Az utca reggel még mindig nem úgy nézett ki, mintha be akarnák fejezni a király születésnapjának ünneplését. A járdát továbbra is elfoglalták a minisztériumok sátrai, amiben istenítették saját tevékenységük ünneplését, leginkább olyan fotókkal, amin a király éppen meglátogatja valamilyen projektjüket.
Az egyik soron, gondolom a Külügyminisztériumnál néhány külföldi képviselet sátra is állt. Magyarországé persze nem volt ott, hogy megérdeklődjük mi is a helyzet a betelt útlevelekkel, de mindegy is, közben kaptunk róla információt. Hazánk nagyjából leszarja állampolgárait, ha betelt nem adnak betétlapokat, mert azt a magyar jogszabályok nem teszik lehetővé, helyette bevonják a meglévőt és adnak ideiglenest egy évre. Persze mindezt nem ingyen, hanem összesen 56 euróért, 4-5 munkanap alatt, miközben az eredeti még érvényes lenne 2013-ig. Mellesleg az útlevél hátuljába gondosan belenyomtatták, hogy a követséghez kell fordulni a problémáinkkal. Köszönöm! Közben az járt a fejemben, hogy „Ne azt kérdezd, mit tesz érted a hazád, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazádért!” Hát, nálunk ez így került át a gyakorlatba.
A Királyi Palotához mentünk, bízva benne, hogy most nyitva lesz. A kapunál kívül belül marcona őrök álltak gépfegyverrel, rajta a rozsdás bajonettel, ami tényleg nagyon hasznos, ha nincs tár a fegyverhez. Milyen szép is az, ha már a saját őreinkben sem bízunk. Talán a bajonettet is le kellene cserélni olyan színházi fajtára, nehogy baleset legyen a vége.
A tömeggel együtt behömpölyögtünk a pénztárhoz, ahol automatikusan három jegyet kaptunk. Egyet ehhez a palotához, egyet egy másikhoz, ami jóval arrébb van, egyet meg a királyi relikviák és érmék múzeumához.
Természetesen itt is voltak kiaggatott ruházkodási tilalmak. Ezzel lehet őrületbe kergetni a kedves vendéget, aki kipengetett egy - thai szemmel mérve – jelentős összeget, miközben a thaiok ingyen mehetnek be. A térd felett végződő ruhadarab nem felel meg, úgyhogy lehet bérelni sarongot, ami tulajdonképpen egy négyzet alakú textildarab kötővel a két sarkán. Nyilván a jóléti országokból érkezett valagakat nem éri körbe. Egy nőt nem kicsit megalázó módon vizsgálgattak a kapuban, hogy az öt centis rés, ami megvillanni engedi térdnadrágját, vajon elfogadható lesz-e, vagy azonnal leolvad a jádéból készült Smaragd Buddha arany ruhája, ha meglátja. Láttunk olyan táblát is, ami tiltotta a papucsot, de azzal nem nagyon foglalkoztak, mert akkor ki kellett volna zárni az nagyjából az összes helyit. Az egész ország papucsban éli az életét. A szegények olcsó, a gazdagok drága papucsban. Egyébként a ruházkodási szabályok amúgy is az ember agyára mennek. Egy muzulmán országban lehet tudni, hogy mit várnak el, itt meg nem. Amilyen kedvük éppen van. Templomban a kalapot és cipőt le kell venni, de volt olyan trónterem, ahol csak a kalapot, a cipő maradhatott, viszont italt (üveg vizet) nem lehetett bevinni. Úgy tűnik, hogy csak egy fix pontja van az előírásoknak: fotózni tilos! A Smaragd Buddhát például nagyon tilos lefényképezni, de ha kint áll az ember és befényképez a nyitott ajtón az nem zavar senkit. Nekem is csak azért szóltak, hogy fejemen a sapka. Nyilván, valahova kellett rakni amíg fényképezek!
Körbekeringtük a színes tükröcskékkel bőven kirakott épületeket és chediket, próbálva megnézni őket a tömeget figyelmen kívül hagyva. Egyébként néha azt gondolom, hogy kellenek a tiltó táblák, mert a turisták ritka tahók tudnak lenni. Pózolnak mindennel egy fotó kedvéért. Megnézném a tisztelt társaságot, hogy mit szólnának, ha beállnék egy fotóhoz a feszület elé Krisztus a kereszten pózban.
Az épületek nagy része egyébként zárva volt, sokat nem láthattunk belőlük. A fő látványosság amúgy is a Smaragd Buddha, aminek teljesen más a története itt, mint Laoszban volt, pedig ugyanaz a kis zöld szobor. Nagy a felhajtás körülötte, például minden évszakban a király öltözteti át az adott szezon szerinti aranyruhába.
Láthattunk még egy fegyvergyűjteményt teljes kronológiai anarchiában kiállítva. Mintha az játszott volna szerepet az elrendezésben, hogy melyik hogy fér el. Coltok és Mauserek voltak egy tárlóban, közvetlen mellettük néhány muskéta.
Pillanatok alatt kint is találtuk magunkat a palotából, de még az érmegyűjteményt megnézhettük. Rejtélyes okokból a sapkát, kalapot itt is le kell venni. Végignéztünk rengeteg arany dobozkát és szelencét, amikről gyakorlatilag sokat nem tudhattunk meg, mert a feliratok nagyjából olyanok voltak, hogy „Arany doboz, amelynek stílusa és formája a kortól és a tulajdonos státuszától függően változott”.
A palotától gyalog indultunk el a Chinatown felé. Átküzdöttük magunkat egy virágpiacon, aztán elértünk egy bazárt. Sajnos nem volt túl élvezhető, mert az utcácskában másfél méter szélesség jutott a vásárlóknak, és még azt is elállta néha egy-egy gyümölcs- vagy kávéárus. Természetesen irdatlan nagy tömeg volt, amitől az egész egy nagy lökdösődés volt csak, amiben nem mi döntöttük el, hogy megyünk, vagy megállunk. Szóval az első keresztutcánál megléptünk, és elgyalogoltunk a legközelebbi hajóállomásig, ahol felpattantunk az első délnek tartó hajóra, hogy háromra a myanmari követségre érjünk.
Szép nagy sor fogadott a leharcolt váróteremben, amit jól láthatóan egyszer már kibővítettek, bár a festésre már nem nagyon fordítottak gondot. Volt időm megfigyelni a hely szépségét, mivel volt még negyed óra háromig, és addig nem kezdték el kiadni a kész vízumokat. Az ablakot például sikerült úgy megoldaniuk, hogy az üveget fixen beépítették, majd belülről felraktak egy jó sűrű rácsot. Háziasszonyokat biztos nem lepi meg, hogy mocskos volt az üveg.
Mindez túlzottan nem zavart, mert fél négyre már kezemben tartottam az útleveleinket, bennük a vízummal. Maradt egy oldal, holnap irány az indiai követség.
Este meg természetesen tűzijáték volt, hogy tíz körül meglegyen a napi infarktus.
Utolsó kommentek