Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


40866 km, Luang Nam Tha

2009.11.23. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Az élet valóban négy körül indult, ahogy azt megjósolták. A falu kakasai kezdték, aztán a kutyák kórusa, majd újra a kakasok, és utána átvették a vezetést az emberek. Készülődtek a piacra, fát vágtak, óbégattak, legalábbis G szerint, én ugyanis átaludtam az egészet, ami talán jobban idegesítette, mint a parádé zaja. Természetesen a ház falai olyan prímán engedték be a nyüzsgés hangjait, ahogy a füstöt ki. Én akkor ébredtem, mikor hat körül becsörtetett egy ember tüzet rakni.

Túravezetőnk jóval később tért magához, pedig azt állította, hogy hatkor felébred minden nap. Mondjuk ő még kint maradt beszélgetni, minek során a maradék pálinkát is leitták a bestiáról.
A sarokban készült a reggeli, mi meg mosakodni mentünk a közelebbi kúthoz. Tevékenységünket bivalyok, disznók, tyúkok figyelték, a gyerekeknek nem nagyon akaródzott arrafelé jönni, ugyanis az iskola is ott van. Két épület, három tanterem, ha lehet teremnek nevezni azt, aminek csak faágakból készült rács az oldala. A padok között tyúkok kapirgálnak, mikor épp nincs oktatás. A tanítás nyelve lao, ami nem egyszerű, mert a gyerekek inkább az akhát beszélik. Egyébként sem egyszerű tanítani őket, mert a szülőket különösebben nem érdekli, hogy jár-e iskolába a gyerek vagy sem. Ők sem tudnak olvasni, nem lehet az olyan fontos. Akik tanulnak, azok is inkább fiúk, lány alig jött a nyolcas kezdésre.
Tettünk még egy sétát a faluban, csakhogy lássuk a tájat. Reggelente köd üli meg a völgyeket, és ez igen látványos fentről nézve. A főutca mellett a lakóházakon kívül hosszú lábakon álló kis házikók sorakoznak. Megtudtuk, hogy itt a fiatalok függetlenségi törekvései így nyilvánulnak meg. Tizenéves korban a fiúk szeretnének elköltözni otthonról, de azért a mosást, vacsorafőzést, takarítást nem szívesen vállalják, úgyhogy el is költöznek, meg nem is. Mindegyik épít magának egy házat, ami alig nagyobb, mint egy koporsó, csak pálmaleveles teteje van. Ablak nincs rajta, - bár a rendes házakon sem –, csak kis lukak, hogy mégiscsak ki lehessen nézni valahol. A házikók hosszú lábakon állnak, nem tudom miért. Vezetőnk szerint néha lányokat is fogadnak itt. Olyankor különösen kellemetlen lehet a nagy kilengésű póznaház.
Reggelink hasonló volt az ebédhez, vagy a vacsorához: jó sok rizs, főtt zöldségek, tojás. Nevettek rajtunk, hogy mi európaiak milyen nagyok vagyunk és milyen keveset eszünk. Azt hiszem, az lehet az oka, hogy errefelé nem igazán engedhetik meg maguknak, hogy húst egyenek, és ha dolgozni is akarnak egész nap, akkor sok rizst kell legyűrni.
A mi reggelink vége egybeesett az iskolai tízóraival. Valami gombócot osztottak, amiből mi is kaptunk, ennek ellenére nem tudtuk kitalálni, hogy miből is készült. Szünetben természetesen ment a focizás, meg a gólyalábon mászkálás. A gólyaláb két bot, amire egy-egy mélyedést faragnak. Hogy kicsit kényelmesebb legyen, kötnek rá valami rongyot is, és úgy veszik a lábujjaik közé, mint a strandpapucsot. Megpróbáltam én is, bár csak úgy bakancsosan. Nem is azon ámultak el, hogy megpróbálom, még csak azon sem, hogy milyen béna vagyok, hanem azon, hogy azzal az egy lépéssel mekkora lukat ütöttem a földbe.
Fél tíz felé aztán elbúcsúztunk a falutól. Új tartalékos vezetőt kaptunk, aki megint az ebéd cipelésével volt megbízva, illetve ő képviselte a hátvédet.
A faluba vezető úton indultunk el. Ez már útnak számít, elfér rajta egy kistraktor és a száraz évszakban fel is tud jönni, bár nem hinném, hogy gyakran megtenné, mert mikor lepöfögött az az egy, amelyik éppen arra járt, a gyerekek kivonultak megnézni.
A falu szélén lélekkapuk álltak. Minden évben állítanak egyet, mindegyiken kis fa akármik lógnak, amik meggátolják, hogy a rossz szellemek bejöjjenek.
Rövidesen letértünk az útról és egy ösvényen folytattuk a gyaloglást, keresztül egy fiatal gumifaültetvényen. A fácskák között magasra nőtt a fű, nád, bozót, és természetesen minden vastagon harmatos volt, úgyhogy rövidesen a jobb, vagyis hegyfelőli oldalunk tiszta víz lett. Ahogy fordult az ösvény és átértünk a déli oldalra, már minden száraz volt. Mi is hamar megszáradtunk, de csak rövid időre, mert egy újabb meredek emelkedőt kellett leküzdeni és ezt sem erdőben, hanem egy felhagyott rizsföldön. A környéken hegyi rizst termelnek. Ennek a hozama csak harmada az öntözött rizsének, viszont megvan az a nagy előnye, hogy egyszerűen lehet a hegyoldalba ültetni, nem kell vízben állnia. Egy területet csak egy évig használnak, aztán újabb erdőt égetnek fel, a régi helyét meg hagyják benőni.
Az izzasztó mászás után kunyhóhoz értünk, ahol ebédhez terítettek leveleken. Túlzottan nem voltunk éhesek, de azért valahogy lement a rizs, meg a rattan, de volt bivaly is tökkel, meg zöldbab.
Innen erdőben vezetett az út, ráadásul nem is rosszban. Voltak hatalmas fák, liánok, páfrányok, kis patak, piócák. Egyiket sikerült elkapnom, még a bűnös tevékenységének megkezdése előtt, valahol a mellemen, egyet meg a bokámon, de az addigra már kicsit megrágott. A nyomokból ítélve volt egy harmadik is, de az jóllakottan távozott. A szúnyogok nem szeretnek, de úgy tűnik, hogy a yin és a yang egyensúlyának megtartása végett be kellett vállalnom a piócákat. Senki máson nem voltak, csak rajtam. Mondjuk még így is jól jártam, a szúnyogokat nehezebb elkerülni, mindenesetre azt már tudom, hogy esős évszakban nem jövök a környékre.
Az itt-ott elszórt, rég nem használt kunyhók egyikénél megálltunk pihenni. Mivel volt pár alkalmasnak tűnő bambuszrúd, arra gondoltam, hogy vágok egy pohárnak való darabot, valami olyasmit, amiből este ittuk a lao laot. Vezetőnk mondta, hogy hagyjam a fenébe, ezek repedtek, de majd vágunk frisset az erdőben. Aztán úgy látszik neki is elkezdte izgatni a fantáziáját, úgyhogy keresett valami jobb darabot, és a mindenes nagykéssel nekiesett. Pár perc alatt meg is volt a pohár, majd rögtön faragott neki egy társat is, hogy lehessen koccintani. Hiába, bambuszból bármit lehet csinálni!
A vadvilággal való találkozásunk intenzívebb volt az előző napinál, de ez is kimerült a lábnyomokban. Ebből jutott nekünk szarvas, vaddisznó és cibetmacska. Élő állatokból meg a pókok. Termetes példányokat lehet látni.
Az erdőből lassan kiértünk a learatott rizsföldekre, ahol már átvették az uralmat a bivalyok, majd az aszfaltozott főútra. Lebandukoltunk a faluig, ott várt a pickupunk, hogy a városba vigyen.
Szállodánkban visszakaptuk a hátizsákjainkat, illetve a frissen mosott ruháinkat, valamint kaptunk szobát, mehettünk zuhanyozni. Ránk fért! Szerencsére több piócát nem találtam magamon, rémisztő helyekre tudják felcuppantani magukat.

