Gondoltuk, korán kelünk, hogy még a forróság előtt kelljen gyalogolni. Valaki az utcában azt gondolta, hogy akár kelhetnénk egy órával korábban is, ezért az ablak alatt elkezdett kalapálni, vagy cipőből sarat csapkodni, vagy valami hasonlóan zajos tevékenységet folytatni. Nagy szerencséjére a sörösüvegek messze voltak, meg aztán többek között dobni is nagyon rosszul tudok.
Villámgyors 15 perces összepakolás után kiderült, hogy jó lesz a nap. G jelezte, hogy a tegnapi sokáig keresett ebéd nem konzisztens formában kíván távozni. Érthetetlen, hiszen ha rossz kaját eszünk, akkor mindig én kezdem ezt a programot, és G le van maradva fél-egy nappal. Most meg semmi bajom nem volt.
Valahogy azért csak elindultunk. Kifelé senki nem kérte az ujjlenyomatunkat, vagy a kártyánkat. Gondoltam, ott rohadjatok el, jó lesz glettelni, vagy mit tudom én mire. Meg mi van, ha vissza akarunk menni. Mostanra ugyanis az a teóriánk alakult ki, hogy vagy három napra vettünk jegyet, vagy több faluba is. Mert hogy van több hasonló falu is a környéken, de állítólag ez a legjobb.
A bekötőúton baktatva – a még kellemesnek mondható 30°C-ban – láttuk, hogy elhúz a buszunk. Na mindegy, gondoltuk, majd jön másik. Vártunk tíz percet, de csak egy taxis jött, aki alkudozás közben a visszapillantóban meglátta, hogy jön a busz és hirtelen nagyot engedett az árból, de így se nyerte el a tendert.
A buszállomásra beérve beálltam jegyet venni. Először egy közelebbi várost próbáltam. Mutatta a monitoron, hogy 13:50-kor megy. Sajnos ezzel együtt azt is láttam, hogy az előző meg öt perce ment el. Ej, ha azt a korábbi buszt elértük volna!
Már nyomtatta a jegyet, mikor megkérdeztem, hogy Nanchangba nincs-e busz. Volt, és nem tetszett neki, hogy most találom ki. Mondta, hogy 10:00. Vagyis az tele van, úgyhogy 14:00. Megint érdemes volt korán kelni.
Megvettem a jegyet, amihez nagyon magyarázott valamit a nő, amiből persze semmit nem értettem. Megpróbálta angolul is, de csak a Chinglish ment neki, az meg elég nehezen érthető. Nem is értettem, ettől frusztrált lett és hangosabban kezdte mondani, amitől még kevésbé értettem, mert a hangszóró recsegni kezdett. És ez egy öngerjesztő folyamat volt innentől. Végül nagy nehezen kilépett a végtelen ciklusból és leírta egy papírra: west. Aha, tehát akkor a másik buszállomásra kell átmenni.
Szépen letelepedtünk, hogy azt az öt és fél órácskát agyonüssük. Én útikönyvet olvasgattam, G a vécére rohangált. Egyébként a mellékhelységet 10-es skálán 7-esre értékelte, ami elég durva pontszám. Miheztartás végett a 10-es az „Inkább összeszarom magam, mint hogy ide bemenjek.” Egyszer láttunk egy 10-est, de szerencsére igény pont nem mutatkozott és egyszer jártam egy 8-asban, de lehet, hogy volt az 9-es is.
Dél körül, hogy meg ne öljön az unalom, áttaxiztunk a másik helyre. Itt megérkezett nálam is az áldás. A budi itt ugyan fizetős volt, de sokkal kevésbé durva.
Az intim szféra Kínában eléggé ismeretlen dolog. Például mikor benyitottam a férfi részlegre, rögtön szemben volt egy box. A boxoknak természetesen nincs ajtajuk, oldalfaluk is csak derékmagasságig. Az L alakú helyiségben két guggolda, két piszoár, két guggolda elrendezés volt. Ráadásul voltak más vendégek is. És hát van az a szituáció, amikor nem érdekel. Mondjuk ez egy olyan volt. Csak abban bíztam, hogy legalább itt nem jönnek oda bámulni. Szerencsére nem jöttek, pedig más szituációkban szoktak.
