Rohadtul nem érdekelte egyikünket se. G annyira kemény, és aludta annyit, hogy képes volt elmenni zuhanyozni, én ahogy voltam, ruhástól eldőltem a kétségtelen koszosságú ágyneműn. Aludtunk egészen fél tízig, mikor is rábírtuk magunkat arra, hogy elkezdjük a napot.

Kigyalogoltunk arra a térre, pontosabban építkezés melletti placcra, ahonnan a minibuszok mennek Fumanba, ahonnan aztán iránytaxival, vagy ha van busszal lehet Masulehbe eljutni. Fumanig simán ment, utána kicsit keresni kellett a buszokat. Egy ideig egy fickó vezetett minket, de úgy találtuk, hogy fogalma nincs arról, hogy mit csinál, így otthagytuk. Mikor megtaláltuk az úgynevezett buszállomást, akkor meg begördült emberünk egy roncs busszal, hogy megy Masulehbe. Remek, gondoltuk, bár gyanús volt, hogy azonnal elindultunk, hiába volt üres a busz. Valahogy azt sejtettük, hogy ő most azt hiszi, hogy egy taxit vezet, vagy valahol taxiüzembe kapcsolta a buszt. Mikor aztán a félelmetes 30 km-es távot leküzdve, egy órával később annyi pénzt kért, amennyit szerintem a busz nem ért, mondtuk neki, hogy erős tévedésben leledzik. Sokat nem erősködött, szerintem úgy volt vele, hogy elvisz, aztán vagy sikerül lehúzni, vagy nem. Kivételesen a „vagy nem” jött be.

Masuleh egy kis falu, ami már vagy ezer éve áll a hegyoldalban. Hogy miért ide építették, azt nem tudnám megmondani, de a világ minden táján rajonganak az emberek a lehetetlen helyre épített dolgokért. A házak úgy sorakoznak, mint a fecskefészkek. Minden ház teteje a felette állónak a terasza, esetleg utca. Talán mondanom sem kell, hogy ilyen kondíciók mellett autók nincsenek a faluban, ami a furcsa csendet is okozta. Turista itt se volt, csak néhány belföldi, de gondolom ha pénteken jöttünk volna, hasonló lett volna a helyzet, mint Kandovanban.

Legelőször a helyieknek fenntartott, szerintem a „kis mocskoshoz” címzett teaházban ittunk egy teát, hátha helyettesíthető a koffein teinnel. Nem helyettesíthető egyébként. Kávét Iránban nem isznak, bár egy-két helyen már lehet kapni, Tabrizban ittunk is egy nagyon finomat, igaz a két kávé annyi volt, amennyiért enni szoktunk.

A falu egyik lépcsőjén összefutottunk egy idősebb házaspárral, akikkel beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy meglepően jó angoltudásuk annak köszönhető, hogy amerikaiak. Amerikai Iránban csak olyan van, aki iráni-amerikai kettős állampolgár. Ők is ilyenek voltak, bár állították, hogy találkoztak mezítlábas amerikaival, aki kapott vízumot. Egy tea mellett kellemesen elbeszélgettünk. Mint kiderült, a nő gyerekkorában Bidefordban tanult. Hogy miért küldenek valakit Perzsiából pont Bidefordba tanulni, az rejtély maradt.

Érdekességképpen elmesélték, hogy a sah alatt is ugyanilyen volt a rendszer, csak mivel a sah amerikabarát volt, a lapok nem szellőztették meg az ellenzékiek letartóztatását, eltűnését.

Hazafelé egészen gyorsan ment az út, talán azért, mert a srác, aki az iránytaxit vezette, túl sokszor nézte meg a Taxi című filmet.

Rashtba visszaérve azt a lehetetlen célt tűztük ki magunk elé, hogy valami olyasmit együnk, ami nem kebab, és nem iráni szendvics. Végül egy boltban vettünk két paradicsomos bab konzervet, meg kiflit, majd én még futottam egy kört a bazárban, hogy vegyek hozzá kanalat. Úgyhogy a készlet iráni ing után iráni kanállal bővült, bár a hátuljába alig látható betűkkel bele van ütve, hogy „Stainless steel - Made in Japan”. Csak azt tudom elképzelni, hogy egy Leharcolt Második Világháborús japán gép került iráni kezekbe, másképp lenne benne négy-öt helyesírási hiba.

Hülye feliratokból van itt rengeteg, de néha akkor is vicces, mikor nem hibás. Ma például egy kresztáblán ki volt írva, hogy jobbra van „Gigasar”. Tegnap pedig a Farhang utcában kóvályogtunk Tabrizban.