Megvettük a jegyet a következő ayutthayai vonatra, de mielőtt felszálltunk volna, még beszereztük a kávét, meg a reggelit. Kényelmes, harmadosztályú vagonban üldögéltünk. A thai vasút egyébként hozza a magyar színvonalat. Ez a vagon is majdnem olyan lerobbant, mint egy magyar, csak hát ez harmad-, az meg másodosztály, meg aztán ez csak lerobbant, az otthoni meg mocskos is. Nem baj, majd egyszer felzárkózunk a fejlődő világhoz, meg egyszer majd írok egy listát, hogy mi az, amiben jobbak vagyunk az általunk meglátogatott országoknál.

A jegyünk azt ígérte, hogy két óra alatt gyűrjük majd le a hetvenöt kilométeres távolságot, de már van tapasztalatunk a thai vasúttal, tehát tudtuk, hogy ez nem így lesz.

Rögtön az út elején sikerült átadnom a helyemet egy kismamának – ami a mosoly nemzetének nem ment -, úgyhogy negyedórás váltássokkal üldögéltünk G-vel. A kismama mellé rögtön benyomorgatta magát az anyja is, aminek a sarokban ülő lány biztos nagyon örült. Anyuka először telefonált, aztán hányt. Aztán hányt még. Hihetetlen, hogy egy nyílegyenes, teljesen sík terepen, nem túl jelentős sebességgel haladó vonaton, menetiránynak megfelelően ülve lehet hányni. Nem hinném, hogy érzéketlen lennék a témával kapcsolatban, gyerekkoromban én is minden hegyi autókázásnál megnéztem újra az ebédet, de azért amit itt művelni tudnak, az már nekem is egy kicsit túlzásnak tűnik.

Végül alig több, mint fél óra késéssel poroszkáltunk be Ayutthayába. Német utastársunk természetesen pont fél órája harcrakész volt. Segítettem neki leszállni, mert a kis sporttáskán kívül volt még egy gitárja (roppant hasznos útitárs), meg egy nagy hátizsákja, a vonatnak meg rengeteg létszám feletti utasa.

Ayutthaya a kettesszámú főváros, közvetlenül Sukothai után és Bangkok előtt. A sorrendből következően leginkább romokat lehet látni, akárcsak Sukothaiban. A különbség az, hogy a dolgok egy kicsit koncentráltabban vannak elhelyezve, és a modern város közepében.

Mivel ilyen szépen bejárható, nem is béreltünk se motort, se biciklit, hanem gyalog indultunk neki. Éppen dél volt, ahogy ez lenni szokott. Először is komppal át kellett jutni a szigetre, amin a város nagy része fekszik, aztán sétálni egy pár kilométert, és már meg is érkeztünk a Wat Mahathathoz, amit G magában csak What Matathatnak hív. Éppen valami ünnepség folyt, amin díszegyenruhás katonák és szerzetesek vettek részt. Valahogy a kettő nekem nem illik össze, de a buddhizmus is ki lett kalapálva annyira, hogy megfeleljen az államnak, üzletnek, meg mindennek, aminek kell. Így járnak a vallások. Szerencsétlen Sziddharta ha látná mi lett ebből az egészből, valószínűleg maradt volna a királyi palotában számtalan ágyasával.

A kapun besétálva megállapítottuk, hogy a királyi születésnap minden nyűgjével együtt hozott nekünk egy ingyen belépést a templomba. Később persze kiderült, hogy akaratlanul, de örömmel rohadt csalókká váltunk, mert kellett volna jegyet venni, csak mi rossz (jó) helyen mentünk be.

Körbejártuk a romos chediket, és egyebeket. Folyamatos gondban vagyok, ugyanis nem tudom eldönteni, hogy most akkor tudtak ezek a népek alapozni vagy sem. Egyrészt minden meg van süllyedve, minden ferde, ami arra utal, hogy nem tudtak, másrészt meg a legtöbb ősi építmény valami jó áradásos, sík terepen áll. És hát ugye áll, így több száz, esetenként ezer év után is, ami meg arra utal, hogy mégiscsak tudtak.