 

 

Címkék: laosz luang nam tha

40847 km, Phouvan

2009.11.22. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Vekkercsörgés, reggeli, csipanyitás kávéval, így kezdődött az elmúlt néhány nap és ez is. Fél kilenckor aztán megjelentünk az út túloldalán lévő irodában, ahol átvehettük túravezetőnket. G és én alkottuk a csoportot, ami kellemetlenül magas árat eredményezett, meg némi félelmet, hogy mégis milyen lesz így kétszemélyes csoportként trekkingelni. Lelövöm a poént: jó lett.

Pickuppal indultunk neki, bár még nem a túrának, hanem a bevásárlásnak. A piac mellett leparkoltunk, hogy túravezetőnk vacsoránakvalót vegyen. Természetesen vele tartottunk, ki hagyná ki az alkalmat, hogy olyan emberrel nézzen meg egy piacot, aki tudja is, hogy mi micsoda. Így sikerült megtudnunk, hogy a fél araszos bogarakból pástétomot csinálnak, illetve hogy a tüskés buzogány, az rattan. Bevallom, én korábban azt hittem, hogy a rattan bútor is valami bambuszféléből készül, de nem. Sőt, itt a rattant nem csak fonják, hanem eszik is. A növény szárán ronda nagy tüskék nőnek, de a bele barátságosabb, ráadásul többféle ízben is létezik. A bevásárlás során bivalyhúst, fokhagymát, gyömbért, meg apróságokat vettünk, valamint hat üveg vizet az útra.
A járgányunkra visszaszállva elrobogtunk egy faluig, ahol csatlakozott hozzánk egy falusi vezető, aki egyébként az ebédet hozta, majd nem sokkal messzebb megkezdtük a gyalogos részét is a dolognak. A reggelinél egyébként egy idős holland meg is jegyezte, a trekking nem neki való, mert sok benne a gyaloglás. Hát igen, az uszodában meg sok a víz!
A szalagkorlát után rögtön egy patakon is át kellett mászni, de itt még nem lettünk vizesek, csak mikor végre beléptünk az erdőbe is. Az aljnövényzet ugyanis csurom víz volt a reggeli ködtől, de reklamáltam is volna, ha egy olyan dzsungelbe visznek, ahol nem az. Szóval rögtön az út mellett egy olyan erdőben találtuk magunkat, ahol Tarzanok lógnak minden liánon. Persze a nyüzsgő állatsereglet nem látható, bár biztos van. Egyébként is tapasztaltuk már, hogy a bozótban egy elefánt is láthatatlan pár méterről, ha csöndben van. A túrázókkal ellentétben az állatok pedig határozottan csendesek, talán azért, mert volt idejük megtanulni, hogy az ember vadászik az állatokra, nem pedig fordítva, mint a boldog ősidőkben, és ez vonatkozik a tigrisekre is. Vezetőnk egy elsőre léhűtőnek tűnő fiatal srác volt, aki később nagyon szimpatikusnak bizonyult. Nem kamuzott, – amit nagyra értékeltünk -, pl. megmondta, hogy kétéves pályafutása alatt egyszer látott szarvasokat, de azokat is csak egy villanásra. Akik illegális vadásztevékenységgel egészítik ki keresetüket, - vagy éppen az egészet az teszi ki -, nyilván több állatot látnak, mint ahogy azt a piacon bemutatásra kerülő teríték is bizonyítja.
Ennek ellenére, azt gondolom, hogy ezek a vadászok nem nagyon veszélyeztetik az erdő ökoszisztémáját egészen addig, míg valamilyen trófeáért nem adnak orbitális összegeket. Nyilván, ha a tigrisbőrért annyit adnának a piacon, mint a kutya gereznájáért, akkor nem érné meg hat hónapot azzal tölteni, hogy megtalálják és lelőjék az utolsót is. Sajnos azonban puhapöcsűek hosszú sora vár a keményvalutával, hogy tigriscsontot, orrszarvútülköt, vagy bármit, ami drága, reszelhessen a vacsorájába, annak reményében, hogy egyéb reszelések is megvalósulnak az este során.
Szóval se tigrisüvöltés, se elefánttrombitálás nem verte fel az erdőt, de azért a madarak bátran dalolásztak, annak biztos tudatában, hogy úgysem látjuk őket. Egy patak mentén haladtunk felfelé, gyakran keresztezve a vízfolyást. Reménykedtem benne, hogy a piócák most elkerülnek. Ezek a kis dögöt kipofátlankodnak a vízből és arra várnak, hogy valami balek nyakába varrhassák magukat. Igazán esős évszakban vannak elemükben, akkor állítólag elkerülhetetlenek.
Rövidesen elhagytuk a patakot, és keményen támadtuk az emelkedőt. Túl nagy meleg nem volt, de az ösvény gondoskodott róla, hogy megizzadjunk. Azért örömmel láttam, hogy nem csak rólunk folyik a víz, hanem vezetőinkről is. A segéd tulajdonképpen csak a kaját hozta, meg arra figyelt, hogy a csoport fele nehogy elvesszen valahol, bár erre én is figyeltem.
Az ösvény szépen karban volt tartva, látszik, hogy rendszeresen járnak erre csoportok, de figyelnek rá – még cégek között is -, hogy ne nagyon találkozzanak össze, illetve hogy a falvakat se látogassák túl gyakran.
A hegy tetején aztán egy pálmalevelekkel fedett kunyhóban lepihentünk. Előkerült az ebéd is, szépen zacskókba kötve. Terítéknek meg pár nagy levél szolgált, arra egyszerűen kiöntöttek mindent. A rizst szép egységcsomagban kaptuk meg levélbe kötve. Jó étvággyal nekiálltunk és hamar be is takartunk mindent. Vezetőink újabb piros pontot kaptak, mikor még a csikkeket is elpakolták a többi szeméttel együtt.
