Ma egy éve indultunk, ennek örömére Nepált kihúzták a konnektorból. Minden üzlet zárva van, teljes gőzzel beindult a sztrájk. Hogy miért hívják sztrájknak, arról fogalmam sincs, mert baromira nem önkéntes, két választása van a bolttulajdonosoknak, hogy bezárnak, vagy felgyújtják az üzletüket. Persze mielőtt bezárnának, még megkeresik őket az aktivisták és adományt gyűjtenek. Kis üzlettől ötezret, nagytól ötvenet, vagy amennyit kinéznek belőle. Ez is annyira önkénes, mint a bezárás. Alapvetően én ezt gazdasági terrorizmusnak hívnám. Régen csak kicsit volt rosszabb a helyzet, akkor buszokat is megállítottak adományt gyűjteni. Ott sem volt opció, de adtak róla számlát. Hát mit mondjak, remek!
Azért egy-két dolgot lehet még venni. Például úgy látszik, hogy a biciklin fél tonna gyümölcsöt toló árusok nem befolyásolják a sztrájk hatékonyságát, ahogy a bétel árusok sem. Aztán lehet, hogy utóbbiakra egyszerűen szüksége van a forradalomnak. Ja, és lehet hegedűt is kapni. Nagyjából ennyi. Pár bolt nyitva tart, de úgy, hogy csak be kell csapni az ajtót, ha jön valami vörös zászlós különítmény.
Mivel a szállodánk úgynevezett éttermében még nem voltak hajlandóak foglalkozni velünk, vettünk egy kiló banánt, és elindultunk a tüntetés, illetve a turista iroda irányába. Úgy tűnt, hogy a nagy tömeg szétszóródott a városban, lehet, hogy előre egyeztetett stratégia szerint telepedtek le a nagy kereszteződésekben, de az is lehet, hogy a demonstrációnak helyt adó park vált alkalmatlanná a lázadásra, miután éjjel egy kiadós zuhé feláztatta.
Zavartalanul eljutottunk az irodáig, ahol zavartalanul legomboltak rólunk fejenként húsz dollárt az engedélyért, majd az optimista jóslatot adták a sztrájk végére.
Úgy döntöttünk, hogy Patanba megyünk kicsit körülnézni. Régen ez egy független város volt, ma már összeér Katmanduval, és egy városrészt alkot. Persze ettől még itt is van Durbar tér, még szebb is, mint Katmanduban.
A forgalom teljes hiánya ugyan jót tesz a gyaloglásnak, de a gyaloglás nem tesz jót az embernek. Őszintén szólva elviselném a forgalom hátrányait, ha vége lenne ennek a marhaságnak.
Útközben láttunk egy kifőzdét, ami nyitva volt, be is tértünk egy teára meg némi vegetáriánus curryre, de csak miután sikerült elzavarniuk az ajtó előtt őrt álló sánta bikát. Bent egy csomó rendőr pihengetett, ez megmagyarázza, hogy miért volt nyitva.
Patanban aztán megint jött a „szkuzmi, szkuzmi”, de mondtam nekik, hogy sztrájk van, nem veszünk, és megállás nélkül továbbmentünk. Nem vitatkoztak a döntésünkkel.
Természetesen minden zárva volt, de azért az utcán itt is elég nagy élet folyt. Nagy kanyarokkal közelítettük meg a Durbar teret, útba ejve néhány teret és templomot. Nepálban a buddhizmus és a hinduizmus elég szépen összefolyt, úgyhogy jól meg kell nézni egy-egy templomot, hogy az ember rájöjjön, melyik vallás szentélyéhez van éppen szerencséje. Egy buddhista templomban is simán bele lehet futni Ganésa szobrába például. A hinduk meg Vishnu kilencedik inkarnációjának tartják Buddhát, amivel ugyan a buddhisták nem értenek egyet, de az az ő problémájuk.
A Durbarra kiérve aztán meglehetősen elámultunk. Egy hatalmas téglával kirakott téren találtuk magunkat, ahol teljes rendezetlenségben, de egymással mégis párhuzamosan templomok álltak. Egy önjelölt idegenvezető azonnal beterelt az egyikbe és már magyarázott is, de érezhetően ez csak a trial period volt, öt perccel később biztos bankkártyaszámot kért volna. Finoman leráztuk. A templom egyébként nagyon jó volt, de ha kicsit letörölgetnénk, még jobb lenne.
Ahogy tegnap, ma is letelepedtünk egy templom tövébe nézelődni. A templomok ezen a Durbaron is egy lépcsős piramison állnak, amire fel lehet menni, és fent leülni a körbefutó verandán. A kilátás jó, és árusok sem zargatják az embert, bár ez éppen nem volt probléma, mert senki nem akart eladni semmit. Nem is nagyon volt kinek, mert ugyan a tér tele volt lófráló emberekkel, fizetőképes külföldi turistából egész Patanban nem láttunk többet tíznél, és ebbe magunkat is beleszámoltuk.
A térről kifelé menet megint jegyet akartak vetetni velünk, de mi megint nem vettünk. Mondtam, hogy sztrájk van, ma nem vagyunk turisták. Egy arra járó megjegyezte, hogy a szemünk bezzeg nem sztrájkol. Mondjuk nyilván ő sem csukott szemmel sétált tök ingyen, úgyhogy a szava sokat nem nyomott a latban.
Visszafelé más útvonalat választottunk, mert akármennyire is erőszakmentes a dolog, egyáltalán nem jó érzés több száz értelemtől egyáltalán nem tündöklő, sarló-kalapácsos kendővel bekötött fej közt sétálni.
Rövidesen elértük a katmandui Durbar teret, ahol úgy tűnt feladták a turisták megsarcolását, vagy ők is sztrájkolnak, mert nem volt senki a bódékban.
A szállodánkban magunkhoz vettük a laptopot, és átvonultunk ismerőseink szállodájának éttermébe, ahol csirke ugyan már egyáltalán nem volt, de ingyen wifi még igen, és utánanéztünk néhány fontos dolognak. Például annak, hogy Magyarországnak egy tiszteletbeli konzulja van csak Katmanduban, ami sokat nem ér, valamint a Qatar Airways telefonszámának, hogy majd megerősítsük utazási szándékunkat, ha eljön az ideje. Reméljük, hogy azért sikerül elmenni túrázni még hazaindulás előtt. Kevésbé nagyvonalú vágyaink közt az szerepel, hogy ne fogyjon ki Katmandu az élelmiszerből a sztrájk végéig. Ami eléggé reális veszély, tekintve, hogy áram vagy van, vagy nincs, ami nem kedvez az élelmiszerek tárolásának.
Utolsó kommentek