A szomszéd templomot is meglátogattuk, aminek az egyik legérdekesebb része a khmer stílusú torony. Szerencsétlen Thaiföld tele van khmer, vagy khmer stílusú dolgokkal, ami rendesen összezavarja őket. Például egyszer elfoglalták fél Kambodzsát, értelemszerűen Angkorral együtt, azóta mély meggyőződésük, hogy Angkor Thaiföldhöz tartozik. Biztos kellemetlen lehet azzal a tudattal élni, hogy a régió egyik legfejletlenebb országa volt egykor itt a góré, ráadásul nem is rövid ideig és nem is akármilyen emlékeket hátrahagyva. Tulajdonképpen ez megy Európában is, ami elég szánalmas. A legtöbb ember valahol általános iskola alsó tagozatában kinövi az „én apukám erősebb” szindrómát, komplett országok miért nem tudják túltenni ezen magukat?

Végignéztünk még néhány templomromot, meg chedit, köztük három szép termeteset egy sorban, körbeültetve kedvenc fáimmal.

Közvetlenül a szomszédban egy friss és működő wat áll, benne gigászi ülő Buddha szobor, szép fényesre aranyozva. A tábla szerint Thaiföld egyik legnagyobb Buddhája. Van még hasonló méretű egyébként, nem is túl messze. Ebéd után el is indultunk meglátogatni.

Az ebéd egyébként igazi thai menü volt. Ez nem azt jelenti, hogy felejthetetlen kulináris élményben lett volna részünk. Azt hiszem, hogy a thai konyha iránti rajongás leginkább abból eredeztethető, amiből a Thaiföld iránti lelkesedés: Azt kapod, amit vársz, nem azt, ami autentikus. Tulajdonképpen ez az elkurvulás a különbség Thaiföld és a környező országok között.

Nagyon finomakat lehet enni ott, ahol a turisták esznek, és egészen szarokat ott, ahol a helyiek. Persze lehet összehasonlításokat tenni az öt Michelin csillagos bangkoki étterem és a balatoni lángossütő között, de inkább maradjunk a fair play-nél.

Egy nem is olyan rövid sétácska után kitikkadva megtaláltuk a kompot, ami átvitt a következő működő wathoz, amiben Thaiföld egyik, vagy inkább egy újabb legnagyobb Buddhája üldögélt, szép fényesre aranyozva. Meglátva már meg sem lepődtünk, és nagyobb figyelmet fordítottunk a mellette játszó kislányra, aki éppen a kínai jóspálcikákat próbálta visszapakolni a dobozukba, miután kiszórta őket.

Újabb séta után megérkeztünk az eddigi legnagyobb chedihez. Szépen ültek körülötte a Buddhák, meg volt egy termetes fekvő példány is, jó néhány aranylemezkével az elérhető testrészein.

A vasúthoz visszakanyarodva megvettük a jegyünket a hétórás vonatra, amiről már akkor tudtuk, hogy fél nyolc előtt nem fog megérkezni, de amúgy is lett volna még egy óránk, szóval megvacsoráztunk.

A borúlátó jóslatnak megfelelő késéssel érkezett a vicinális, ami lenyomta a táv első hatvan kilométerét egy óra alatt, a maradék tizenötre ment a második óra. Közben a vonatablakból láthattuk, hogy a király még mindig születik, mert ment a tűzjáték megint.

A vonat egyébként addig tökölt, hogy leszállás után megtekinthettük, ahogy az utolsó 53-as busz elhúz. Nyilván akkor még nem tudtuk, hogy az volt az utolsó, de háromnegyed óra álldigálás után eléggé nyilvánvalóvá vált, így taxiba vágtuk magunkat. Már majdnem eljutottunk a cél közelébe, mikor a forgalom megállt, elértük a lezárásokat, úgyhogy búcsút vettünk sofőrünktől és a maradék távot gyalog tettük meg, nem mintha vágytunk volna még másfél kilométer sétára az Ayutthayában legyalogolt tizenhét után.