Tiny Little Big Thing

A kilátópontokra felmászni értelmetlen lett volna, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy az óvárosba megyünk. Gyalog indultunk, de a kacskaringós utcák minduntalan a rossz irányba vezettek. Végül kijutottunk a reptér mellé, ahol taxiba szálltunk. Nem könnyű kitalálni, hogy melyik autó taxi, mert semmi nem utal rá, bár esetenként van valahol egy kis taxi felirat a szélvédő egyik sarkában. Persze ha jobban odafigyel az ember, akkor rájön, hogy gyakorlatilag minden jármű, ami nem busz vagy teherautó, az taxi.

Az óváros közepén álló templomhoz vitettük magunkat, ahol aztán meglepve láttuk, hogy legendás Pokhara név mögött nem nagyon maradt semmi. A templom egy aprócska szentély volt, és bármennyire is jól nézett ki, mégiscsak egy kereszteződésben állt, körben modern házakkal meg rengeteg villanydróttal.

Elindultunk az úton, de csak nem akart előkerülni semmi régi vagy óváros jellegű, bár a házak közt azért akadt néhány régi téglaépület is.

Végül a Durga templomnál találtuk magunkat, ahol egy darabig elnézelődtünk. Ugyan a nepáliak nagytöbbsége hindu, mint az indiaiak, de mégis sokkal normálisabbak. Mondjuk az indiaiakkal nem raktam magasra a lécet, ők még a csakralátó, ayurvéda hívő eurogurukat is kiborítják egy idő után.

Visszafelé benézegettünk a boltokba, nem mintha bármire is szükségünk lett volna, de mi van, ha látunk valamit, amiről kiderül, hogy nélkülözhetetlen az életünkhöz. Például 2,5 méter hímzett anyagot egy shalwar khamizhoz. Sok helyen néztünk már ilyen hosszú inget meg bő nadrágot – tulajdonképpen India összes útba eső ruhaüzletében -, de mindenhol csak fércmunkának sem hívható minőséget láttunk. Most megvettük hozzá az anyagot, csak szabni és varrni kell, aztán ha nem tetszik a minőség, annak tudni fogjuk az okát.

Benéztünk még néhány boltba, ahol mindenféle kegytárgyat árultak. Feszület nyilván nincs, de szépen megférnek egymás mellett a Ganésák, Buddhák és egyéb ismeretlen célú rézöntvények. Azt reméltük, hogy lehet errefelé kapni valami pofás Buddha szobrot. Nem rendeltetésszerű használatra, csak úgy levélnehezéknek és/vagy porfogónak. Sajnos pont ugyanazokat a béna Buddhákat lehet kapni, mint Indiában, alighanem egy gyár állítja elő őket. Mindegyiknek olyan savanyú képe van, mintha azon fanyalogna, hogy Siddharta szülőföldjén így visszaszorult a buddhizmus.

Szóval színesfém Buddha helyett egy kiló mangót vettünk, és ezzel lezártuk a vásárlást, elindultunk vissza. Szépen lassan megint a reptérnél találtuk magunkat, ahol meglepett minket Pokhara légiforgalma. Míg végigcaplattunk a kifutópálya mellett, érkezett egy, és indult vagy négy gép. Persze csak kicsi, propelleres gépek, olyan úticélokkal, mint Jomsom, ami összesen húsz perc repülés, de csak azért, mert meg kell kerülni az Annapurnát. Busszal, illetve dzsippel ez 4+9 óra zötykölődés, de csak azért, mert már van út. Egyébként az átszállás miatt valószínűleg nem lehet az utat megtenni egy nap alatt.

A szállodánkban lepakoltuk a friss szerzeményeket, az egyiket újra megcsodáltuk, megvitatva, hogy mégis kivel kéne konzultálni szabás ügyben, a másikat meghámoztuk és megettük. Nos, azt kell mondanom, hogy kezdődik a mangószezon, de még nem az igazi a mangó. Ha már így belecsúsztunk a nem annyira kellemes időjárású szezonba, remélem, hogy a mangó érése sem kerül el minket.

Kis szieszta után még tettünk egy sétát, minek keretében megérdeklődtük a siklóernyőzést. Hogy úgy mondjam, a sorok között kellett hallani. Természetesen azt szerették volna, ha lepengetjük az összeget, aztán megyünk, de ha már siklóernyőzés, akkor az ember látni is akar valamit, nemcsak sejteni. Próbáltak meggyőzni, hogy menjünk, de azért nem Indiában vagyunk, tehát nem hazudták az arcunkba, hogy harminc méterrel feljebb már ragyogó kristálytiszta a levegő, csak próbáltak kicsit terelni. Például azzal, hogy az elmúlt három hét legszebb repülési napja volt ma. Nyilván minden relatív, gondolom az elmúlt három hét meg az évszázad legrosszabbja volt. Tulajdonképpen azzal sikerült lebeszélniük, mikor a pilóta azt mondta, hogy „ez egyébként is az élményről szól”. Úgyhogy nem repülünk, legalábbis nem itt és nem most. Száz euróért nem lógatjuk a lábunkat a tejfölbe, inkább felülünk egy hintára, és becsukjuk a szemünket. A biztosításunk úgysem fedez ilyesmit, valamint Nepál nem az egészségügyi ellátórendszeréről híres, árban meg nagyjából ugyanannyi, mint otthon, ahol, ha nem is a Himaláját, de valamit láthatunk. Tettünk még egy rövid sétát a tó partján, és meresztettük a szemünket a párába, hátha látunk mögötte valamit, de reménytelen volt, inkább ittunk egy sört. Tulajdonképpen csak azért hisszük el, hogy van Himalája, mert Sikkimben már láttuk.

Este pedig RENDES vacsorát ettünk, egy isteni marhasültet. Mondtam már, hogy a nepáli hinduk normálisabbak? Indiában az első McDonald’s nyitásakor zavargások törtek ki, azóta is csak csirkés hamburgert árulnak.