Tiny Little Big Thing

A kilátópontokra felmászni értelmetlen lett volna, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy az óvárosba megyünk. Gyalog indultunk, de a kacskaringós utcák minduntalan a rossz irányba vezettek. Végül kijutottunk a reptér mellé, ahol taxiba szálltunk. Nem könnyű kitalálni, hogy melyik autó taxi, mert semmi nem utal rá, bár esetenként van valahol egy kis taxi felirat a szélvédő egyik sarkában. Persze ha jobban odafigyel az ember, akkor rájön, hogy gyakorlatilag minden jármű, ami nem busz vagy teherautó, az taxi.

Az óváros közepén álló templomhoz vitettük magunkat, ahol aztán meglepve láttuk, hogy legendás Pokhara név mögött nem nagyon maradt semmi. A templom egy aprócska szentély volt, és bármennyire is jól nézett ki, mégiscsak egy kereszteződésben állt, körben modern házakkal meg rengeteg villanydróttal.

Elindultunk az úton, de csak nem akart előkerülni semmi régi vagy óváros jellegű, bár a házak közt azért akadt néhány régi téglaépület is.

Végül a Durga templomnál találtuk magunkat, ahol egy darabig elnézelődtünk. Ugyan a nepáliak nagytöbbsége hindu, mint az indiaiak, de mégis sokkal normálisabbak. Mondjuk az indiaiakkal nem raktam magasra a lécet, ők még a csakralátó, ayurvéda hívő eurogurukat is kiborítják egy idő után.

Visszafelé benézegettünk a boltokba, nem mintha bármire is szükségünk lett volna, de mi van, ha látunk valamit, amiről kiderül, hogy nélkülözhetetlen az életünkhöz. Például 2,5 méter hímzett anyagot egy shalwar khamizhoz. Sok helyen néztünk már ilyen hosszú inget meg bő nadrágot – tulajdonképpen India összes útba eső ruhaüzletében -, de mindenhol csak fércmunkának sem hívható minőséget láttunk. Most megvettük hozzá az anyagot, csak szabni és varrni kell, aztán ha nem tetszik a minőség, annak tudni fogjuk az okát.

Benéztünk még néhány boltba, ahol mindenféle kegytárgyat árultak. Feszület nyilván nincs, de szépen megférnek egymás mellett a Ganésák, Buddhák és egyéb ismeretlen célú rézöntvények. Azt reméltük, hogy lehet errefelé kapni valami pofás Buddha szobrot. Nem rendeltetésszerű használatra, csak úgy levélnehezéknek és/vagy porfogónak. Sajnos pont ugyanazokat a béna Buddhákat lehet kapni, mint Indiában, alighanem egy gyár állítja elő őket. Mindegyiknek olyan savanyú képe van, mintha azon fanyalogna, hogy Siddharta szülőföldjén így visszaszorult a buddhizmus.

Szóval színesfém Buddha helyett egy kiló mangót vettünk, és ezzel lezártuk a vásárlást, elindultunk vissza. Szépen lassan megint a reptérnél találtuk magunkat, ahol meglepett minket Pokhara légiforgalma. Míg végigcaplattunk a kifutópálya mellett, érkezett egy, és indult vagy négy gép. Persze csak kicsi, propelleres gépek, olyan úticélokkal, mint Jomsom, ami összesen húsz perc repülés, de csak azért, mert meg kell kerülni az Annapurnát. Busszal, illetve dzsippel ez 4+9 óra zötykölődés, de csak azért, mert már van út. Egyébként az átszállás miatt valószínűleg nem lehet az utat megtenni egy nap alatt.

A szállodánkban lepakoltuk a friss szerzeményeket, az egyiket újra megcsodáltuk, megvitatva, hogy mégis kivel kéne konzultálni szabás ügyben, a másikat meghámoztuk és megettük. Nos, azt kell mondanom, hogy kezdődik a mangószezon, de még nem az igazi a mangó. Ha már így belecsúsztunk a nem annyira kellemes időjárású szezonba, remélem, hogy a mangó érése sem kerül el minket.

Kis szieszta után még tettünk egy sétát, minek keretében megérdeklődtük a siklóernyőzést. Hogy úgy mondjam, a sorok között kellett hallani. Természetesen azt szerették volna, ha lepengetjük az összeget, aztán megyünk, de ha már siklóernyőzés, akkor az ember látni is akar valamit, nemcsak sejteni. Próbáltak meggyőzni, hogy menjünk, de azért nem Indiában vagyunk, tehát nem hazudták az arcunkba, hogy harminc méterrel feljebb már ragyogó kristálytiszta a levegő, csak próbáltak kicsit terelni. Például azzal, hogy az elmúlt három hét legszebb repülési napja volt ma. Nyilván minden relatív, gondolom az elmúlt három hét meg az évszázad legrosszabbja volt. Tulajdonképpen azzal sikerült lebeszélniük, mikor a pilóta azt mondta, hogy „ez egyébként is az élményről szól”. Úgyhogy nem repülünk, legalábbis nem itt és nem most. Száz euróért nem lógatjuk a lábunkat a tejfölbe, inkább felülünk egy hintára, és becsukjuk a szemünket. A biztosításunk úgysem fedez ilyesmit, valamint Nepál nem az egészségügyi ellátórendszeréről híres, árban meg nagyjából ugyanannyi, mint otthon, ahol, ha nem is a Himaláját, de valamit láthatunk. Tettünk még egy rövid sétát a tó partján, és meresztettük a szemünket a párába, hátha látunk mögötte valamit, de reménytelen volt, inkább ittunk egy sört. Tulajdonképpen csak azért hisszük el, hogy van Himalája, mert Sikkimben már láttuk.

