Állítólag minden nap tízkor indul busz a Wencheng templomhoz, mi kilenc után ébredtünk. Ennek ellenére összekaptuk magunkat, és kiloholtunk a sarokra, ahonnan a könyvünk szerint mennie kellett volna. Nyomát se láttuk, és akit kérdeztünk az a buszállomás felé mutogatott, úgyhogy továbbloholtunk a buszállomásra. Ott sem tudtak semmit a buszunkról, sőt a buszállomás előtt álldogáló minibuszok sofőrjei is csak bután néztek a kérdésünkre. Miközben tanácstalanul álltunk, megszólított minket egy lány, hogy nem tudjuk-e honnan megy busz a Wencheng templomhoz. Így már hárman nem tudtuk, de nem adtuk fel. Tovább kérdezősködtünk, mire az egyik meginterjúvolt azt válaszolta, hogy egy ötvenesért elvisz. Gyorsan tisztáztuk, hogy nem fejenként ötvenre gondol és rábólintottunk.
Először a házához mentünk, mert ott volt a kocsi. Kicsit várni kellett, amíg átöltözött. A kommunikáció elég behatárolt volt, mert egy szót sem tudott angolul, magyarul, portugálul. Mi meg a kínaival és a tibetivel nem boldogultunk. A portugál csak azért lett volna jó, mert kiderült, hogy a lány portugál, Carolinának hívják, és Macauban él. Ő az első portugál utazó, akivel életemben találkoztam. Meg is egyeztünk abban, hogy a portugálok azért nem utaznak, mert egyszer már felfedezték az egész világot, azóta nem érdekli már őket.
Sofőrünk igazi tibeti volt, bár a ruhája nem árulkodott erről, de minden alkalommal, mikor elhajtottunk egy kolostor, sziklába vésett felirat, vagy bármilyen szent hely mellett, azonnal mantrázni kezdett magában.
A Wencheng hercegnő templomhoz érve természetesen ő is bejött velünk. A legenda szerint a hercegnő éppen Tibetbe tartott, hogy megházasodjon, mikor itt megpihent röpke egy hónapra és a pihenőidőt arra használta fel, hogy megtérjen a buddhista hitre. Mint minden friss hívő, ő is nagyon lelkes volt, ráadásul hercegnőként kiadhatott olyan utasításokat, hogy akkor ide kérnék kilenc domborművet a hegyoldalba. Úgyhogy a VIII. század óta ott vigyorognak és rögtön építettek fölé egy templomot is. A templomot természetesen megkerüli egy kora, vagyis egy zarándokösvény. Mivel a templom a hegyoldalnak van tapasztva, az ösvény a meredek hegyoldalon vezet felfelé. A keskeny szakadék, ami a templomhoz vezet, teljesen be van szőve imazászlókkal, mintha egy hatalmas pók járt volna erre. Helyenként az ösvény is sűrű imaszövedék alatt vezet. Sofőrünk természetesen jött velünk, sőt inkább vezetett minket, mutogatva, amit érdemes megnézni, még ha bonyolult magyarázatokat nem is tudott adni. Azért néhány dolgot megértettünk. Például azt, hogy ha valaki meghal, akkor a nyakában viselt talizmánt, szent képet, vagy hasonlót kiakasztják a kora mentén. Lehet, hogy egyfajta reklamációként, mivel a talizmán nem védte meg viselőjét.
A templom túloldalán leereszkedve visszasétáltunk a kocsihoz és megkértük emberünket, hogy vigyen el a Zhira Gompához, vagyis Zhira kolostorhoz, úgyis útba esik. Elvitt, bár mint kiderült nem az a kolostor volt a Zhira, amire mi gondoltunk, úgyhogy nem is esett útba.
Magát a kolostort tulajdonképpen meg se néztük, inkább csatlakoztunk a helyiekhez, akik a szikla tövében a helyi babonáknak hódoltak. Sok apró barlangocska van a sziklában, a feladat általában olyasmi, hogy az egyik lukon be kell mászni, a másikon ki, és akinek sikerül, annak aztán jó lesz. Akinek meg nem, az nyilván marha nagyot esik, vagy beszorul a lukba, ami meg rossz. Kicsit biztonságosabb, amikor kavicsot kell feldobni egy lyukba, úgy hogy bent is maradjon. A tornamutatványok mellett megnéztük a hegyoldalba vésett Buddhát is, ha már ott voltunk.
Visszafelé megálltunk a Trangu Gompánál, ami tényleg útba esett. Ugyan zárva volt, de gyorsan kerítettek egy szerzetest, akinél volt kulcs és beengedett, hogy végigcsodáljuk a szobrokat, amik nagyon impozánsak voltak. A szobrok mellett fényképek is voltak az oltáron, például a Dalai Lámáé. Úgy látszik enyhülés van, mert pár éve még nagyon tiltva volt a fényképe az országban, de lehet az is, hogy egyszerűen működik az, hogy az ország legeldugottabb pontján vagyunk. Néha érdekelne, hogy azoknak a néniknek, akiknek a türkiz fejdíszük a saját hajukkal van felkötve, és elgondolkodva sétálnak az imamalmukat pörgetve, mi a véleménye a világról. Az utcán körülnézve néha az az érzésem, hogy a Kína szó valami igen távoli elvont dolog az ittenieknek. Talán még távolabbi, mint nekünk az EU.
