Már csak egy kis narancssárga pötty volt az ösvényen, de még mindig ott állt tétován. Sajnáltam szegényt, talán vissza kellett volna menni és átmenteni a kecskéken.
Este még elmentünk beváltani az egy szem húszdollárosunkat, mert döbbenten tapasztaltuk, hogy kp.készletünk erősen megcsappant, illetve, hogy az eurót nagyon rosszul váltják. ATM itt nincs, nem is csoda, pár éve még áram sem volt (bár azóta netcafé lett).
Utolsó kommentek