Tiny Little Big Thing

Persze az, hogy közel van, meg egyszerű odajutni, még nem jelenti azt, hogy nem kellett átszállni. Szállodánk tulajdonosa befuvarozott minket a buszhoz. Ez benne van az üzletpolitikájukban, mivel a szálloda messze van mindentől, kivéve a Tescot, így aztán nem nagyon lenne vendég, ha nem fuvaroznák őket ingyen ide-oda.

Gyakran megy busz Khoratba, úgyhogy nem kellett sokat várni, és az átszállás is simán ment. A második busz a ruppótlan fajta volt. Nem a légkondit hiányoltam, mert az ablak kinyitásával tökéletesen elégedett lettem volna, de az ülések száma egy kicsit több volt, a megszokottnál, mivel 3+2 elrendezésben sorakoztak a szabvány szélességű buszban. Úgy éreztem magam, mint az a kétszáz kilós hölgy, aki egyszer G mellé (inkább rá) ült, majd megjegyezte, hogy milyen passzentosak az ülések.

Phimaiba érve abban a ritka szerencsében volt részünk, hogy tudtuk merre jár a busz, így nem mentünk el a végállomásig, hanem leszálltunk a kinézett szállodához legközelebbi ponton. Később persze kiderült, hogy a végállomás pont ugyanannyira lett volna messze, csak másik irányba kellett volna sétálni. Mindegy, lényeg az élmény.

Kicsit túlárazott szobát kaptunk csak, légkondival, amire semmi szükségünk nem volt, és nem is kapcsoltuk be.

A templomnál örömmel állapíthattuk meg, hogy szépen megemelték a belépődíjat. Ilyenkor mindig azzal nyugtatjuk magunkat, hogy Kínában sokkal drágább lenne.

Az útikönyv szerint az „Art Department” szépen helyreállította a templomot. Tény, hogy messziről látszott, hogy össze van rakva, és az is, hogy golfpálya minőségű gyep veszi körül. Az ilyenekkel ki lehet borítani engem. Nem érzik, hogy a lézerrel szélezett tökéletes gyep nem megy a templomromhoz? Ahogy a formára nyírt bokrok sem?

Közelebbről aztán kiderült, hogy jobb lett volna, hogy ha nem az Art, hanem az Archeology Departmentet bízzák meg, mert amit itt csináltak, azért szerintem illendő lenne egy-két kézlevágást kiosztani. Jobban megnézve úgy tűnik, hogy a helyszínen rendelkezésre álló anyagokból, - ami nyilván a néhai templom volt – újra felépítettek falakat. Nyilván ezt csinálná mindenki, csak hát ezek a drága emberek nem újra összerakták a falakat, hanem a köveket szétvágva, megfaragva építettek valamit. Ez már önmagában fájdalmas, de mindezt elég igénytelenül csinálták. Jól látszik, hogy a köveket vágókoronggal körbevágták, majd eltörték, hogy megfelelő méretűek legyenek. És ez a félig vágott, félig tört oldal áll ki a falból. Javasolnám nekik az Angkorban megismert lelkes kőfaragó meginterjúvolását, tanulhatnának tőle. Talán rájönnének, hogy egy rom helyreállításakor nem a szokásos építőipari időráfordítással kell számolni. Persze lehet, hogy kicsit többe került volna, ha itt is hónapokig farigcsált volna valaki egy-egy oszlopot. Betonból tényleg hamarabb megvolt.

A templomban összefutottunk néhány thai turistával. Vagy egy család, vagy a helyi fogyiklub tagjai lehettek, mert egytől egyig kövérek voltak. Egyébként már korábban megállapítottuk, hogy Thaiföldön rengeteg kövér ember van, úgyhogy nyugodtan el lehet felejteni az ázsiai étrend jótékony hatásait, meg a géneket, meg a többi okoskodást. Szóval nem kellene tévé előtt ülve zabálni egész nap. Ennyi.

