Elhatároztuk, hogy sokáig alszunk, a vekker meg elhatározta, hogy tojik az elképzelésünkre, és a hátizsákomba bekapcsolódik. Kiugrottam az ágyból túrtam a hátizsákban, hogy lekapcsoljam. Ennek ellenére nem keltünk fel. Már csak azért sem, mert ömlött az eső. Elvileg ma kellett volna kezdődnie a lovas fesztiválnak, de már napok óta nem sikerült kideríteni, hogy lesz-e. Több helyről hallottuk a pletykát, hogy elmarad. Valahogy ezek a fesztiválok és dátumhoz kötött események nem jönnek össze nekünk, pedig kivételesen jól időzítettük az érkezést.

Mikor végre elállt az eső lementünk a térre és az út mentén üldögélő néniktől vettünk egy befőttesüvegben jakjoghurtot (jakhurtot?), meg elballagtam kenyérért. Kenyérnek hívjuk, de valami péksütemény, és mindig sikerül édeset venni belőle. Most nagyon figyeltem, és a biztonság kedvéért még kértem két lángost is, amiből azonnal négyet csomagoltak.

Remek kis reggelit csaptunk, aztán elindultunk a lovas fesztivál helyszíne felé, hátha van ott valami. Ugyan nem mentünk el a tetthelyig, de jól látszott, hogy semmilyen esemény nincs a városnak azon a részén, így visszabuszoztunk a központba, és megnéztük, mi van a főtéren, mert a pletykák arról is szóltak, hogy a lovas, meg a sör mellé lesz valami más is.

Volt is, néptánccsoport, amiből leginkább csak annyit láttunk, hogy a tömeg feje felett egyszer-egyszer meglibbennek az ingek nagyon hosszú ujjai.

Közelebb tülekedve megnéztük, ahogy egy nő tibeti népdalt énekel, majd a Pekingi Táncintézet leányai ugrabugrálnak. Ennyi nagyjából elég is volt.

Mivel volt még tengernyi időnk, kitaláltunk, hogy elmegyünk a Domkar Gompához, ami 11 km-re van Yushutól. Buszt persze nem találtunk. Leintettünk egy minibuszt, de azonnal taxivá változott. Mindegy, bevállaltuk. A sofőr viszonylag idióta volt. Mégis mekkora intelligencia kell ahhoz, hogy kitalálja mit is dumálhat az utas? Nyilván az úticélt mondja először. Ebben meg is egyeztünk, bár nem volt egyszerű megértetni vele, hogy a Domkar Gompa, amit egyszer már megértett, azonos a célállomással. Utána nyilván a pénz része jön a dolognak. Sokáig tartott, mire rájött, hogy mit is akarok. Az a tündéri, hogy egy szót nem tudunk kínaiul, csak a számokat, de az utóbbi soha nem mondják, mindig megpróbálják eltáncolni.

Végül csak megegyeztünk. Az első kolostornál megállt, és magyarázott valamit, végül felvitt a kolostorhoz, amiről valahogy éreztem, hogy nem az, amire mi vágyunk. Miután elhajtott, meg is bizonyosodtunk róla, úgyhogy mehettünk le az úthoz, és stoppolhattunk, mert ahol voltunk, ott minden zárva volt, illetve betonból épült.

Szerencsére ahogy leértünk, fel is vett egy szerzetes. Valahogy abnormálisnak tűnik, hogy egy szerzetes autókázik, de hát ugye nálunk is autóznak a papok. Itt legalább a miseborral nincs gond. Méginkább szerencsénkre egyenesen a Domkar Gompához ment, ami elég magasan van, gyalog legalább egy félóra mászás.

