Túravezetőnk jóval később tért magához, pedig azt állította, hogy hatkor felébred minden nap. Mondjuk ő még kint maradt beszélgetni, minek során a maradék pálinkát is leitták a bestiáról.

A sarokban készült a reggeli, mi meg mosakodni mentünk a közelebbi kúthoz. Tevékenységünket bivalyok, disznók, tyúkok figyelték, a gyerekeknek nem nagyon akaródzott arrafelé jönni, ugyanis az iskola is ott van. Két épület, három tanterem, ha lehet teremnek nevezni azt, aminek csak faágakból készült rács az oldala. A padok között tyúkok kapirgálnak, mikor épp nincs oktatás. A tanítás nyelve lao, ami nem egyszerű, mert a gyerekek inkább az akhát beszélik. Egyébként sem egyszerű tanítani őket, mert a szülőket különösebben nem érdekli, hogy jár-e iskolába a gyerek vagy sem. Ők sem tudnak olvasni, nem lehet az olyan fontos. Akik tanulnak, azok is inkább fiúk, lány alig jött a nyolcas kezdésre.

Tettünk még egy sétát a faluban, csakhogy lássuk a tájat. Reggelente köd üli meg a völgyeket, és ez igen látványos fentről nézve. A főutca mellett a lakóházakon kívül hosszú lábakon álló kis házikók sorakoznak. Megtudtuk, hogy itt a fiatalok függetlenségi törekvései így nyilvánulnak meg. Tizenéves korban a fiúk szeretnének elköltözni otthonról, de azért a mosást, vacsorafőzést, takarítást nem szívesen vállalják, úgyhogy el is költöznek, meg nem is. Mindegyik épít magának egy házat, ami alig nagyobb, mint egy koporsó, csak pálmaleveles teteje van. Ablak nincs rajta, - bár a rendes házakon sem –, csak kis lukak, hogy mégiscsak ki lehessen nézni valahol. A házikók hosszú lábakon állnak, nem tudom miért. Vezetőnk szerint néha lányokat is fogadnak itt. Olyankor különösen kellemetlen lehet a nagy kilengésű póznaház.

Reggelink hasonló volt az ebédhez, vagy a vacsorához: jó sok rizs, főtt zöldségek, tojás. Nevettek rajtunk, hogy mi európaiak milyen nagyok vagyunk és milyen keveset eszünk. Azt hiszem, az lehet az oka, hogy errefelé nem igazán engedhetik meg maguknak, hogy húst egyenek, és ha dolgozni is akarnak egész nap, akkor sok rizst kell legyűrni.

A mi reggelink vége egybeesett az iskolai tízóraival. Valami gombócot osztottak, amiből mi is kaptunk, ennek ellenére nem tudtuk kitalálni, hogy miből is készült. Szünetben természetesen ment a focizás, meg a gólyalábon mászkálás. A gólyaláb két bot, amire egy-egy mélyedést faragnak. Hogy kicsit kényelmesebb legyen, kötnek rá valami rongyot is, és úgy veszik a lábujjaik közé, mint a strandpapucsot. Megpróbáltam én is, bár csak úgy bakancsosan. Nem is azon ámultak el, hogy megpróbálom, még csak azon sem, hogy milyen béna vagyok, hanem azon, hogy azzal az egy lépéssel mekkora lukat ütöttem a földbe.

Fél tíz felé aztán elbúcsúztunk a falutól. Új tartalékos vezetőt kaptunk, aki megint az ebéd cipelésével volt megbízva, illetve ő képviselte a hátvédet.

A faluba vezető úton indultunk el. Ez már útnak számít, elfér rajta egy kistraktor és a száraz évszakban fel is tud jönni, bár nem hinném, hogy gyakran megtenné, mert mikor lepöfögött az az egy, amelyik éppen arra járt, a gyerekek kivonultak megnézni.

A falu szélén lélekkapuk álltak. Minden évben állítanak egyet, mindegyiken kis fa akármik lógnak, amik meggátolják, hogy a rossz szellemek bejöjjenek.

Rövidesen letértünk az útról és egy ösvényen folytattuk a gyaloglást, keresztül egy fiatal gumifaültetvényen. A fácskák között magasra nőtt a fű, nád, bozót, és természetesen minden vastagon harmatos volt, úgyhogy rövidesen a jobb, vagyis hegyfelőli oldalunk tiszta víz lett. Ahogy fordult az ösvény és átértünk a déli oldalra, már minden száraz volt. Mi is hamar megszáradtunk, de csak rövid időre, mert egy újabb meredek emelkedőt kellett leküzdeni és ezt sem erdőben, hanem egy felhagyott rizsföldön. A környéken hegyi rizst termelnek. Ennek a hozama csak harmada az öntözött rizsének, viszont megvan az a nagy előnye, hogy egyszerűen lehet a hegyoldalba ültetni, nem kell vízben állnia. Egy területet csak egy évig használnak, aztán újabb erdőt égetnek fel, a régi helyét meg hagyják benőni.

Az izzasztó mászás után kunyhóhoz értünk, ahol ebédhez terítettek leveleken. Túlzottan nem voltunk éhesek, de azért valahogy lement a rizs, meg a rattan, de volt bivaly is tökkel, meg zöldbab.

Innen erdőben vezetett az út, ráadásul nem is rosszban. Voltak hatalmas fák, liánok, páfrányok, kis patak, piócák. Egyiket sikerült elkapnom, még a bűnös tevékenységének megkezdése előtt, valahol a mellemen, egyet meg a bokámon, de az addigra már kicsit megrágott. A nyomokból ítélve volt egy harmadik is, de az jóllakottan távozott. A szúnyogok nem szeretnek, de úgy tűnik, hogy a yin és a yang egyensúlyának megtartása végett be kellett vállalnom a piócákat. Senki máson nem voltak, csak rajtam. Mondjuk még így is jól jártam, a szúnyogokat nehezebb elkerülni, mindenesetre azt már tudom, hogy esős évszakban nem jövök a környékre.

Az itt-ott elszórt, rég nem használt kunyhók egyikénél megálltunk pihenni. Mivel volt pár alkalmasnak tűnő bambuszrúd, arra gondoltam, hogy vágok egy pohárnak való darabot, valami olyasmit, amiből este ittuk a lao laot. Vezetőnk mondta, hogy hagyjam a fenébe, ezek repedtek, de majd vágunk frisset az erdőben. Aztán úgy látszik neki is elkezdte izgatni a fantáziáját, úgyhogy keresett valami jobb darabot, és a mindenes nagykéssel nekiesett. Pár perc alatt meg is volt a pohár, majd rögtön faragott neki egy társat is, hogy lehessen koccintani. Hiába, bambuszból bármit lehet csinálni!

A vadvilággal való találkozásunk intenzívebb volt az előző napinál, de ez is kimerült a lábnyomokban. Ebből jutott nekünk szarvas, vaddisznó és cibetmacska. Élő állatokból meg a pókok. Termetes példányokat lehet látni.

Az erdőből lassan kiértünk a learatott rizsföldekre, ahol már átvették az uralmat a bivalyok, majd az aszfaltozott főútra. Lebandukoltunk a faluig, ott várt a pickupunk, hogy a városba vigyen.

Szállodánkban visszakaptuk a hátizsákjainkat, illetve a frissen mosott ruháinkat, valamint kaptunk szobát, mehettünk zuhanyozni. Ránk fért! Szerencsére több piócát nem találtam magamon, rémisztő helyekre tudják felcuppantani magukat.