Tiny Little Big Thing

Messze nem jutottunk, mert a szomszédos cipőboltban találtunk majdnem „eredeti” Crocsot, így az elefántfürdetés közben kimúlt papucsom helyett vettünk egyet igen baráti áron. Ahogy Hongsában megjegyezte Monica, az eredeti jobb, de annyival nem tart tovább, amennyivel többe kerül. Egyébként meg a sorjás öntés egész kis mértékben érdekel.

Ezután végre elindultunk felderíteni a várost. Sok látnivaló nincs, pontosabban watok, de az igazat megvallva a legtöbb annyira egyforma, hogy jobb elkerülni őket a súlyos túladagolás elkerülése végett. Néhány útba eső példányba azért benéztünk, de tényleg csak benéztünk, mert a századik aranyfestékkel lekent Buddha szobor miatt én már nem fűzöm ki a bakancsomat.

Elmentünk helyette a hegyi törzsek múzeumába, ahol egy egész informatív és őszinte kiállítást láthattunk a hat legnagyobb thaiföldi törzsről, beleértve az ópiumtermelés rejtelmeit is. Korábban motoszkált bennünk a gondolat, hogy el kellene menni a környéken túrázni és meglátogatni néhány törzsi falut, de a múzeum után letettünk róla. Nem azért, mert annyira rosszak, csak hát a kiállított fotók alapján nyilvánvalóvá vált, hogy elégé állatkert jellege van az egésznek. Döntő érv volt, hogy valamelyik falu mellett buszparkolót létesítettek, és a problémák között említették a koldulást is. Szóval lehet, hogy jó, de a laoszi túra után biztos, hogy csalódás lenne, pedig ott sem egy teljesen eldugott helyen jártunk. Azt hiszem, Laoszba célszerű lenne visszamenni csak trekkingelni, és hagyni a watokat a fenébe.

Most viszont még nem hagytuk a templomokat, hanem elsétáltunk a Wat Phra Kaew, vagyis a Smaragd Buddha templomába. Tulajdonképpen nem smaragd, hanem jade, és nem az eredeti, hanem egy másolat. Az eredeti Bangkokban van. Ez az a Smaragd Buddha, amit Vientiane-ből vittek el, annak feldúlásakor. Mondjuk az itteni leírás szerint marhára nem volt ez sose laoszi, hiszen Sri Lankán csinálták, onnan került Kambodzsában, majd sokat tartózkodott Laoszban (225 évet, ami után szerintem bátran mondhatták magukénak, de ez nyilván csak a laosziak véleménye). Szóval arról, hogy hogyan is került a szerintük méltó és nyilván megfelelő helyére, arról hallgatnak. Egyébként a szobor egy kis szentélyben van elhelyezve. Mint hitetlen azt tudom mondani, hogy kis „ződ” szobor.

A templomok, amiket végignéztünk egyébként kivétel nélkül úgy néztek ki, mint amit most fejeztek be és teljesen üresek voltak. Itt pont belefutottunk egy csapat szerzetesbe, akik imádkoztak is egy sort a szobor előtt, de csak csoportképkészítés után.

Templomból mára elég is volt, úgyhogy benéztünk a piacra, vettünk ananászt meg papayát. Kedvenc gyarmati korból származó történetem szerint egy családi vacsora során nyafogtak a gyerekek, hogy megint ananászt kaptak, mire az apjuk rájuk förmedt: „Persze, majd minden nap alma!” Errefelé az alma van egyesével becsomagolva, és az ananász ömlesztve.

Ezután a szobánkban sziesztáztunk és ananászt hámoztunk. Nem egy lelkesítő munka. A hámozás után, még ki kell vagdosni belőle a rügyeket, vagy mi a fenéket. Ezért cakkos egyébként az ananászkarika a konzervben. Amúgy isteni volt. A papaya sem volt rossz, de azért az ananász sokkal jobb, ráadásul a laokkal ellentétben itt hagyják megérni és nem szüretelik le éretlenül.