A templomból már kihallatszott a szerzetesek mormolása, a dobok, cintányérok és a kürtök hangja. Senkit nem zavart, hogy bemegyünk, sőt a fényképezésre is rábólintottak. Körbefotóztam, aztán üldögéltünk kicsit és hallgattuk a szerzeteseket. Mindenki előtt a különálló lapokból összerakott szöveg volt. Néha felemelték a dobokat és a görbe dobverővel egyszerre ütöttek rá egyet, amire párszor a nagydob válaszolt, aminek rendesen odavágott a kezelője, hogy a padló is megremegett. A két kürtös kicsit távolabb ült, máshol nem fértek el a két és fél méteres kürtjeik. A kürt vége kis kerekes kocsira volt támasztva, így mikor a bele kellett bődülni a hangszerbe, könnyebben húzták a szájukhoz.

Az átszellemülés után a szomszédos épületbe mentünk át. A látogatás alapjának azt a filozófiát választottuk, hogy amelyik ajtó nyitva van, azon be lehet menni. Szépen fel is mentünk az emeletre, ahol a maszkokat tárolják. Egy szerzetesbe botlottunk, aki igencsak meglepődött, hogy ott vagyunk, de nem vette a szívére, inkább beinvitált, hogy nézzük meg a maszkokat közelebbről is.

Az egyik szomszédos melléképületből nagyon integettek, hogy menjünk oda. Éppen nyomólemezeket faragtak fából, imazászlókhoz, és papírfecnikhez, amit a szélbe lehet szórni. Ajánlgatták, hogy vegyünk egyet, de elég el voltak tévedve az árakkal, meg aztán mit kezdjünk egy nyomólemezzel otthon? Egyébként a nyomtatás nincs túlbonyolítva. Yushuban láttunk egy bódéban üzemelő imazászlóüzemet. Maga elé rakta a mester deszkát, bekente festékkel, rárakta a textilt, végigsimította egy párnával és kész is volt. Egy zászlóra háromszor ment ugyanaz a minta. Szóval egy kis befektetéssel ráállhatnánk az imazászlógyártásra. Azt hiszem egy hazai piaci niche-t fedeztem fel.

A kolostor lakóházai között nem tudtunk sétálni, mert ezt nem nézte jó szemmel egy falka kutya. Tulajdonképpen a tévéből megtanultam néhány alapvető dolgot a kutyák viselkedéséről és jelbeszédéből, de amikor hat-nyolc kutya acsarkodik, akkor hajlandó vagyok hinni agyam azon részének, ami azt susogja, „Fuss, te hülye, baromság, amit hallottál!” Futni azért nem futottunk, de taktikai visszavonulást hajtottunk végre. Közben elkezdett szakadni az eső, úgyhogy előrángattuk az esőkabátokat, és abban caplattunk le a szerpentinen. Mire leértünk el is állt, nagyjából meg is száradtunk. Túl nagy forgalom nem volt, de az első teherautó felvett. Yushuba érve kiderült, hogy nem csak mi ketten voltunk stopposok, hanem az a nő is, aki velünk utazott. Azt hiszem, hogy a kolduláson kívül a stoppolás is bevett szokás a tibetieknél.

Mivel szeretnénk továbbállni, előrelátóan megpróbáltuk kipuhatolni, hogy honnan is mennek a buszok Sershuba. Az útikönyv által jelölt helyen nyomát sem láttuk buszoknak, vagy bármi hasonlónak, így elmentünk a buszállomásra, ahol egy rendkívül segítőkész pénztáros elhajtott minket, de szigorúan kínaiul, mutogatva egy irányba, ami sokat nem segített rajtunk. Újra megpróbáltuk az útikönyv által preferált helyet, mindenkit megkérdezve. Szerencsére a könyvünkben kínaiul is le van írva, hogy „buszok Sershuba”, szerencsétlenségünkre meg a legtöbb ember nem tud kínaiul, vagy ha tud is, hát olvasni nem. Végül némi iterációval megközelítettük a helyet. Magunktól az életben nem találtuk volna meg. Egy fickó kísért oda minket, és rábökött az egyik házfalra fekete festékkel felmázolt kínai feliratra. A felirat maga a buszmegálló tulajdonképpen. Csak azért esett le, hogy mit mutat, meg a szövegben volt egy olyan, hogy „8:00” és azt tudtuk, hogy nyolckor megy a busz. Nagyon megköszöntük neki. Holnap teszteljük az információt.