A kolostorból már egyenesen Yushuba mentünk. Menet közben a nyelvi korlátok előnyös oldalát használva megbeszéltük, hogy inkább egy százast kellene adni a megbeszélt ötvenes helyett, hiszen olyan lelkesen kísért minket mindenhova, és vitt olyan helyre is, amit előtte nem beszéltünk meg. Mikor megérkeztünk, Carolina oda akarta adni a százast, de nem fogadta el, sőt az ötvenest se. Mondott valamit, amiből Carolina annyit értett, hogy benne volt a tibeti barátság szó. Úgyhogy egy kézfogással köszöntük meg az utat, és elváltunk.
A tibetiek egyébként nagyon barátságosak és érdeklődőek. Kicsit furcsa is néha, mikor körbeállják az embert és bámulják, de egy „hello”, vagy „tashidelek” hatására azonnal elővillannak az aranyfogak és már nem csak bámulnak, hanem mosolyognak, kezet ráznak. Legalább akkora attrakció vagyunk számukra, mint számunkra ők.
Együtt indultunk ebédelni, de menet közben megálltunk egy árusnál nézelődni. Egyből körénk gyűlt vagy tíz ember, megnézni, hogy mégis mit csinálunk. De elég megállni az utca közepén beszélgetni, szoros gyűrűvel azonnal körbevesznek és hallgatnak, mintha értenék. Percekig képesek csak nézni minket, egyáltalán nem jönnek zavarba.
Evés után kivonultunk hármasban a főtérre, mert olyan szépen sütött a nap, hogy vétek lett volna kihagyni ebben az általában ronda esős időben. A főtéren két dolog van, amiért érdemes meglátogatni: egy mondabeli király böhömnagy lovasszobra, és a napernyők alatt megiható hideg sör. A második miatt jöttünk. Rövidesen csatlakozott hozzánk egy nagy hasú, ritka szakállú tibeti is. Megkínálta magát a sörömből, ami egyből két meglepetést is okozott neki. Egyrészt mikor a pohárba öntötte, azonnal kifutott a habja, másrészt mikor belekóstolt sör íze volt. Köpködött is azonnal, hogy micsoda borzalmat iszunk és előhúzta a maga itókáját, valami almalészerű üdítőt.
Rövidesen aztán rátért jövetelének lényegére, és párás szemmel mutogatott G-re aztán magára. Hasonló mozdulatokkal elmagyaráztam, hogy G csak velem kopulál, keressen mást. Nem tartott neki sokáig, kilencven fokot fordult balra, és mutogatós javaslatát megtette Carolinának is, aki szintén rövidúton elutasította, meghiúsítva a kis kócos tibeti-portugál állampolgár létrehozását. Emberünk már nagyon ki lehetett éhezve, mert egy kolduló nőnek is ajánlatot tett, megfogva a mellét. Itt se járt sikerrel, úgyhogy inkább elaludt. Mi meg leléptünk.
A szállodánk felé tartva még lekapcsolt minket egy srác, aki beszélt valamit angolul, bár úgy tűnt, hogy érteni sokat nem ért. Meghívott egy tibeti teára, miközben megpróbált finoman meggyőzni minket, hogy kell nekünk egy idegenvezető. Nem kellett. A tea egyébként sós volt, ilyet ittunk már korábban is (magunk között csak pisának hívjuk). Elég borzasztó de a legrosszabb benne az, hogy mikor már azt hiszed, hogy megittad, újratöltik. A sós tea után ittunk egy jakvajasat is. Az jobb volt, mert nem sózták meg. A végén mi fizettünk, remek kis meghívás volt. Szerettünk volna már megválni a sráctól, mert kicsit fárasztó volt és összefüggéstelenül beszélt. Mindenesetre Carolinával megbeszéltük, hogy este kilenckor még összefutunk az egyik étteremben.
Némi döglés után kínkeservvel rávettük magunkat, hogy elinduljunk a megbeszélt találkára. A rendelés egy étteremben soha nem egyszerű, ha az ember nem beszéli a nyelvet. A konyhában mutogattuk el, hogy mit kérünk. Vesztemre kértem bele húst. Mikor elkezdtem enni, kiderült, hogy a hús rágós, sőt, egy szép nagy mócsingos darab, amit amúgy is kivágni készültem a francba, büdös is. Kipakoltam minden tetemet, de a tésztát megettem, mert bátor voltam, meg éhes. Közben sorban érkeztek a kolduló szerzetesek. A sokadikat aztán Carolina gyorsan leállította, jelezve, hogy ne is jöjjön közelebb. Ezen úgy felkapta a vizet a szent tanítvány, hogy egy pohár teával fenyegette meg, amit végül csak az asztalra öntött. Lámatámadás!
Kicsit meglepődtünk ezen, mert általában nagyon békések.
Utolsó kommentek