Innentől nagyjából vízszintes volt az ösvény az akha faluig, ahova tartottunk. Útközben még összetalálkoztunk két rattangyűjtő akha nénivel is.
A falu egy hegygerincen épült, nagyjából azzal a technológiával, amit évezredek óta használnak. Volt ugyan néhány bádogtető, de inkább a pálmalevél volt a jellemző. Viszont meghökkentő volt, a póznák tetején álló napelemek száma. Egy cég adja őket bérbe. Nappal töltik az akkut, este lehet világítani. Egy tévéhez persze nem elég, de rádiója van mindenkinek.
A faluban elég sok nő hord még népviseletet, a férfiak természetesen már nem. Valamiért ők előbb vesznek fel európai ruhát mindenhol a világon. A félmeztelen nők sem mennek ritkaságszámba, általában jár hozzájuk egy falka gyerek is. A fotózáshoz természetesen nem járulnak hozzá, tisztában vannak a városi szokásokkal, és jól látják a különbséget is. A gyerekek természetesen imádják, ha fényképezik őket. Minden kép után megrohantak, látni akarták magukat a gép hátulján. Irgalmatlan mocskos volt mind, de nem voltak kellemetlenek, nem nyújtogatták a kezüket, nem volt „moni-moni”, se „vanpen-vanpen”. A lányok kicsit visszahúzódóbbak voltak, de ahogy a túravezetőnk mondta, csak félénkek. Valóban, ha sikerült róluk fényképet csinálni, és azt megnézhették, akkor már örömmel hagyták a másodikat, harmadikat is. Furcsa, hiszen rendszeresen járnak ide turisták. Ne örüljön előre senki, a fiatal lányok be vannak csomagolva rendesen.
Régebben családoknál szállásolták el az idelátogatókat, de hamar kiderült, hogy a falubeliek időbeosztása nem teljesen felel meg a turizmus elvárásainak. Például reggel négykor kelnek. Szóval építettek egy házat, ahol a magunkfajták alhatnak. Természetesen semmi extra, pont olyan, mint bármelyik ház a faluban.
Vezetőnk neki is állt a sarokban vacsorát csinálni. A tűzhelyet három kő jelentette, azon szépen megáll a fazék. A füst meg kimegy, ahol tud, és tud, mivel a tetőn is van elegendő rés, meg a falakon is. Előbbi pálmalevél, utóbbi bambuszfonat. Mi közben a faluban sétáltunk, örültünk minden kiskutyának, kismalacnak, kisgyereknek. Létszámra talán nem pont így vannak sorban, a kiskutyák után jönnek a gyerekek. Egyébként annyi hasonlatosság van, hogy mindkét csoport képviselői aranyosak, némelyikük elfut az idegenek elől, és végtelenül koszosak. A felnőttekről ez nem mondható el, miután hazaértek a földekről, mindenki mosakodni ment. Három kút van a faluban, ezek a domb tetején lévő tartályból kapják a vizet, ahova szivattyú nyomja fel a patakból. Azt hiszem valami segélyszervezet fejlesztése, korábban vödörben kellett felhordaniuk.
A falu is tiszta, annak ellenére, hogy láthatóan borzasztó szegény, de egyáltalán nem nyomorúságos. A gyerekek is csak azért koszosak, mert nagyobb szabadságot élveznek, mint európai társaik. Eleve minden fiú nyakában csúzli lóg, és gyakran lehet őket látni, amint apjuk nagykésével farigcsálnak valamit. Mondjuk a szigonypuskájukat, amivel halászni szoktak.
A vacsorát gyertyafénynél fogyasztottuk el, hasonló terítéken, mint az ebédet. Jutott mellé egy pohárka lao lao is, vagyis a lélek lelke, a rizspálinka. Kicsit erősebb volt, mint a bolti, pedig a normált kaptuk, nem az erőset.
Vacsora után hagyományos akha masszázs részesei lehettünk. Ezzel köszöntenek minden itt éjszakázó vendéget. Igazán jól esett, még ha nem is kőkemény túlélőtúrával jutottunk ide, hanem egy laza tíz kilométeres sétával.
Este a házunk előtt égő tűznél csatlakoztunk a társasághoz, bár egy szót sem értettünk a beszélgetésből. Igazából a falu iskolájának tanárai üldögéltek, beszélgettek a tűz körül, mi meg bámultuk a csillagokat. Gyönyörű tiszta éjszaka volt, ráadásul ezer méter magasan voltunk, távol minden várostól, rengeteg csillagot lehetett látni.
A társalgás akkor élénkült fel, mikor valaki elkapott egy jó huszonöt centis százlábút. Azonnal előkeresték az üveg lao laot és belerakták. Nem tartósítani, hanem ízesíteni természetesen. Mármint a piát. Mindenki az üveg köré gyűlve figyelte a dög haldoklását. Meglehetősen ronda lény volt, aminek a csípése pokoli fájdalmas. Vezetőnknek egyszer a kezét csípte meg egy ilyen, ami az ágyában bujkált. Azt mondta, hogy aznap éjjel nem aludt a fájdalomtól. Kinézetre egyébként az alienfióka kiskutya fasza ehhez képest, meg aztán ez létezik, az meg csak szilikonból van.
A tekergése egy idő után lelassult, kezdetleges dúcidegrendszerén rángás futott végig és belehányt a szeszbe. Nagy volt az öröm, jó volt a termés. Kicsit még vártak, hogy végleg kimúljon aztán előkerült a bambuszstampedli.
Itt volt egy mondat, amit megértettünk. Úgy történt, hogy a stampóval a kezében ránk nézett a fickó, majd a társainak mondott valamit, amit nagy röhögés kísért. Megtöltötte a poharat és felém nyújtotta. Azt hiszem, sikerült meglepetést okozni mikor ittunk belőle. Egyébként semmi különös nem érződött az ízén, kicsit mintha erősebbnek tűnt volna.

