Tiny Little Big Thing

Egy hetet töltöttünk Shirazban, és ez alatt az idő alatt sikerült rendesen szétpakolni a szobában, amit most vissza kellett csinálni. A cucc a zsákba valahogy soha nem akar visszaférni, pedig nem is vettünk semmit, eltekintve két marék kockacukortól, ami nagyban emelte az életszínvonalunkat, mert a kávé, pláne, ha instant, ihatóbb cukorral. Sajnos a cukorról nem mondható el, hogy instant, negyed óra kevergetés után is csörömpöl a bögre aljában.

A pakolás közben feltűnt, hogy a hátizsákom alatt a szőnyeg szép nedves. A csap valahol ereszti a vizet ami szép lassan elkúszott a zsákig. Nem mondom, hogy minden vizes lett, de volt ami igen, és az nagyrészt papír volt. Ami csak nyirkos, az öt perc alatt megszáradt, ilyen ez a klíma. Mire készen lettünk, gyakorlatilag dél volt, így ki is jelentkeztünk, de a portán hagytuk a nagyhátizsákokat és elmentünk beváltani az öt eurót, amit még Iránra szántunk. Ebből aztán elmentünk internetezni, majd vettünk egy fagyit, amit a bazár egyik karavánszerájának viszonylagos hűvösében megettünk. Valahogy eltelt az idő fél négyig, akkor visszamentünk a szállodába, még egy falafelt is vettünk, mert dőzs van.

Taxit fogni az egyetlen egyszerű dolog talán Iránban, bár általában nincs benne köszönet. Egy másodpercen belül meg is állt egy. Persze a csomagtartóba csak az egyik hátizsák fért be, mert a fennmaradó helyet a gáztartály foglalta. Nem tudom, mennyi lehet a gáz, de a benzin még mindig olcsó, dízellel meg tele lehet tankolni a kocsit egy euróból, és még vissza is jár belőle. Igaz benzinre és gázolajra is fejkvóta van érvényben és egy taxi napi 20 litere nem biztos, hogy egy Paykannak elég.

Taxisunk egyébként már az „airport” szóval is nehezen küzdött meg, de azért valahogy bevette az agya. Gyors alkudozás után az ár is megvolt és már mentünk is. A reptéren megdöbbentő módon a „fejenként annyi” műsorszámot sem adta elő, szóval számíthattunk valami másra.

A terminálra – ahol álltunk -, nagy betűkkel ki volt írva, hogy belföldi járatok, de ez még semmi biztosat nem jelent errefelé. Megkérdeztük, integettek, hogy persze, Bahrain, ok. Poggyászröntgenezés után aztán az információnál kiderült, hogy rohadtul nem ok, mert a nemzetközi terminál egy laza másfél kilométer séta. Na, ezt sejtettük.

Átsétálás után megérkeztünk az eddig ismert legkaotikusabb repterére. Lehet, hogy csak azzal volt gond, hogy egy késésben lévő Boeing 747-est kellett kiszolgálnia egy csak nevében nemzetközi reptérnek. Mindenesetre, jól tettük, hogy már négykor elindultunk a fél nyolcas géphez. Biztonsági ellenőrzés, check-in, újabb biztonsági ellenőrzés. Persze ezek az ellenőrzések mindig külön férfi és női részleggel üzemeltek. Míg G részlegében ha a fémkereső kapu csipogott, kézi fémkeresővel szaladták körbe a delikvenst, addig nálunk tenyérrel. Történetesen az én bakancsom csipogott, így megtapogatták, hogy van-e valami a herémtől balra, a herémtől jobbra és a seggem luka táján, de nem volt, így végigsimogatták a hónaljamat, ami némi elégtétel volt genitáliáim tapizásáért, mert hát ilyen ez a klíma. Végigsimogatták a hátamat is, de semmi. Az nem tűnt fel, hogy a nyakamban lóg egy irattárca. Mindegy, fő az alaposság. A bakancsomat megröntgenezték, de nem volt semmi benne. Ezt mondjuk meg tudtam volna mondani.

A tranzitban már teljes volt a káosz. A kijáratnál tolongás, amit két paddal próbáltak sorrá formálni csekély sikerrel. Végül csak sikerült eljutnunk a gépig, és a buszoknál megszokott fél órás késéssel nyolckor elindultunk. Sokat nem repültünk, épp csak annyit, hogy az időzónák kuszasága miatt a tervezett indulás időpontjában érjünk földet Bahrainban.