Tiny Little Big Thing

A várost elhagyva meglepően rossz úton zötyögtünk mindenféle kisebbségek falvain keresztül. Érdekes ilyenkor kifelé bámulna az ablakon, nézni az elsuhanó falvak mindennapi életét. Tanulmányoztuk a tetőfedés rejtelmeit például. Pálmalevéllel volt fedve a legtöbb épület. Úgy néztem, hogy a pálmaleveleket egy rúdra csomózzák, így aztán fel lehet rakni őket a tetőre, mint a cserepeket. Sok ház mellett ott áll kötegben az alapanyag, várva, hogy apa végre megfoltozza a tetőt. Nyilván most, a száraz évszakban kicsit több noszogatás kell, hogy végre megcsinálja.

Négy órával, és 125 km-rel arrébb leraktak minket Luang Nam Tha buszállomásán, ami egyáltalán nem Luang Nam Thaban van, hanem vagy nyolc kilométerre onnan, így pickuppal kellett a városba menni. A központban raktak le, ami tökéletesen olyan, mint a város széle, de egyébként is olyan a város, mint egy falu.

Rögtön megrohant egy szállodai felhajtóember, aki elég jó áron ajánlott szobát, de a lao marketingszokásoknak megfelelően mire levettem a tetőről a hátizsákokat, szőrén-szálán eltűnt, mehettünk végigkérdezni a szállásokat. Végül egy egészen pofás helyet találtunk, igaz kicsit drágábban.

A délutánunk szabad volt, de nem zsúfoltuk tele programokkal. Először is megnéztük egy-két cég ajánlatát a környékbeli túrákra. Szép magas árakat mutogattak, de csak nem állhatunk tovább dolgavégezetlenül, ha már idáig elbumliztunk. Úgy döntöttünk, hogy mielőtt bármit lefoglalunk, várunk, hátha valaki még befut. A várakozás keretében kimentünk a piacra, hogy a papucsom pótlásáról gondoskodjunk. Természetesen csak fröccsöntött vackok voltak, de inkább az a baj, hogy nem olyan fröccsöntött vackok, amilyet én akartam. Az eddigi piacokon is érződött az erős kínai hatás, de itt már nem csak a termékek, hanem az eladók is kínaiak voltak. Sok helyen szólt a kínai tévé vagy rádió.

Visszaballagtunk a túraszervező céghez, de nem volt változás. Azért lefoglaltunk egy túrát, közben még mindig egy kicsit bíztunk benne, hogy lesz még jelentkező, ha kiírják, hogy kettő már van. Az árak, – ha nem is meredeken -, de csökkennek, ha nő a létszám.

Este kellett visszamenni és fizetni, a kialakult utaslétszámnak megfelelően. Az időt olvasgatással, illetve vacsorázással töltöttük. Egy holland házaspárral sörözgettünk, akikkel már a buszon is együtt jöttünk. Közben átszaladtam az irodába, és befizettem az díjat. Természetesen nem jelentkezett senki más, úgyhogy a ma kivett pénztől is megváltunk, holnap újabb ATM-fejésre lesz szükség. Kicsit fárasztó, hogy a BCEL-es ATM-ek, amibe a leggyakrabban bele lehet futni, csak 700.000 kip-et adnak ki egy nap, ami egyébként is csak kb. két napra elég kettőnknek, nem beszélve arról, mikor ilyen költségbe verjük magunkat.