Az egyetlen általunk ismert buszra, az 53-asra szálltunk, hogy elbuszozzunk a vasútállomásig, ahol metróra szállhatunk. Valamilyen oknál fogva ma a busz ingyen vitt mindenkit. Úgy tűnt, hogy a kalauz leginkább utasokat számol csak. A buszok egyébként eléggé rozzantak, de cserébe olcsón viszik az embert és gyönyörű keményfa padlójuk van.
A metró az már más. A bejáratnál azonnal biztonsági ellenőrzésen esik át az ember, ami kimerült annyiban, hogy belenéztek a hátizsákba. Egyébként az egész szupermodern, fagyosra légkondicionált.
Leszállás után kissé elkeveredtünk, nem mélyedtem el eléggé a térkép tanulmányozásában. A tetthelyen ugyanis keresztezi egymást a metró és a skytrain. Melyiket jelöli S-sel a térkép? Igen, a metrót. Végül rátaláltunk a helyes irányra, de mielőtt elértük volna a követséget, egy szembe jövő nő megsejtve célunkat mondta, hogy éppen onnan jön, a követség elköltözött. Szerencsére nem messzire, egy irodaház tizenötödik emeletére. Minden nagyon tiszta, szervezett volt, pont nem olyan mint India, vagy pont nem olyan, mint a myanmari követség volt.
Szépen kitöltöttük a papírjainkat, összeállítottuk a dokumentációt, befizettük a vízumdíjat, amiről a honlapjuk azt állította, hogy magyaroknak grátisz, és kaptunk egy fecnit, hogy 15-én jöhetünk. Persze ki volt írva, hogy indoklás nélkül visszautasíthatják a kérelmet, vagy bármit is csinálhatnak, egy biztos: pénz vissza nem jár.
Ha már kipróbáltuk Bangkok egyik fejlesztését a dugók ellen, akkor felszálltunk a másikra is: skytrainnel mentünk tovább egy újabb királyi rezidencia felé, a Dusit parkba. Mivel a tömegközlekedés rejtelmeiben nem nagyon mélyedtünk el, a skytrain és a park közötti távot gyaloglással hidaltuk át.
Természetesen itt is látszottak az ünneplés nyomai, meg az is, hogy folytatni óhajtják a következő napokban is. Mint kiderült, összesen tíz napig tart a hacacáré.
Ahogy az előző napi palota, úgy ez sem királyi lakhely ma már. Tovább költöztek Ramáék. A jelenlegi király egyébként IX. Rama néven folytatja a tevékenységét, de haveroknak csak Bhumibol. Megrögzött fotós, az ezer bahtos bankjegyen is fényképezővel a nyakában szerepel, de nem is nagyon lehet róla találni olyan képet, amin nincs nála fényképező. Kivéve persze azokat, amelyeken hagyományos díszegyenruhában pompázik, karddal az oldalán. Ez igazából csak azért érdekes, mert a park egyik épületében megtekinthető néhány fotója. Ambivalens érzelmeket keltett bennem a galéria. Egyrészt azt gondolom, hogy marha gyorsan el kéne venni tőle a fényképezőt, másrészt sajnálom, mert nem tud egyetlen olyan képet sem csinálni, amin nincs rajta valaki, aki meg éppen őt fotózza. Amúgy sem lehet könnyű úgy fényképezni, hogy minden fotóalany azonnal térdre veti magát és lehajtja a fejét. Talán ezért is van, hogy a portrék kizárólag családtagokat ábrázolnak.
Megnéztünk még egy órakiállítást, aztán megérkeztünk a világ legnagyobb teakfa házához, a szerény hetvenkét szobás lakhoz. Tényleg marha nagy, ennek ellenére egyáltalán nem nyomasztó. A berendezés természetesen olyan, mint a kastélyoké szokott lenni. Nem tudom, hogy lehet élni egy olyan házban, ahol minden felbecsülhetetlen értékű és antik. Mindig azt képzelem, hogy valahol azért volt egy kis házikó, ahol titokban jól érezték magukat, ez meg csak azért volt, hogy ha jött valami vendég, akkor legyen királyhoz illő lak.
Megnéztünk még egy lakóépületet, ami leginkább iparművészeti kiállítás volt, meg egy tróntermet is, ami hasonló módon különböző országok ajándékaival volt tele, végül a legnagyobb trónteremhez mentünk, amiben művészeti kiállítás volt. Itt újabb öltözködési szabály volt érvényben. Nők nem mehettek be nadrágban, viszont lehetett sarongot venni. Biztos valakinek érdekeltsége van az üzletben.
A kiállítás egyébként tényleg szép volt, csupa pepecselős fafaragás, aranyműves munka, hímzés, miegyéb. Gyönyörű dolgok, egytől egyig olyanok, ami otthonra azért nem kéne. Egyedül néztem végig, aztán meggyőztem G-t, hogy vegyen egy sarongot, és nézze meg ő is.
Mire végeztünk, az elefánt kiállítás már bezárt. Pedig az érdekelt volna mindkettőnket. Így aztán mehettünk haza. Most is gyalog mentünk, ami fárasztó, de tekintve, hogy egy szirénázó mentővel legalább negyed órán keresztül sikerült lépést tartani, nem biztos, hogy rossz döntés volt. Másrészről viszont halláskárosodást szenvedtünk.
Este fél tízkor pedig menterend szerint megállt a szívünk, mikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül elkezdődött a napi tűzijáték, amit általában dózisokban engednek el. Éppen mire elfelejtjük hogy megijedtünk az előbb, jön a következő.
Utolsó kommentek