Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

71521 km, Dhunche

2010.05.21. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A koránkelés még mindig ment volna reflexből, de azért háromnegyed hatkor a tulaj elkezdett kalapálni valamit, nehogy túl későn keljünk. Hallani lehetett, hogy próbálja csendben csinálni, de a kalapálás már csak olyan, hogy ha rendesen csinálja az ember, akkor zajos. Ha már így alakult, felkeltünk és megreggeliztünk.

Nem állt előttünk túl hosszú út, de még hátra volt több, mint ezer méter ereszkedés. A hegyek felfelé az izmainkat kínozták, lefelé meg az ízületeinket. Még szerencse, hogy közben azért tudtuk élvezni a túrázást.
Térképünk szerint a Shin Gompa mellett egy sajtgyár is van. Gondoltuk, megnézzük, de sok sikerrel nem jártunk, úgy tűnt a látogató inkább csak púp a hátukon. Egész sajtot nyilván nem vesz a turista, mert mi a fenét kezdene hirtelen egy öt kilós jaksajtattal?
Kezdetben az út egész normális szögben tartott lefelé, a már szinte megszokott rododendronerdőben, amit helyenként fenyők tettek változatosabbá.
Az egyik kanyar után aztán előbukkant a katonai ellenőrzőpont, ahol az engedélyeinket ellenőrizték. Ez tulajdonképpen a jegy, amit a belépéskor kell megvenni. Hogy a TIMS kártyákkal is foglalkoztak-e érdemben azt nem tudom, de szeretném azt gondolni, hogy igen, különben feleslegesen adtuk ki a pénzt érte.
Innentől aztán megelégelte az ösvény a tökölődést, és meredekbe váltott. Éles kanyarokkal tartottunk lefelé a feneketlennek tűnő völgybe. Turistával nem találkoztunk, de jött szembe néhány teherhordó. Egyikük egy tekercs hullámbádogot hozott a hátán keresztbe felkötve. Lejjebb érve helyenként egész keskeny volt az ösvény, nem tudom ott hogy jött át a két méter széles rakománnyal.
A rododendronok és fenyők mellett elkezdtek feltünedezni a szederbokrok is, amik a hazainál lényegesen tüskésebbek és a termésük sárga. Egyik tulajdonságuk sem akadályozott meg abban, hogy rövid pihenőket tartsunk és legeljünk egy keveset. A hatékonyság jegyében az egyik bokor alá kiterítettünk egy esőkabátot és bottal vertük le a termést. Ezzel jó pár karcolást megtakarítottunk, de a lehullott mennyiségből nem lehetett volna még lekvárt főzni.
Az ösvény egyre vadabbul kanyargott lefelé, míg el nem értük az alját, ahol rövid sík terepen történő gyaloglás után egy függőhídon átkelhettünk a túloldalra. A másik oldalon aztán kapaszkodhattunk fel ismét néhány száz métert, hogy aztán kényelmesen a szintvonalon sétálva elérjük Dhunchét, ami a civilizációt képviselte, olyan vívmányokkal, mint aszfalt és autók.
Az első turistaházban letáboroztunk, ami lehet, hogy nem a legjobb döntés volt, legalábbis az éttermük határozottan nem érdemelte meg a látogatásunkat. Csirkeleves címszó alatt zacskóslevest kaptunk, aminek csirketartalma szárazanyagban mérve néhány milligrammot ért el. Később, mikor rászántuk magunkat, hogy elmenjünk buszjegyet venni, nemcsak az derült ki, hogy lett volna még választék, de az is, hogy a többi helyről gyönyörű kilátás nyílik a Langtang nevű hegycsúcsra, aminek csak a legtetejét láttuk kiállni a közelebbi hegyek mögül a saját ablakunkból. Igazából sokat nem vesztettünk, mivel az idő nagy részét felhők alatt töltötte.

 

Címkék: nepál dhunche

71519 km, Shin Gompa

2010.05.20. 10:00 | Ahmet | 5 komment

Éjjel a várakozásoknak megfelelően dermesztően hideg volt, de egész jól viseltük, pedig az ablakunkon üveg helyett csak egy nylon volt.