 

Címkék: laosz phouvan

40810 km, Luang Nam Tha

2009.11.21. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A buszállomáson reggeliztünk, amíg a busz indulására vártunk, mint a többi turista is, aki mind ott volt, hogy valamerre továbbutazzon.

A várost elhagyva meglepően rossz úton zötyögtünk mindenféle kisebbségek falvain keresztül. Érdekes ilyenkor kifelé bámulna az ablakon, nézni az elsuhanó falvak mindennapi életét. Tanulmányoztuk a tetőfedés rejtelmeit például. Pálmalevéllel volt fedve a legtöbb épület. Úgy néztem, hogy a pálmaleveleket egy rúdra csomózzák, így aztán fel lehet rakni őket a tetőre, mint a cserepeket. Sok ház mellett ott áll kötegben az alapanyag, várva, hogy apa végre megfoltozza a tetőt. Nyilván most, a száraz évszakban kicsit több noszogatás kell, hogy végre megcsinálja.
Négy órával, és 125 km-rel arrébb leraktak minket Luang Nam Tha buszállomásán, ami egyáltalán nem Luang Nam Thaban van, hanem vagy nyolc kilométerre onnan, így pickuppal kellett a városba menni. A központban raktak le, ami tökéletesen olyan, mint a város széle, de egyébként is olyan a város, mint egy falu.
Rögtön megrohant egy szállodai felhajtóember, aki elég jó áron ajánlott szobát, de a lao marketingszokásoknak megfelelően mire levettem a tetőről a hátizsákokat, szőrén-szálán eltűnt, mehettünk végigkérdezni a szállásokat. Végül egy egészen pofás helyet találtunk, igaz kicsit drágábban.
A délutánunk szabad volt, de nem zsúfoltuk tele programokkal. Először is megnéztük egy-két cég ajánlatát a környékbeli túrákra. Szép magas árakat mutogattak, de csak nem állhatunk tovább dolgavégezetlenül, ha már idáig elbumliztunk. Úgy döntöttünk, hogy mielőtt bármit lefoglalunk, várunk, hátha valaki még befut. A várakozás keretében kimentünk a piacra, hogy a papucsom pótlásáról gondoskodjunk. Természetesen csak fröccsöntött vackok voltak, de inkább az a baj, hogy nem olyan fröccsöntött vackok, amilyet én akartam. Az eddigi piacokon is érződött az erős kínai hatás, de itt már nem csak a termékek, hanem az eladók is kínaiak voltak. Sok helyen szólt a kínai tévé vagy rádió.
Visszaballagtunk a túraszervező céghez, de nem volt változás. Azért lefoglaltunk egy túrát, közben még mindig egy kicsit bíztunk benne, hogy lesz még jelentkező, ha kiírják, hogy kettő már van. Az árak, – ha nem is meredeken -, de csökkennek, ha nő a létszám.
Este kellett visszamenni és fizetni, a kialakult utaslétszámnak megfelelően. Az időt olvasgatással, illetve vacsorázással töltöttük. Egy holland házaspárral sörözgettünk, akikkel már a buszon is együtt jöttünk. Közben átszaladtam az irodába, és befizettem az díjat. Természetesen nem jelentkezett senki más, úgyhogy a ma kivett pénztől is megváltunk, holnap újabb ATM-fejésre lesz szükség. Kicsit fárasztó, hogy a BCEL-es ATM-ek, amibe a leggyakrabban bele lehet futni, csak 700.000 kip-et adnak ki egy nap, ami egyébként is csak kb. két napra elég kettőnknek, nem beszélve arról, mikor ilyen költségbe verjük magunkat.

 

Címkék: laosz luang nam tha

40684 km, Udomxai

2009.11.20. 10:00 | Ahmet | 3 komment

Hongsa buszpályaudvara, – ahogy már írtam –, nem egy nyüzsgő központ, úgyhogy reggel megint meg kellett erőltetni magunkat, és felkelni, hogy elcsípjünk valami járművet. Monica szerint minden reggel nyolc körül indulnak pickupok Tha Suangba, szóval azt az időpontot céloztuk meg. A bódéban kisakkozták, hogy mennyi a jegy, az indulási időpontra meg azt tudták mondani, hogy kilenc, fél tíz, de nem biztos. Így rengeteg időnk volt reggelizni. G a piacon vett rizzsel töltött bambuszt meg sült banánt. Nem volt valami kellemes idő, akárcsak előző nap, sűrű köd volt és dermesztő hideg, legalábbis a helyiek és mi így éreztük. Tény, hogy az elmúlt három hónapban talán egyszer volt harminc fok alatt a hőmérséklet, most meg ránk eresztették a tizenhét fokot.