Este megint a piacra mentünk vacsorázni, és azon dohogtunk, hogy egy sörért egy étteremben, vagy bárban simán elkérnek 200 bathot, holott az egész vacsoránk volt 120 a piacon. Szerencsére műveltségem és olvasottságom kiterjed Pó Apó műveire is, így betérve egy 7 Eleven üzletbe két üveggel is megkaptunk ugyanabból a nedűből 76-ért. Így aztán az estét a teraszon töltöttük sört iszogatva.

Nem túl régen megépítették a Huay Xaiba vezető utat, így ma már viszonylag gyorsan oda lehet érni. A régen kilenc órás út, ma már megtehető négy óra alatt, pedig még vannak szakaszok, ahol folyik az építkezés. Egyébként ezt az utat a thaiok építik, a másikat, ami a kínai határra visz, azt a kínaiak. Nekünk is be kellene ezt vezetni. Ha valaki közlekedni akar Magyarországon, akkor építsen utat magának.

Az új divatnak megfelelően a buszállomás természetesen itt sem a városban van, hanem tíz kilométerre onnan, így a szomszédos Bokeoval közösen csak egyet üzemeltetnek és a tuk-tukosok is nagyon jól járnak. A városka tulajdonképpen csak a határátkelőnek köszönheti a létét és a forgalmát. Thaiföld innen csak egy rövid csónakázás a Mekong túlpartjára. Mielőtt megtettük volna ezt az utat, még ebédeltünk egyet maradék kipünkből, aztán lesétáltunk a folyópartra. Az útlevél ellenőrzés gyorsan megvolt, a vámosokat pedig egyáltalán nem érdekeltük. A pénzváltónál beváltottuk a pénzünket bathra, de gondosan megtartottunk egy keveset a csónakra.

Az átkelés nem volt több három percnél, máris Thaiföldön voltunk. Az utóbbi idők gazdasági helyzete miatt visszaesett a turizmus Thaiföldön, így ingyen vízummal próbálják csábítani az embereket, nem mintha egy thaiföldi utazásban a vízum lenne az az összeg, ami miatt lemond az ember a nyaralásról. A vízum ugyan ingyenes, de úgy látszik a bürokrácia is, mert el kellett mennem lefénymásoltatni az útleveleket, és bennük a lao kilépési pecsétet is, valamint kellett két fénykép is, meg kitöltött vízumnyomtatvány. Kicsit elszöszölt vele a határőr, majd legalább öt különböző bélyegzővel elkészítette a vízumunkat. Visszakaptuk az útleveleket, azzal a megjegyzéssel, hogy tizenöt napunk van. Remélem, hogy a thaiföldi tartózkodásra gondolt és nem nagyobb léptékben gondolkodott.

Újabb tuk-tukozás következett a városig, ahol pont megérkezett a Chiang Raiba menő busz. Még bőven volt időnk feltankolni pénzzel a szomszédos ATM-nél. Azt hiszem, hogy Thaiföldön nem lesz probléma ilyesmivel.

A busz szinte pontosan indult. Az út messze nem volt tökéletes, pedig nagy minőségi ugrást vártunk Laosz után, bár nem egy frekventált útvonalon utaztunk.

A vidék hasonló volt az eddig megszokotthoz, de láthatóan sűrűbben lakott, és a rizsföldek is kombájnnal voltak learatva. Laoszban ezekből egyetlen egyet sem láttunk, sarlóval arattak, kézzel csépeltek, esetleg lábbal hajtott cséplőgéppel.

Chiang Raiba már sötétedéskor érkeztünk, az éjszakai piac kellős közepébe. A buszállomás itt a városban van, így simán elsétáltunk a kinézett vendégházig, kivettünk egy szobát, majd a piacon vacsora után néztünk. A város nem túl nagy, de a laoszi társaihoz képest nagy a nyüzsgés, sok az autó, amik ráadásul a bal oldalon mennek, hogy tökéletesen összezavarják az embert.

Szobánkban még valami kóbor wifi jelet is elcsíptünk, így alkalmunk volt ránézni az e-mailjeinkre és frissíteni a blogot, mielőtt eltűnt a jel az éterben.