Például üldögél az ember békésen, olvasgat, egyszer csak azt veszi észre, hogy egy pár zöld – hadseregben rendszeresített – tornacipő áll előtte, benne áll egy kínai paraszt, leginkább vasutas nadrágra emlékeztető kék nejlonnadrágban, koszlott atlétában. Kiegészítőként penetráns testszagot visel a sárga fogakhoz, amikkel vigyorog. Ha többen vannak, akkor mutogatnak is, és roppant jól szórakoznak. Általában mikor felnéz az ember, akkor kiveszik a kezéből a könyvet, nézegetik, majd visszaadják jellegzetes, „Ebben nincs semmi értelmes” arckifejezéssel. Ha nagyon ráérnek és nagyon bátrak, akkor megtapogatják az ember karján a szőrt, esetleg a szakállát is megpiszkálják, de legalábbis mutogatnak rá. Rá akarnak bírni, hogy ugyan beszéljek már kínaiul. Eddig egyiknek sem sikerült ez a mutatvány. Pontosan ugyanezt érezheti egy bazári majom.
Végül a beígért negyven helyett, húsz perces késéssel megjött a buszunk, beülhettünk a légkondicionált, kellemes 32°C-ba. G aludni próbált csekély sikerrel, mert mikor végre sikerült nekik, akkor véletlenül felébresztettem. Én leginkább a tájat bámultam. Megváltozott rendesen. A dombokat dzsungel borította, köztük meg rizsföldek voltak. Aztán a dombok is gyorsan eltűntek, velük együtt az alagutak is, és innentől csak rizsföldek voltak, néha tavakkal megszakítva. Hogy a tavakban mit tartottak, arról csak sejtéseim vannak, de mindegyiken sorakoztak a pillepalackbóják. Lehetett volna gigászi úszópálya is, de a gyanúm az, hogy édesvízi gyöngykagylók lehetnek a bóják alatt.
Nanchangba beérve még jó sokat buszoztuk, mire végre a buszállomáson leszállhattunk. Természetesen itt is kínaiul karattyoló taxisok vettek körbe, akik nem értették, hogy miért karattyolunk és mikor kezdünk már beszélni végre. Ha tudtak volna magyarul, akkor értették volna, hogy csak annyit mondtam: „Busszal megyünk, kár a gőzért.” És tényleg, az út túloldalán felszálltunk a buszra, és fejenként egy yuanért öt perc alatt a vasútállomáson voltunk.
Ott aztán beálltam a sorba, és feltettem a kérdést:
-Huaihua, hard sleeper?
-Today?
-Yes.
-Mei you. (Nincs)
Akkor minek kérdezed, hogy mára kell-e?!
-Tomorrow?
-You. (Van)
-Two.
-Terihánderedéjéjéjtitu.
Remek, jegyünk már volt, már csak szállás kellett. G leginkább le akart feküdni, amit nem csodálok. A vasútnak szállodája is volt, rögtön a vasútállomáson. Nem sokat tököltünk, kivettünk egy szobát, mert pár yuan megtakarításért nem érdemes buszozni egy fél órát, aztán gyalogolni egy másik felet, másnap meg ugyanezt visszafelé.
A szobánk a tizenegyedik emeleten van, az alapfelszereltség részét képezi egy internetre kötött számítógép is. Wow!
Sokáig nem csodáltam a szobánkat, hanem lementem vacsorát venni. Először megetettem magam valami sült szalonnával, nem volt valódi választék, minden más robbantott állatokból volt. Evés után még beszélgettem az egyik pincérlánnyal, aki meglepően jól beszélt angolul, és ami szintén fontos, értett is angolul. Pont ma délelőtt talált rám egy „angoltgyakorolnékdiákvagyok” és hát a kifejtős kérdésekre általában a „yes” választ adta, amit sajnos nem tudtam elfogadni.
Aztán a csípős zsírtól még mindig lángoló szájjal átvonultam a McDonaldsba, és vettem két Big Mac menüt. Egy Mekiben egyedüli vásárlóként csak Kínában hallható a „Kicsit várni kell!” mondat. Kicsit vártam, aztán loholtam vissza, a már nagyon aggódó G-hez, aki éppen rám akarta küldeni a rendőrséget, mert negyvenöt perc után eltűntté nyilvánított. Lehet, hogy ehhez hozzájárult az is, hogy addigra a fosás mellékhatásaként szépen felment a láza is.
Azt hiszem, a mai nappal tovább szűkült az általa ehetőnek minősített kínai kaják sora. Kínában gyakorlatilag folyamatos gyomorbántalmakkal küzd szegény.
Utolsó kommentek