Hiába telefoncsörgés, fúrás és hogy a szálloda gyakorlatilag a bazárban van, tízig aludtunk, ami valahogy még nem fordult elő velünk az úton, pedig én legalábbis nem vagyok az a korán kelő fajta. Igaz már tegnap eldöntöttük, hogy nem ma megyünk vízumot hosszabbíttatni, hanem holnap, de ezzel a felkeléssel pecsétet is nyomtunk a döntésre, ugyanis oda nyolc és tíz között kell menni.
Helyette a Qal’eh Rudkhan volt a célpont, vagyis Rudkhan vára. Megint ki kellett menni az építkezéshez, ahonnan a buszok indulnak, elzötyögni Fumanig, majd keríteni egy járművet, ami elvisz az út végéig, és ott a sofőr megpróbál lehúzni, de csak dupla árat sikerül kicsikarnia négyszeres helyett. De ezt már ismerjük.
Szóval ott álltunk a völgy végénél, ahonnan már csak gyalog lehetett továbbmenni. Itt, a Kaszpi-tenger térségében nem kimondottan sivatagi a klíma, szóval egy sűrű, zöld erdőben álltunk, csobogó kis patak mellett. Egyébként a csobogó kis patak lejjebb, ahol a falvak vannak, rizsföldeket táplál, amikben teacserjével beültetett dombok tükröződnek. Itt van ugyanis Irán teaellátásának forrása.
Tehát ebben a tea számára ideális klímában kezdtük meg a mászást a vár felé. Az ösvény gondosan le volt betonozva, mindkét oldalon rengeteg kiépített piknikező hellyel, ahol természetesen még így hétköznap délelőtt is folyt az élet. Ahogy haladtunk, úgy lett egyre inkább lépcső az ösvényből, és kezdtünk egyre jobban izzadni a párás melegben. Nem tudtam eldönteni, hogy az iráni ingem műanyagabb a kelleténél, vagy tényleg nagyon magas a páratartalom. Azt hiszem, megint egy olyan kérdés, amire a helyes válasz a C) mindkettő. A magasröptű gondolatokat egy csapat csivitelő egyetemistalány szakította meg. Természetesen mindenki tök feketében, kendővel a fején. Egyikük elég jól beszélt angolul és meg is ragadta az alkalmat, hogy egy gyors interjút készítsen velem Iránról, miközben legalább négy mobiltelefonon rögzítette videóra, ahogy vörösen lüktet a fejem.
Aztán csatlakozott hozzánk egy bácsi, aki próbált imponálni sportosságával, például sportosan gyöngyözött a homloka, és sportosan lihegve kérdezte, hogy honnan jöttünk. Aztán elbüszkélkedett vele, hogy ő Fiftiteri. Az információt tudomásul vettem, meg azt is, hogy futva távozott. Mikor utolértük, újra megpróbált imponálni, elmutogatta, hogy focista volt, attól ilyen fitt és sportos. Bizonyítékként előkapta a pénztárcáját, amiben kék fólia mögött két fotót is megtekinthettünk Fiftiteriről, amint éppen fiatal focista. Újra megismételte, hogy Fiftiteri, most egy kicsit tagoltabban, így sikerült dekódolni, hogy 53. Hát, remek, hogy ilyen idősen is ilyen fitt, egyébként végül pontosan ugyanakkor értünk fel.