Úgy tűnt, hogy a vártnál hamarabb összejött az utaslétszám, mert fél kilenckor intettek, hogy lehet felkászálódni a platóra. Ez soha nem azt jelenti, hogy rohanás van, csak azt, hogy ha jó helyet akarunk, akkor menjünk. Ugyanis van a platón is jó hely, meg kevésbé jó. Aki a végén ül, az több port nyel, és a gödrök, bukkanók is hatványozottan érzékeltetik magukat arrafelé.
Természetesen sok más csomaggal együtt a hátizsákjaink is a tetőcsomagtartóra kerültek, de jutott pár zsák rizs az utasok lábai közé is. Kellemes, mikor ötven kiló rizs amőbaként lassan rákúszik az ember lábára, fokozatosan kiszorítva belőle a vért. Velem például ez történt, rövidesen azután, hogy elindultunk.
A hegyre felfelé menet mindketten kiszúrtuk a nagy elefántcitromokat az út szélén, sőt lábnyomokat is lehetett látni helyenként a porban. Nem csalódtunk, rövidesen megláttuk tegnapi elefántunkat, nyakában a mahouttal, aki éppen próbálta rávenni, hogy hátráljon ki a bozótból, ahova a pickup elől menekült.
A Mekonghoz érve lementünk a folyópartra, ahol több hajó is állt. Az egyik pont indult felfelé, arra felszálltunk, hogy Pak Bengbe vigyen. Kicsit furcsa volt, hogy az árról nem akartak igazán tárgyalni, de addigra már kint is voltunk a vizen.
Alig több, mint egy órát hajókáztunk felfelé Pak Bengig, ahol aztán szóba került a viteldíj. A fickó a normál tarifa háromszorosát akarta, és mikor nem kapta meg, rendőrrel fenyegetőzött, akit aztán nem tudott előkeríteni. Egy darabig néztük egymást, aztán végül megegyeztünk, hogy megkapja a kétszeres árat, aztán elfelejtjük egymást. Elég nehéz érvelni, ha a tolmács az ő pártján áll, a kiírt árak mellett nincsenek angolul ott az állomások nevei és a helyes árat meg csak sejtjük.
Mikor végre megszabadultunk, gyalog indultunk a buszállomásra. Út közben egy pickup fel akart venni, de éppen nem volt pénzünk ilyen luxusra, kifogytunk a kápéból, ATM meg legközelebb négyórányira volt. Szerencsénkre, mielőtt odaértünk volna, jött a busz, felvett, megfordult és már mentünk is. Az utasok között volt egy itt dolgozó német nő, aki mondta, hogy nagy szerencsénk van, mert nem szokott bejönni a városba a busz, hanem fél egykor elindul, és kész. Valószínűleg a pickup sofőrje szólt, hogy két lökött falang még jönne, tehát célzottan értünk jöttek. Kicsit kiegyenlítve éreztük a dolgokat, a lehúzás után.
Az út elég eseménytelen volt, eltekintve attól, hogy elgyúrtunk egy kiskutyát, aki csak annyit mondott nyikk, és ezzel pár hét után be is fejezte nyomorúságos életét. Annyi a háziállat az utak szélén, hogy csodálom, hogy ez az első áldozat, amit látunk. Általában a tyúkok hülyék, a malacok nagy farkcsóválással menekülnek, - mert ezeknek nem korcs, pöndöri farkuk van –, a tehenek meg tudatában vannak méretüknek, és ennek megfelelően tojnak az autókra, mert azok úgyis megállnak.
Végül megérkeztünk Udomxai kies városába, ahol meglepően sok külföldi volt, valószínűleg ugyanolyan okokból, mint mi: itt kell átszállni. Mivel aznap már nem akartunk továbbmenni, kivettünk egy szobát az egyik vendégházban. Rengeteg van belőlük, bár a többség nem turistákra, hanem kínai „üzletemberekre” specializálódott. A városban gyakorlatilag minden ki van írva kínaiul, innen már tényleg nincs messze a határ.

 

Címkék: laosz udomxai

40487 km, Hongsa

2009.11.19. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Hatkor keltünk, hogy a piacon találkozzunk Monicával. Megmutatott nekünk néhány dolgot. Például kiderült, hogy a patkány, amit mindenhol lehet kapni, az bambuszpatkány. Az, hogy nem sima házipatkány, jól látható volt ott, ahol saját bundájában is árulták. Megmutatott pár növényt is, amiről korábban nem igazán tudtuk, hogy mi. Érdekes módon a friss, szárával együtt árult gyömbér is csak akkor lett ismerős, mikor jobban megnéztük. Viszont felbukkant megint egy sült jószág, amiről elképzelésünk sem volt, hogy mi lehet. Mindenesetre percek alatt elkelt.

