Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


27695 km, Xiao Likeng

2009.09.04. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A délelőtt valahogy eltelt a dohos szobában, még a ruhák nagy része is megszáradt. Persze nem a szobában, mert ott olyan volt a klíma, hogy az asztalon felejtett vitamin reggelre megpenészedett. Dél előtt nem sokkal kijelentkeztünk és a hallban vártuk, hogy befusson a buszunk, amit dél és fél egy közöttre ígértek. Tizenkettő után nem sokkal meg is érkezett egy minibusz, és már tűztünk is valahova. Először úgy gondoltuk, hogy biztos a buszállomásra megyünk, de elhagytuk a várost is. Végül egy kereszteződésnél megláttuk, hogy vár ránk egy busz. Hipp-hopp megtörtént az utascsere, mi már mentünk is Wuyuan felé, a minibusz meg a csereutasokkal vissza a Huang Shanhoz.
Az út elég eseménytelenül telt, eltekintve attól, hogy temérdek alagúton mentünk át megint. Úgy néz ki, hogy a kínaiak kitalálták, hogy autópályákat építenek, és tervezési segédeszközként a kormány vonalzókat bocsátott a mérnökök rendelkezésére. Nem mintha baj lenne, mert a hagyományos utakon könnyebben okoznak dugót, vagy balesetet. Igaz, hogy még mindig Irán vezet a közúti halálozások terén, de ennek csak a szerencsés földrajzi viszonyokhoz van köze. Van lehetőségük száguldozni és meghalni. Ha mondjuk a pakisztáni utak lennének olyan jók, biztos, hogy Irán a második helyre szorulna, és ha a kínaiak nem okoznának dugót, akkor meg azonnal a harmadikra. Így is itt láttunk legtöbb balesetet, bár azt hiszem egyik sem volt halálos, inkább csak kis sebességű hülyeség eredménye. Egy autó leparkolt a nem létező padkára, motoros balra kanyarodó autót előzött volna, elsodort biciklis, mikrobusz úgy gondolta, hogy még átfér a teherautó előtt, meg hasonlók. Talán az is a baj, hogy mivel folyamatosan dudálnak, mindenki immunis a dudálásra. Néha az az érzésem, hogy csak akkor nem szól a duda, ha nyomják.
Wuyuanba megérkezve természetesen azonnal megrohantak a hiénák, és körbekarattyoltak minket kínaiul, amire én türelmesen válaszolgattam, hogy „Álljál már arrébb bmeg, ki akarom venni a hátizsákomat a csomagtartóból!”. Persze ez őket egyáltalán nem zavarta, úgy látszik még nem jöttek rá arra, hogy a potenciális kuncsaft idegeire menni nem célravezető üzletpolitika. Egyébként azt hiszem, különböző járművekkel szerettek volna minket Xiao Likengbe vinni. A licit valahonnan egész magasról indult. Mikor megjött a buszos nő, és bemondta, hogy ott a busz és azonnal indul, akkor hirtelen nagyot estek az árak, de így is a busz nyert. Talán tíz percet buszoztunk és már ki is raktak, ahonnan gyalog folytattuk az utat a falu bejárata felé. Mert hogy van neki bejárata, belépőjeggyel. Mit belépőjegy, belépő kártya, ujjlenyomat-azonosítóval. Istenem, miért nem volt nekik jó a papír jegy lyukasztóval? Valaki itt is baromi nagyokat akaszt ezeknek a rendszereknek az eladásával. A jegy ára botrányosan magas volt, és a mai napig nem tudjuk, hogy mire vonatkozott, mert a jegyárak kínaiul voltak csak kiírva, ellenben a kedvezményezettek köre angolul is ki volt függesztve. Gondolom sok 70 év feletti, illetve káder turista jön, nem is beszélve a Kínai Néphadsereg kötelékében szolgáló külföldiekről. A pénz kipengetésekor úgy gondoltuk, hogy bizonyára a faluban lévő néhány múzeumházat lehet megnézni a jeggyel. Már előre kíváncsi voltam, hogy lesz-e mindenhol chip- és ujjlenyomatolvasó. Előre mondom, nem volt.
A jegyvásárlás nem ment könnyen, mert az ablak mögött ülő nőnek éppen fontos csacsognivalója volt egy kollégával, és a légkondis helyiségből nem annyira érezte át, hogy mennyire szar dolog húsz kiló cuccal a vállunkon kint állni a 38°C-os melegben.
Mikor hozzájutottunk a kártyához, és beszkennelték végre az ujjunkat, mehettünk a bazár felé. A falu még mindig volt legalább egy fél kilométer séta egy szépen kiépített ösvényen a patak és a rizsföldek között, csak hogy jó pára is legyen.
Útközben többen ránkraboltak, hogy aludjunk a szállodájukban vagy vendégházukban, de nem jártak sikerrel, mert még messze volt a falu. Az a tapasztalatunk, hogy minél inkább a lényegtől messze akarnak bepalizni egy szállásra, annál valószínűbb, hogy az eredmény az lesz, hogy gyalogolunk egy órát a felhajtó után és pontosan egy olyan helyen kötünk ki, amilyenen nem szerettünk volna.