Este pedig RENDES vacsorát ettünk, egy isteni marhasültet. Mondtam már, hogy a nepáli hinduk normálisabbak? Indiában az első McDonald’s nyitásakor zavargások törtek ki, azóta is csak csirkés hamburgert árulnak.

A zsákokat először a folyosón fektették le, ahol a magasabb emberek amúgy sem tudtak kiegyenesedni, aztán amikor már két rétegben voltak, akkor elkezdték a tetőcsomagtartót is megpakolni. Az ülések hamar megteltek, de minden megálláskor mindenki helyet cserélt mindenkivel, és a zsákokat is átrendezte, így teljes volt a káosz. A sofőr, mint Indiában, itt is egy leválasztott kasztniban ült, mellette még 3-4 ülőhely volt, de ezen az úton az derült ki, hogy mindig fér be még egy ember. Valószínűleg úgy nőtt, mint a mesében gomba az esőben, ami alatt az állatok menedéket kerestek. Tansent hamar elértük, innentől azonban ismét minden bokorban megálltunk, hogy leszálljon valaki a zsákjaival. A padlón való húzkodástól előszeretettel szakadtak ki a zsákok, tovább lassítva a folyamatot. Ilyenkor a sofőr előrelátóan kiszállt, és elsétált valamerre. Mire indulásra készen visszaült a helyére, általában az utasok fele hiányzott. Négy-öt perc alatt sikerült összeszedni az embereket, de nem sokon múlt, hogy néhányukat otthagyjuk valahol.

A busz személyzetét általában a sofőrön kívül még két fő alkotja: a jegyes és a csomagos. A csomagos elhelyezi a cuccot a tetőn, ezután a jegyes jegyet ad. Teljesen feleslegesen vannak ehhez ketten, egy írástudó személy is megtenné. Jelen esetben mindketten léhűtőnek néztek ki, de a csomagosunkról kiderült, hogy írástudatlan. Nem mintha ez általában gondot okozna, a cuccok pakolásához nem kell diploma, - bár jól láthatóan sok gombócot kell még megennie, mert nagyon küzdött a zsákokkal -, de ez a busz a postát is szállította. Így aztán a falvak előtt a jegyest megkérte, hogy mutassa meg melyik a megfelelő zsák (ehhez a rajta lévő címkét kellett elolvasni), amit aztán a nyitott ajtón keresztül, menet közben, teljes erővel kidobott a faluban. Kész szerencse, hogy nem talált el senkit!

A buszból láttuk, hogy a gyümölcsös standokon érett mangót árulnak, ami szép reményekkel töltött el minket.

Az utak melletti kutaknál sok helyen komplett családok fürödtek, mostak. Állati kellemes lehetett a jéghideg vízben. Ebből egyébként látszik, hogy nemcsak áramellátással vannak Nepálban problémák, a vezetékes víz is luxusnak számít. Sokszor az éttermek is a nyomós kutakat használják mosogatásra.

Pokhara előtt nem sokkal beborult az ég, a busz személyzete rendkívüli értelemről tett tanúbizonyságot, és még az eső eleredte előtt lepakolták a cuccokat a tetőről. Megnyugtató volt látni, hogy a buszban az ablaktörlő nem működik, de lehet, hogy be se kapcsolták. Nepálban egyébként is nagyon rosszak a baleseti statisztikák, az éjszakai utazás kimondottan ellenjavallt. Ennyi roncsot még egyik országban sem láttunk az utak mellett. Mondjuk máshol általában elvontatják őket, itt meg a használható részek leszerelése után a sorsára hagyják, ott, ahol összetört.

Összesen 9 óra alatt sikerült megtennünk az elvileg 7 órás utat, akár a másik útvonalon is mehettünk volna, ami megkerüli az egész hegységet, a párától úgysem látszott semmi. Ezalatt egyszer felkapaszkodtunk ezer méter felé, de azt kell, hogy mondjam, az a része még gyorsan ment a többihez képest.

Pokharába érve azonnal megrohantak a szállodai felhajtók, azzal az ígérettel, hogy csak akkor kell kifizetnünk a taxit a tópartra, ha nem tetszik a szoba. Hallottunk már jobb ajánlatot is életünkben, de itt ez számított jónak. Elfogadtuk az egyikük ajánlatát, és nem bántuk meg. Nagyon szép kis szobát kaptunk közel a tóhoz. A kilátás is jó lenne, ha nem futottunk volna bele az első esőkbe. Ha ilyen marad az időjárás, a hajunkra kenhetjük a Himaláját. Ha nem töketlenkedünk Thaiföldön annyit, és mondjuk héttel előbb jöttünk volna el, nem lett volna 40 fok Észak-Indiában, pára Sikkimben és eső itt.

Körbenéztünk a főutcán, hogy túrázás témakörben mit tudnak nyújtani. Az azonnal kiderült, hogy Mustangba, amit a legjobban szeretnénk megnézni, külön engedély kell, ami 500 dollár, de minden egyéb túrán is jól megsarcolják az embert. Mi leginkább ketten szeretnénk menni, vezető nélkül. Reméljük, hogy az időjárás ezt lehetővé teszi. Belekalkuláltuk a költségvetésünkbe egy siklóernyőzést is, de jelenleg 200 m-nél távolabbra nem lehet ellátni, semmi értelme nem lenne és valószínűleg nem is repülnek. Az este folyamán többször is eleredt az eső, ami sokat nem emelt a hangulatunkon.