A piacon rögtön reggelit is vettünk magunknak. Sült banánt, sült akármit, rizzsel töltött dumplingot, meg ragacsos rizzsel és babbal töltött bambuszt. Ezekkel aztán elvonultunk a szobánkba reggelizni. Reggeli után kihasználtuk az időt, és szunyókáltunk még egy keveset a kilencre megbeszélt találkozóig.
Kilenc előtt még mindig köd volt és meglehetősen hideg, úgyhogy pulóverben indultunk el, amit aztán rövidesen le lehetett venni, mert amint kisütött a nap, a köd eltűnt és visszatért a meleg.
Átvágtunk a városkán a helyi fűrészüzemhez, ami tulajdonképpen csak egy kalyiba szalagfűrésszel. Az utóbbi időkben hoztak egy rendeletet, hogy nem lehet rönköt kivinni az országból, csak fűrészárut. Igazából nem is ez az érdekes, hanem az, hogy az erdőből a faanyagot elefánttal húzzák ki. Mi is azért jöttünk, hogy találkozzunk egy elefánttal, Virág Anyával, akit elkísérhettünk az erdőbe. Igazából nem egy valódi fakitermelés helyszínére mentünk, mert azok általában távoli és gázos helyeken vannak, de nem is ez volt a lényeg.
Elefántunk a mahouttal a nyakában méltóságteljesen lépkedett az út porában, mi meg utána. Teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy egy elefánttal együtt megyünk kirándulni. Velünk jött Monica és a két kutyája is, akik nagy lelkesen loholtak az elefánt sarkában, aki néha megemelte az egyik lábát, finoman jelezve, hogy azzal tud rúgni, nem is kicsit, úgyhogy jó lenne, ha lemaradnának egy kicsit.
Azt hiszem, hogy alapvetően nem lehet túl stresszes elefánttal dolgozni. Nincs rohanás, az elefánt diktálja a tempót. Út közben néha megáll, és csipeget az útszéli növényekből, de hozzáértő módjára kiválogatva a finomabb falatokat. Egy nagy adagot a szájába töm, aztán az ormányával egy kis útravalót szorongatva továbbindul, ha a hajcsár már nagyon türelmetlenül ugrál a nyakában.
Egyébként nagyon békés jószág volt, nem vette rossz néven, hogy megtapogattuk, simogattuk, vakargattuk. A bőre lehet, hogy vastag, de egyáltalán nem durva. Ami durva, az a szőr, ami igencsak ritkásan borítja. Leginkább valami erős damilra emlékeztet.
Ahogy ballagott előttünk, egészen emberi volt, mintha valaki egy számmal nagyobb nadrágban lépkedne előttünk. Nem is igazán értem, hogy miért van az elefánton egy mérettel nagyobb bőr. G régi vágya, hogy bekenjen egy elefántot hidratálókrémmel, és ez valóban határozottan jót tenne neki. Valószínűleg bármelyik elefánt értékelné, szeretik a bőrápolást, bár általában porral szokták megoldani. Talán azért, mert testápolóból vödrös kiszerelés kellene, valamint teddyhenger a felhordáshoz.
Amilyen mafla nagy jószág volt elefántunk, olyan finoman közlekedett, szerintem egy porcelánboltban is szépen elboldogulna, és az elefántdübörgés is városi legenda. A nagy puha talpaival olyan finoman lépkedett az ösvényen, hogy meg se lehetett volna hallani, ha nincs a nyakában kolomp.
Egy patakmederben mentünk felfelé. Az elefántot nem nagyon zavarták a belógó bokrok, a mahoutot a nyakában annál inkább. A kidőlt fák kicsit jobban zavarták, de egész ügyesen mászott át rajtuk. Aztán megálltunk, hogy a hajcsár levágjon egy rönköt. Amíg baltával dolgozott, addig az elefánt kimenőt kapott. Meglepő módon a szabadidejét evésre használta.
Egy elefánt 250 kg-ot eszik naponta, mivel nem túl jó az emésztése. Erről a hatalmas bombák is tanúskodnak, amiket néha farka felemelésével elpotyogtat az úton, ugyanis az elefánttrágya zöld a félig emésztett növények miatt.
Barátunk türelmesen kivárta, hogy körbefényképezzem, aztán megfordult, hogy harapnivalót keressen. Ez nem is ment olyan könnyen, mivel egy szűk völgyben voltunk. Az egész akció arra emlékeztetett, mint mikor gyermekkorban az aranyhörcsögöm megfordult a számára épített labirintusban. Sikerült, de kicsit nyögve.
Mivel a hegyoldalban több volt a friss zöld, ormányosunk elindult a bozótban felfelé. Tulajdonképpen nem csapott nagyobb zajt, mintha egy ember tört volna magának utat. A legmeglepőbb viszont az volt, hogy egy bokorba bemászva teljesen láthatatlanná vált, pedig ott állt előttünk pár méterre. Ha nem tudom, hogy ott van, és csendben marad, simán elsétálok mellette. Pedig nem is cseresznyefán gubbasztott. És egyébként a szeme sem piros, viszont rettenetesen szomorú. Van valami emberi a tekintetében, szimpatikus jószág és nem azért, mert a filmekben az elefánt jó fej. A filmekben a majom is mindig az, a valóságban meg egy patkány kezekkel és idegesítően nagy intelligenciával.
Mikor a rönk elkészült, az elefánt nem jött le egy füttyentésre, sőt kitartó kiabálásra sem. Fel kellett mászni és leterelni. Elég röhejes volt, ahogy egy kis ember egy kis bottal ösztökéli a nagy állatot.
Közben az egyik kutyának szexre támadt kedve, a másik meg túl kicsi volt, hogy ellenkezzen, így létrejött az aktus, de nem akart véget érni. Már önmagában az is nevetséges, mikor két kutya bodobácsbogárként össze van ragadva, de még nevetségesebb, mikor az egyik kisebb és nem ér le a hátsó lába a földre. Ezen még túltenné magát az ember, de amikor mindez a dzsungel közepén egy patakmederben történik, úgy, hogy közelít egy elefánt, ami elől szeretnének elmenekülni, de útban vannak a kövek, a kidőlt fatörzsek, na azt nehéz elfelejteni!
Végül aztán valahogy a nagyobbik áthúzta a kisebbiket a sáros patakmedren, félre az útból, az elefánt láncai rákerültek a rönkre, és megindultunk lefelé. Sokkal gyorsabban mentünk, mint korábban, gondolom az elefánt is tudta, hogy a rönk nem áll meg. Három tonnát tudnak elhúzni, ami szép súly. Amit most húzott, az nem biztos, hogy nem volt ennyi, de láthatólag meg sem kottyant neki. Mikor úgy gondoltam, hogy ott bizony ez el fog akadni, akkor sem akadt el. A szikla kifordult a földből, a kidőlt fa ága meg letört. Szóval van nyers erő és brutalitás, ha kell.
A bemutató vonszolás tulajdonképpen véget is ért. Az elefántot kikötötte a gondozója, had legelésszen egy kicsit, mi meg ebédelni mentünk egy, az erdő közepén álló házikóba. Ez amolyan nyári lak a földek mellett. Sült sertést kaptunk, szárított bivalyt, kolbászt és természetesen ragacsos rizst. Desszertként egy kis papaya és cukornád szolgált. Az utóbbit az elefántok is szeretik, úgyhogy indulás előtt még megkínáltuk elefántunkat. Nagyon ügyesen dolgozik az ormányával. Egy darab a szájában volt, egy az ormányában, az ormánya végével meg már vette el a harmadikat. Olyan ropogtatást rendezett, hogy öröm volt hallani. Az elefántot követve vonultunk le a folyóhoz, ahol kapott egy kis fürdőt, aztán elbúcsúztunk tőle. Mi a folyón átlábalva a túlparton folytattuk az utat. Felkészülten hoztam papucsot, ami az első lépésnél szét is szakadt. Még egy dolog, ami nem jön haza velünk. A parton aztán G felfedezte, hogy vérzik a lábam. Úgy tűnt, hogy sikerült megetetnem egy piócát. A kellemetlen az, hogy a pióca nyála véralvadásgátlót tartalmaz, így a seb sokáig vérzik. Szerencsére fájdalomcsillapítót is tartalmaz, így nem fáj.
Hongsa szélén elbúcsúztunk Monicától, akinek dolga volt, de megbeszéltük, hogy este megyünk gulyást enni.
Persze kiderült, hogy nem gulyást főzött, hanem pörköltet, de hát az osztrákok már csak ilyenek, soha nem fogják megtanulni mi a különbség. G csinált hozzá nokedlit, az összhatás remek lett. Vacsora után még előkerült a titkos kincs: némi csokikrém. G kapta a dicső feladatot, hogy csináljon hozzá palacsintát, ami igazán remekül sikerült, bár tíz deka lisztből – ennyi maradt csak a nokedli után– nem lehet nagy mennyiséget összehozni.

 

Címkék: laosz hongsa

40483 km, Hongsa

2009.11.18. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel felmálházva kivonultunk a kikötőbe. Kikötő alatt a folyó azon szakaszát kell érteni, ahol az út belemegy a vízbe. Itt kötnek ki a kompok, és ha már egy hajó ott köt ki, meg út is vezet a vízhez, akkor a többi is ott köt ki. Szépen sorakoztak is a part mentén a hajók, utasokra várva. Nem mondanám, hogy szépek, mind egy mintára készült, azt hiszem egy személyvagon és egy banán keresztezésével.