A hegyek teteje már a felhőkbe lógott, a nyelvünk meg a földig, mire felértünk a várhoz. Az első pillantásra is nyilvánvaló volt, hogy megérte a küzdelmet, az viszont nem, hogy ide mi a fenének kellett még várat is építeni. Aki ide teljes harci felszerelésben felmászik, azt elég megpöckölni az orrán, és azonnal visszahengerbucskázik a völgy aljába, semmi szükség falakra. A doğubayazıti vár után ez is felkerült az „eszetlen helyre épített várak” listájára. A falak többé-kevésbé épségben vannak. Téglából épült a vár nagy része, de már fehér volt szinte az egész, a kirakódott mésztől. Turista természetesen nem volt túl sok, mondjuk összesen 10. Némi fújtatás után elindultunk a várfal mentén körbe. A falak mellett végig lépcső vezet körbe. Gyakorlatilag csak meredek és nagyon meredek szakaszai vannak. Maga a fal is lépcsőzetes, ahogy követi a hegygerincet. Ahol még nem restaurálták a bástyákat, ott azt várná az ember, hogy bármelyik pillanatban Kiplingbe ütközhet, vagy egyenesen a Dzsungel könyvének majom királyságába. Szerencsére semmibe nem ütköztünk, hanem simán visszajutottunk a várkapuhoz, ahonnan már csak le kellett menni az ösvényen, amin feljöttünk. Ilyenkor szokott az ember elgondolkodni, hogy most tényleg felfelé volt rosszabb, vagy lefelé az.
Lent persze nem buszok vártak, hanem vigyorgó taxisok, akik türelmesen várták az áldozatot, aki előbb-utóbb úgyis a kocsijukban köt ki.
Mi persze stoppolni akartunk, de annak is az lett a vége, hogy a jelöletlen autóról kiderült, hogy taxi. Lassan gurulni kezdtünk, majd a srác lelépett a kuplungról. Rántott egy nagyot a kocsi, gondoltam spórolunk az önindítóval is, de nem, mert a rántáson kívül semmi nem történt. Némileg ugyan így is berregett, de ez a berregés felfelé nem vitte volna az autót. A következő kilométeren ezt a kuplungról lelépkedést próbálgatta, de nem volt gyújtás, tehát hiába játszogatott. Egy számunkra ismeretlen funkciójú sorompónál aztán meg kellett állni, és onnan felfelé kellett volna gurulni. Ehhez igénybe vette a srác az ott posztoló őröket, akik áttolták a kocsit az emelkedőn, miközben mi, és a másik két utas csak néztünk. További lejtőn gurulás, kuplungolás és gyújtáskapcsolgatás után megint egy domb tetején ragadtunk. Itt mi kiszálltunk, mert ha már sétatempóban haladtunk, gondoltuk, legalább csinálunk néhány képet a tájról. A srác végül feltolta a tetőre, és újra gurulni kezdett, integetve, hogy szálljunk be, de csak röhögtünk rajta, bár a másik két utas láthatóan kitartott. Egy perc múlva lestoppoltunk egy családot, akikkel rövidesen elhúztunk taxisunk mellett, akinek épp a dombtető előtt állt meg a kocsija. Még láttuk, ahogy feltolta, de nem tudom, végül meddig gurulgattak.
Minket az első faluban kiraktak, ahonnan újra iránytaxival mentünk Fumanba, ahol most sikerült fagyizás közben megtalálni, hogy honnan megy busz Rashtba, szóval busszal jöttünk vissza, az mégiscsak olcsóbb.
Az ilyen buszmegállókat nem könnyű megtalálni, mert egyrészt nem onnan mennek vissza, ahova érkeznek, mert általában bevisznek a városba, de ott nincs hely, hogy utasokra várjon, tehát valahol arrébb lehet felszállni a visszafelé menő buszra. Ha az ember a helyieket kérdezi, akkor általában elkezdenek az ember helyett gondolkodni, és az rossz. Azért rossz, mert elkezdik jobban tudni, hogy mit is akarunk. Például szerintük nekünk pénz nem számít, viszont azonnal vissza akarunk menni, tehát fogjunk taxit, vagy legalábbis iránytaxit, úgyhogy bátran elirányítanak a taxi standhoz, a hiperaktívabbak intenek, hogy „nyugi, intézkedek”, és egy percen belül arra leszünk figyelmesek, hogy egy taxiba akarnak betuszkolni. Nos nem, időnk van!
Utolsó kommentek