Reggel megérdeklődtük a buszt, mivel eddig ahány embert kérdeztünk meg, annyiféle választ kaptunk. Kiderült, hogy több direkt busz is van Maduraiba, de félóránként mennek buszok Thenibe is, ahonnan könnyen el lehet jutni Maduraiba. Érdekes módon azt állították, hogy az átszállós megoldás menetideje vagy másfél órával rövidebb, mint a direkt buszé. Ebben erősen kételkedtünk, de igaznak bizonyult.
A buszra megint úgy kellett felrambózni, ami persze csak félig lett tele. Hátul kaptunk helyet, ami jó volt, mert legalább nem láttuk, hogy zajlanak az előzések. A távolság Maduraig csak 150 km volt, de ez magában foglalta a Nyugati Ghatokon való átkelést is, ami azt jelentette, hogy szinte végig szerpentineken kanyarogtunk. Az út további lélegzetelállítóan szép teaültetvények mellett vezetett, a tulajdonos mindenhová kiplakátolta, hogy „Magánterület, fotózni tilos!”. Kíváncsi lennék, ezzel milyen eredményt ér el. Gyanítom, hogy nem sokan mernek leállni autóval azon a keskeny úton, de nem hiszem, hogy a táblák bárkit is érdekelnének.
Egyébként ismét bizonyítást nyert, hogy indiai szemmel más a szép, ugyanis miközben mi elkerekedett szemmel gyönyörködtünk a tájban, a helyiek forgatták a fejüket, hogy mi a fenét nézünk.
Theniben az átszállás nem tartott tovább 3 percnél, de sajnálatos módon csak elől volt hely a buszban, így megint megtapasztalhattuk az indiai buszsofőrök vezetési stílusát. Ez az egyed is két kézzel nyomta a dudát, ha kellett, ha nem, közben időnként egy hajszálon múlt, hogy nem ütköztünk frontálisan egy szembejövő busszal vagy teherautóval előzés közben. A nyugodtabb percekben meg hátrafelé pislogott, a mi irányunkba. Még szerencse, hogy mindez már sík terepen zajlott.
Maduraiban átverekedtük magunkat az autoriksásokon, és helyi járattal közelítettük meg a belvárost, fejenként 7 rúpiáért. Elég hamar találtunk szállást, a szállodai alkalmazott itt is nagyon kegyesen megmutatta a szobát, hozott tiszta ágyneműt, aztán tartotta a markát. Nem nyert hangszórót.
Kifelé menet aztán az utcán összefutottunk vele, a mellényzsebéből fityegett az útlevelem, amit elvitt lefénymásolni. Rögtön el is koboztam tőle.
Csináltatunk inkább egy csomó másolatot, de nekem ne rohangáljanak vele az utcán ilyen féleszűek.
Beültünk egy helyre ebédelni, ahol ismét teljesen mást kaptunk, mint amit kértünk, tulajdonképpen nem is tudom, mit szenvedünk a rendeléssel. Általában úgyis a személyzet dönti el, hogy mit kapunk. Mi maximum javaslatokat tehetünk. Így kaptunk csirke biryanit, meg mellé halcurryt. Meglepő módon ezek nem illettek össze. A tálalás tányér helyett banánlevélen történt, ami nagyon szimpatikus megoldás.
Ezután sétálni indultunk, de végül a Sri Meenakshi templomnál kötöttünk ki, ami Madurai és egyben Dél-India egyik fő látványossága. A legenda szerint Meenakshi három mellel született. Azt jósolták neki, hogy a harmadik melle leolvad, amint meglátja a férjét. Ez a Shivával való találkozáskor meg is történt. A templomot kettejüknek szentelték. Egy hathektáros területen terül el 12 gopurammal (piramis alakú kaputorony). Ezek Disneyland-szerű dekorációval bírnak. Már kívülről is nagyon lenyűgöző. A bejáratnál persze le kellett venni a cipőt és a zoknit, egy fiatalember rögtön ajánlott is egy helyet, ahol biztonságban elhelyezhettük: egy ajándékboltban. Ezután akkurátusan átvizsgáltak minden csomagot, és megtaperoltak mindenkit. A legbelső szentélyekbe csak hinduk léphetnek be, de így is megdöbbentő volt látni a hívőkkel teli templomot. A bejáratnál lehetett áldást kérni egy elefánttól, aki mindenkinek rápaskolt egyet a fejére egy rúpiáért, illetve szintén pénzért meg lehetett simogatni egy szent tehenet, aki a gazdajával ott szent tehénkedett. Az emberek sorban álltak érte. Beljebb a szobrokat szórták le hamuval, illetve vajlabdacsokkal kenegették őket. Még beljebb Vishnu közlekedési eszközének a rituális fürdetése folyt. Először lemosták a bikaszobrot, aztán felöltöztették, majd feldíszítették. A ruhája, inkább ezüstburkolat volt. Kicsit mintha farsangkor a kőtehén ezüsttehénnek öltözne. A hívők meg körben imádkoztak.
A hinduizmus számunkra nagyon felfoghatatlan vallás. Azt még megértem, hogy 3000 éve hittek ebben az emberek, de hogy a mai világban is komolyan gondolják ezt, az már nem fér be.
Keringőztünk egy kicsit a templomban (megtaláltuk azt a bejáratot is, ahol nem kellett volna fizetni), aztán kimentünk. A cipőnk visszakapásához természetesen a bolt kínálatát is végig kellett nézni. Konkrétan először felkísértek a tetőre, hogy onnan szép a kilátás, – ami egyébként igaz is volt -, aztán lefelé az egész bolton végigkísért egy fiatalember, aki szerint pont úgy nézek ki, mint az egyik egyetemi professzora. Kíváncsi lennék, hány embernek mondta már ezt!
Este kiélveztük, hogy van tévé a szobánkban, angol nyelvű csatornákkal, és kezdtük sejteni, hogy nem lesz felhőtlen az éjszaka.
Utolsó kommentek