A jegypénztárként funkcionáló bódéban éppen senki nem ért rá velünk foglalkozni, de túlzottan nem idegesítettük magunkat, rohanni itt felesleges. Amíg én a cuccokat őriztem és információkat szereztem be, addig G két tonhalas szendvicset, mégse induljunk el egy hétórás hajóútra reggeli nélkül. Egy srác megerősített, hogy nem érdemes kapkodni, a hajó körülbelül nyolc harminckor fog indulni.
Nyolc körül megjelent a kisablaknál két ember, és közös erővel kiállítottak nekünk két jegyet Tha Suangig, és mellé odabökték, hogy a 77-es hajó a miénk. Csak le kellett mászni a meredek lépcsőkön, és ott volt a mi hajónk, ami talán a legrövidebb pallóval volt elérhető az összes közül. Ez fontos dolog, ha sok cuccal kell beegyensúlyozni. Természetesen a bárka fából készült, keskeny volt és hosszú, teteje volt, de ablakai nem. Elég nagy hülyeség is lenne beüvegezni ezen a klímán. A berendezés amúgy elég meglepő volt. Az – úgymond – első osztályon valami mikrobuszba szánt ülések sorakoztak. Lecsavarozva egyik sem volt, csak kis talpat fabrikáltak nekik, amiken még gumibelsőből csúszásgátló csíkok is voltak. Üléshuzat helyett mindegyiknek a támláján egy mentőmellény volt. Hátrébb, a másodosztály ugyanígy volt berendezve, csak fapadokkal. Azt hiszem, hogy a könnyen mozgatható ülésekkel sikerült egy nagyon flexibilis belső teret varázsolniuk, igény szerinti első-, másodosztály illetve raktér mérettel.
Az ígérteknek megfelelően körülbelül fél kilenckor elindultunk, majd rögtön meg is álltunk pár méterrel arrébb, a komp mellett, hogy még valaki felugorhasson. Innen aztán nem volt megállás, habosítottuk a Mekong vizét.
Itt azért nem olyan széles a folyó, mint amilyen Laosz legdélebbi végében volt, viszont meglehetősen gyors folyású és veszélyes. Rengeteg a zátony, amik közül a nagyobbakra kis betonépítményeket raktak, hogy jobban lehessen látni, de van rengeteg kisebb, amik magas vízállásnál teljesen veszélytelenek, most viszont már kiálltak. A zátonyokon kívül rengeteg volt az örvény is. Ez mondjuk egy ekkora hajót nem nagyon zavar, sőt a kisebbeket se nagyon, de nincs az a pénz, amiért megpróbálnám átúszni. Néha a sima vízfelületen lehetett látni két méter átmérőjű területeket, ahol úgy tűnt, hogy a víz húsz centi magas dombocskát alkot, úgy buzgott felfelé, arrébb meg méteres örvények voltak.
A parti sziklákról sok helyen hosszú bambuszrudak nyúltak a víz fölé, ehhez voltak rögzítve a varsák. Ahol volt egy kis öböl, ott meg madzagot feszítettek ki, arról lógtak le a damilok a horgokkal. Máshol a parton nagy tálakkal mosták az aranyat, mint a filmekben. Így nézelődve hamar eltelt az a hét óra. Csak egyszer álltunk meg, hogy egy család kiszálljon, majd nem sokkal később Tha Suangnál, ahol mi is kiszálltunk, a többi turista nagy meglepetésére.
A falu tényleg a világ vége, ennek ellenére a hajó érkezését két sawngthaew is várta. Felzsúfolódtunk a platóra, aztán még vártunk vagy egy fél órát, majd végre elindultunk. Szerencsére a mi teherautónk ment elöl, mert az út azon kívül, hogy rettenetesen kanyargós, zötyögős és meredek volt, még porzott is. Rövidesen azonban megálltunk, és akkor megelőzött a másik, onnantól aztán nem csak mögöttünk volt por, hanem előttünk, mellettünk és rövidesen bennünk is.
A hegy túloldalán aztán mondhatnánk, hogy feltűntek Hongsa fényei, de nem mondjuk, mert Hongsában csak az tűnt fel, hogy iszonyatos por van. A buszállomáson raktak ki, ami elég nagyképű név egy olyan helyre, ami tulajdonképpen egy poros placc kunyhóval, buszok nélkül. Ide ugyanis nem jönnek buszok, csak a kisteherautóból kialakított sawngthaew-ek. Az út túloldalán rögtön ki is vettünk egy szobát, majd elindultunk megkeresni a Jumbo Guesthouse-t, hogy a másnapi programot elrendezzük. Ott aludni nem akartunk, mert az nyilvánvaló volt, hogy nem az a legolcsóbb hely.
Monica, a tulajdonosnő egy jelentősebb összegért el is rendezett mindent, majd invitált, hogy együnk nála. A társaság rajta kívül Johnból állt. John egy párhuzamos univerzumból türemkedett át a mi dimenziónkba, esetleg egy idővihar sodorta át ide, egyenesen Woodstockból.
A fizimiskája olyan volt, mint Mozarté, egy szatyor cigivel érkezett. Mondta, hogy az nem okoz neki problémát, ha nincs ópium vagy kokain, esetleg marihuana, de cigi nélkül megőrül. Különben is, a dohány megnyitja a légutakat, erősíti az immunrendszert, csak az a lényeg, hogy fizikai tevékenység, sport közben kell szívni, nem üldögélve. Merőben új teória, de tudott még meglepő dolgokkal szolgálni. Abból él ugyanis, hogy évente két hónapig drogot csempész Marokkóból Svájcba. Az év másik négy hónapját nyomorúságosan tölti el golfozással Írországban, a fennmaradó hat hónapban pedig utazgat. Értetlenül mesélte, hogy hiába győzködi a 25 éves lányát, az csak nem akarja kipróbálni a drogokat, csak panaszkodik a súlyára, pedig a drogok megoldanák a problémáját. Szerinte ugyanis a drog a legjobb dolog a világon. Ekkor már legalább a negyedik szép kövér jointot tekerte, amiből azért jutott a háziasszonynak is.
Ahogy néztem ő sem vetette meg a zöldet, egy – amúgy hagyományosan ragacsos rizs számára készült – bambuszdobozban tartott jelentősebb mennyiséget, „Nur für die Chefin” cetlivel a tetején. John aztán kifejtette, hogy Laosz a legjobb ország, az utolsó tiszta néppel. Monica, aki két éve vendégházat vezet itt, csak egy arckifejezéssel válaszolt, amiben benne volt minden. Szóval a kis vacsoraparty szürreálisan alakult, de határozottan élvezhető volt.