Láttunk még három szép narancssárga szerzetest, meg egy rémült kígyót, ami megpróbált elmenekülni mindezek elől. Szerencsétlenségére egy normális rést sem talált, amibe meg behúzódott, az kicsit kicsi volt neki. Egy fél órával később is ott lapított, nem mert kijönni. Nem tudom, hogy méregfoga volt-e, de az biztos, hogy nagyon mérges kígyó volt.

A templomtól „Thaiföld legnagyobb és legöregebb banyan fájához” mentünk. Jó két kilométeres séta volt, amit jégkrémmel próbáltunk egy kicsit feldobni. Séta közben az út szélén egy karámban megláttunk egy hatalmas bikát. Gyönyörű, fehér jószág volt, igazi púpos, pizzatésztás. Békésen feküdt, mi meg néztük, aztán angolul megkértem, hogy ugyan álljon már fel egy fotóhoz. Magyarul biztos nem értette volna, de így feltápászkodott, pózolt, hagyta, hogy megtapizzuk a bőrlebenyt a nyakán (abszolút pizzatészta érzés), körbesétált, hogy lefényképezhessem, majd nagy fújtatások közepette visszafeküdt a helyére.

A banyanfa inkább Thaiföld egyik legnagyobb átverésének bizonyult. Nem tudom, hogy ki az, aki annyira ostoba, hogy elhiszi, hogy egy liget egy fából áll, csak azért, mert az ágak össze vannak gabalyodva, illetve helyenként egymásba oltva.

A roppantul szent helyen lehet állatokat venni, hogy aztán jócselekedetként szabadon engedje őket a vásárló. Ezzel már Laoszban is találkoztunk. Ott a verebeket ajánlgató nőre jól rá is ijesztettem, mikor ajánlatát azzal utasítottam vissza, hogy a madarakat befogni viszont gonoszság volt. Komolyan láttam a szemén a karmájáért való aggodalmat, ahogy bizonygatta, hogy nem ő fogta őket.

Az itteni árusnak egész nagy készlete volt, kis táblával, hogy melyik állat szabadon engedése milyen szerencsét szabadít ránk. A teknős hosszú életet, arra emlékszem, de voltak madarak, különböző halak és kagylók is. Megkérdeztem az árust, hogy elefántja van-e, mire szolgálatkészen már pattant is, de csak az derült ki, hogy nem tud angolul. Mikor thaiul is rákérdeztem az elefántra, csak egy félmosolyba bugyolált „kurva anyád” tekintetet kaptam.

Mindegy milyen vallásról van szó, valahogy mindig eljut arra a szintre, hogy az emberek elhiszik, hogy ilyen kis jogászi szócsavarásokkal át lehet verni istent. Én például olyan keveset horgásztam életemben, hogy tuti nirvána vár a végén. Hiszen a ki nem fogott hal, az olyan, mint a visszaengedett, sőt talán még jobb is. Szóval én már nem aggódok, hogy Fityóként születek újjá, bár inkább lennék Fityó, mint bármelyik itteni kutya. Állítólag azért nem bántják a kutyákat, mert attól tartanak, hogy valamelyik ősük született újjá kutya formájában. Nem tudom, hogy ez a nagy aggodalom miért nem megy el odáig, hogy kezeljék korábbi embertársaikat. Ennyi rühes kutyát, mint amennyi Thaiföldön van, én még sehol nem láttam. A területegységre jutó rühes kutyák száma egyébként Ayutthayában volt a legmagasabb.

Este betévedtünk az éjszakai piacra. Végre ez egy normális piac volt, nem valami turistáknak szánt szar. Lehetett kapni egy csomó olyan dolgot, amit egy külföldi nem eszik meg. Például kaptunk kóstolónak sült lótetűt. Nem volt rossz. Volt kisütve még valami rózsabogár is, na az nem volt szimpatikus, szerintem a szárnyát nem lehet elrágni, bár nem próbáltam.

Kicsit kevésbé egzotikus kajákból be is vásároltunk, és visszavonultunk a szállásunkra, ahol sikerült szert tenni némi ingyen netkapcsolatra, úgyhogy az esti program meg is volt.