Szóval beballagtunk az amúgy nagyon hangulatos kis faluba és egy nénivel megboltoltuk, hogy nála alszunk. Szép kis szobát kaptunk légkondival, wifivel.
Első gondolatunk persze az volt, hogy most már azért jó lenne enni. Gondoltuk ahol ennyi turista van – még ha csak kínaiak is –, csak nem lesz ez bonyolult feladat. De, az volt. Mindig megdöbbent, hogy milyen nehéz is egy átlag kínaival kommunikálni. Azt gondolná az ember, hogy vannak szituációk, amik annyira egyértelműek, hogy nem is kell nagyon beszélni. Például ha az ember beül egy étterembe, akkor a pincér azonnal hozza az étlapot. Itt nem. Pláne ebben a faluban nem, ahol két éve még mindenki a rizsföldeken túrta a sarat, és csak most kapta fel a turizmus a helyet. Leülünk, két ujjunkkal pálcikát formálva mutatjuk, hogy ennénk. A válasz egy félrebillentett fejes arcba bámulás és egy „Hee!!?” Ekkor az ember visszavált magyarra, mert kár az erőlködésért, és mivel éhesen a türelem is kevesebb, nem feltétlenül használ udvarias szavakat. Két kézzel kiskönyvet formálva magyarázza az ember, hogy „Étlap, heee!” Ekkor a vendéglős elballag, ordít valakinek egy sort, az a valaki megjelenik egy szál rövidgatyában, és odajön az asztalhoz. Kicsit megkönnyebbülünk, hogy hát akkor ideküldték a tudós embert és feltesszük a kérdést:
-         Have you got English menu?
-         Heee!!?
Reagál félrebillentett fejjel közvetlen közelről az arcunkba bámulva, hátha a számba nézve majd megérti mit mondok. Ekkor áll fel az ember és indul egy másik helyet keresni. Közben természetesen mindkét fél arra gondol, hogy „Issstenem, ezek mennyire hülyék!”
Végül hihetetlen, de találtunk olyan helyet, ahol tudtunk rendelni valamit. Tulajdonképpen nem volt rossz, bár meg kellett állapítanunk, hogy nem a zsírbevittel hiánya miatt fogunk elpusztulni.
Jól belakva aztán elindultunk megnézni a falut. Lényegében már étteremkeresés közben felfedeztük, hogy kettő darab utcáról van szó. Az utcák mellett patak folyt, amin csónakok ringatóztak, hogy a turistákat megcsónakáztassák rajtuk. Nyilván nem más céllal, mert a pataknak kb. 200 méteres szakasza volt annyira felduzzasztva, hogy csónakkal el lehetett rajta menni, azután vége volt a mulatságnak. Ennek ellenére a kínaiak nagy lelkesen fizettek be egy-egy ilyen eposzi utazásra. Mi inkább maradtunk a járdán.
A falu élete kicsit kettős. A lakosság egy része már ráállt a gagyi szuvenírek árusítására, a másik fele most is úgy él, mint ahogy a szülei vagy a nagyszülei. Utóbbiak – de lehet, hogy az előbbiek is munkaidőn kívül – a ház előtti lépcsőn lemennek a patakhoz mosni, ahol aztán a fényesre kopott köveken sulykolják a kínai könnyűipar remekeit, vagy éppen halat pucolnak, esetleg mosogatnak.
A szuvenírárusok készletében csak egy új dolog volt az eddigiekhez képest, a vékony fakorongok, amit mindenhol fűrészelgettek. Nagyon meresztgettem a szemem, hogy mégis mit faragnak egy faágból levágott karikából, de terméket sehol nem láttam. Aztán mikor az egyikük az orrom alá dugott egy ilyen fadarabot, és mutatta, hogy a ruhák közé kell tenni, akkor a penetráns Vietnámi balzsam-szagból rájöttem, hogy kámforfaszeleteket árulnak. Ha reggelente ilyen szagú inget kéne húznom, biztos mindig lenne helyem a buszon.
Közben benéztünk egy-két látogatható házba is. Hát, mint ahogy már ellőttem, nem volt ujjlenyomat olvasó, se semmi. Nagyjából senkit nem érdekelt, hogy bemegyünk, kivéve egy helyen, ahol fel akartunk menni az emeletre, mikor ezt észrevették azonnal két yuant követeltek érte. Egyébként a házakban semmit nem lehetett látni, csak egy csarnokot, amiben szuvenírt árultak.
Valahogy eltelt a délután, G jól felhúzta magát, hogy megint megvágtak egy csomó pénzre egy olyan dologért, ami nem egy nagy durranás, és még a halálba is el kellett jönni érte. A kedélyek és a testhőmérséklet visszafogásának érdekében vettem két sört mérsékelten pofátlan áron a szemközti boltban és villámgyorsan elnyeltük. Nagy volt a meglepetés, mikor öt perc múlva mentem a következő körért. Aztán én is meglepődtem, mert nem volt, legalábbis hideg nem. Gyorsan átraktak kettőt a fagyasztóba, de ismerve a fajhő fogalmát nagy reményeket nem fűztem hozzá. Egy fél óra múlva aztán azt is megittuk. Meleg sört hideg üvegből.

 

 

 

Címkék: kína xiao likeng

süti beállítások módosítása