 

 

Címkék: laosz hongsa

40335 km, Luang Prabang

2009.11.17. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Vekkerre keltünk, egészen agyament időben, háromnegyed hatkor. Csakis azért, hogy megtekintsük, ahogy kirajzanak a szerzetesek alamizsnát gyűjteni. Hajnali hatkor a kolostorokban elkezdik verni a fakolompot, a szerzetesek mezítláb felsorakoznak az alamizsnagyűjtő edényükkel, és elindulnak az utcákon, hogy átvegyék a hívők felajánlásait. Mi banánlevélbe csomagolt valamivel járultunk hozzá az élelmezéshez, amit úgymond élelmes nénik árultak a turistáknak adományozási célból. Alapvetően két dolog jutott eszembe az egésszel kapcsolatban. Az egyik, hogy rendben, hogy alamizsnát gyűjtenek, de miért várják el, hogy ezért mindenki felkeljen hatkor? A másik - kicsit kevésbé rosszindulatú -, de ha itt laknék, néha azt hiszem, levinnék adománynak egy kilo paradicsomot, némi csokit, egy levél multivitamint, vagy akármit, csak ne rizst. Ezek a szerencsétlenek napi tíz mázsa ragacsos rizst gyűjtenek be, ami köretnek még csak-csak elmegy, de igazán bedobhatna valaki egy szelet rántotthúst mellé.

Az alamizsna begyűjtése már egész látványossággá nőtte ki magát, a legtöbb adományozó is turista, főleg azok, akik buddhista országból érkeztek. A szerzetesek vakítóan narancssárga lepelben vonulnak, mindegyiknél egy gyűjtőtál, az adományozók meg az út szélén térdelnek és dobálják a marék rizst mindenkinek. A különböző templomokból érkező szerzeteseknek nem teljesen egyforma a ruhájuk, némelyik kicsit barnás árnyalatú, némelyikhez tartozik sárga öv is, de mindenki kopaszra van borotválva, és ilyenkor mezítláb jön. A sor elején az idősebbek, a sor végén a gyerekek. Igazán idős szerzetes alig van, a többség egészen fiatal. Nem is elvárás, hogy egy szerzetes örök életére az legyen, inkább az a lényeg, hogy élete során mindenki bevonuljon egy időre valamelyik kolostorba. Régen ez legalább három hónap volt, ma már nem mindenki tud kivenni három hónap szabit ilyen célra, úgyhogy sokan csak egy-két hetet töltenek szerzetesként.
Az adományozás lezárultával a szerzetesek visszavonultak kolostoraikba, mi meg folytattuk az alvást, amit félbehagytunk.
A mai reggelinket csak azért nem hívtuk ebédnek, mert kávézni reggel szoktunk. Kis séta keretében meglátogattunk még egy templomot, meg próbáltunk szerzeteseket fényképezni napernyővel. Mivel kopaszra vannak borotválva, kénytelenek napernyővel közlekedni, ha nem akarnak agyvérzést kapni a napon. Nagyon jópofán néznek ki a narancssárga lepelbe fekete esernyővel, ami ilyenkor, a száraz évszakban napernyőként funkcionál. Természetesen pont rossz irányból sütött a nap a képek készítéséhez.
Mivel a királyi palotában éppen ebédszünetet tartottak, hajójegy után néztünk. Ott is ebédszünetet tartottak. Miért nem lehet ezt beosztani? Szépen kivártuk, hogy a palota kinyisson, annál legalább ki volt írva az időpont.
Nyitás után nem sokkal értünk oda, így nem volt tömeg, ami eddig soha nem volt probléma Laoszban, de kifelé menet láttuk, hogy itt lehetett volna.
A hivatalos álláspont szerint a királyi család kiköltözött egy közeli házba a palotát pedig felajánlották az államnak. A nem hivatalos verzió szerint utolsó éveiket egy annyira azért nem közeli barlangban töltötték, ahol szépen lassan, egyesével éhenhaltak, kb. akkor, mikor én óvodába kezdtem járni. Nyilvánvalóan egyikünk sem önszántából.
A palota egyébként egész emberléptékű, szerintem van néhány nagyobb villa a Rózsadombon, bár egyiknek sincs pálmafás bevezető útja és biztos, hogy egyiknek sem áll a kertjében egy aranyozott wat.
A kiállított tárgyak nagy része természetesen Buddha szobor, de van egy csomó ajándék is, amit a királyi család kapott különböző kormányoktól. Külön kiállításként meg lehet nézni a királyi autókat is. Amerika láthatóan úgy próbálta biztosítani a király barátságát, hogy néha küldött egyet az aktuálisan legnagyobb amerikai autóból. Azért megnéztem volna Luang Prabang forgalmát mondjuk az ötvenes években, meg azt is, hogy hogyan hozták ide. Ezután újra a hajójeggyel próbálkoztunk. Az első helyen a fickó rögtön elővett egy színes prospektust, ami nem volt jó jel. Az árra először annak az árnak a háromszorosát mondta, mint amit egy másik helyen láttunk kiírva, úgyhogy gyorsan továbbálltunk. Az ár persze azonnal másfélszeresre zuhant. A másik helyen, - ami mint kiderült a menetrendszerinti járatoké -, azt mondták, ne strapáljuk magunkat, jöjjünk jegyér akkor, amikor utazni akarunk.
Séta közben leragadtunk az általános iskolánál, ahol a gyerekek az udvaron játszottak, néhány turista meg a kerítésen könyökölt és fotózta őket. Tényleg nagyon aranyosak voltak, de Európában nem mernék fotózni, mert öt percen belül megbilincselnének. Kezd teljesen kifordulni magából a világ. Azt hiszem, hogy a gyermekek védelme nevében megtiltani azt, hogy mondjuk a tanár megsimogassa fejüket, teljesen abszurd.
Végül este a kedvenc sikátorunkba mentünk vacsorázni. Úgy tűnik, hogy a külföldiek nagy része itt köt ki, miután megnézi a belvárosi éttermek árait, vagy miután rájön, hogy azzal, amit ott adnak, egy gyerek sem lakik jól.

 

Címkék: laosz luang prabang

süti beállítások módosítása