A lányok nagyon lelkesek voltak este, ötkor akartak kelni. Próbáltam lebeszélni őket róla, mivel teljesen felesleges ötkor kelni, ha a nap csak fél hatkor kerül elő. Ennek ellenére 5:15-kor megszólalt a szomszédban a vekker. Aztán 5:20-kor, majd 5:25-kor is. Éljen a szundi üzemmód, meg aki képtelen felkelni! Mi mindenesetre kikászálódtunk a vattapaplan alól. Kibotorkálva az ajtón teljesen tiszta égbolt meg egy vékonyka holdsarló fogadott, ami reménykeltő volt. Végre kihasználhattam a budi minden szolgáltatását, ami nem ért véget a lyukkal a padlón, ugyanis hátrafelé hatalmas ablak volt rajta, ami kilátást biztosított a völgy felé. Hogy valaki benéz, attól nem kellett senkinek tartania, ahhoz meredek volt a hegyoldal.
Megreggeliztünk, és indultunk, is, ha már ilyen korán felkeltünk. A lányok közül az egyik eléggé rosszul volt, ezért úgy döntöttek, hogy maradnak még egy órát vagy egy napot.
Este kérdeztük Nema Sherpát, hogy mennyi az út a hágóig, azt mondta, hogy neki két óra, amúgy három. Mellesleg 53 éves volt, és biztos vagyok benne, hogy simán felsétál két óra alatt. Úgy gondoltuk, hogy akkor négy óra alatt mi is felérünk.
Az út nem volt túl bonyolult, felfelé, mindig csak felfelé kellett menni. Már az indulásnál éreztük, hogy azért nem túl nagy a nyomás. Ezt azért a helyiek is érzik, csak nem séta közben, hanem főzéskor, úgyhogy mindenki kuktát használ, mivel fazékban talán már 80°C-on felforr a víz, abban meg nem lehet rizst főzni.
Lassan belejöttünk a baktatásba és szépen gyűrtük magunk alá a száz métereket, függőlegesen. Ugyan messze voltunk még az igazi magasságoktól, de így se volt egy délutáni séta a felfelé kapaszkodás. Rövidesen azt vettük észre mindketten, hogy légzésünk szokatlan ritmust vett fel, amire nem árt tudatosan is figyelni, mert nagyban megkönnyíti a gyaloglást. Bal lábra belégzés, akkora amekkora befér, jobbra kilégzés. Így fújtattunk felfelé apró lépésekkel. Működött is a dolog, mert apróbb pihenőktől eltekintve folyamatosan haladtunk. Néha azért meg kellett állni, rétegenként lehámozni a pulóvereket. Az elsőt azért kellett levenni, mert hamar kimelegedtünk, a második akkor jött le, mikor kiértünk a hegy árnyékából, és az addigi 1°C-ot hirtelen felváltotta a 12°C, ami hőségnek tűnt. Onnantól egy szál ingben folytattuk a zakatolást felfelé, egészen addig, míg fel nem támadt a szél, ami viszont hideg volt. Közben a hátunk mögött osont felfelé egy nagy felhő is, azzal fenyegetve, hogy mindent beborít, mire felérünk, elvéve a kilátást. Mielőtt azonban erre sor került volna, fordult egyet a szél, és visszafelé kezdte terelni a ködöt.
Aztán egyszer csak felértünk a hágóra. A látvány gyönyörű volt, a túloldalon egy tóban tükröződött a legközelebbi hegycsúcs, a távolban havas csúcsok, a legközelebbi dombocskán pedig imazászlók rengetege. Fel is másztunk erre a dombocskára, ami alig volt húsz méteres, de a teteje összességében 4653 méterre volt a tengerszinttől, és előkotortuk aprócska imazászlóinkat. Kifeszítettük őket a szélben, aztán élveztük a kilátást, csináltunk jónéhány fényképet. A szél megint fordult, jött a köd újra, de már nem bántuk, mi értünk fel először. A hegyoldalban előtűnt a francia fickó, akivel eddig minden nap találkoztunk, és rövidesen ő is felért az imazászlókhoz. Kicsit késve érkezett, már nem volt ugyanolyan tiszta az idő, de még így is gyönyörű volt. Kárpótlásul odaadtuk neki a maradék egy darab imazászlót, hogy neki is legyen mit kifeszíteni, aztán elindultunk lefelé, Gosainkund irányába.
Menet közben előkerült még néhány tó, az út kellemesen lejtett, széles volt, öröm volt lefelé sétálni.
Gosainkunban aztán az egyik turistaházban megálltunk pihenni, ettünk egy borzasztó palacsintát, és néztük a hihetetlen kilátást. Éjszakára nem maradtunk, még nagyon korán volt, inkább továbbballagtunk.
Az ösvény folyamatosan lejtett, de nem volt meredek, úgyhogy még órákkal később is négyezer méter felett jártunk. Közben azért a köd sikerrel elborított mindent, nem láttuk, csak sejtettük, hogy egy szinte függőleges sziklafal oldalán vezet az ösvény. Csak hallani lehetett, hogy a patak nagyon messzire van alattunk.
A következő turistaházat valahol négyezer méter környékén értük el, de még mindig korainak találtuk a letáborozást, úgyhogy törtünk tovább lefelé. A táj nem volt túl érdekes, köves pusztaság, ráadásul a köd miatt csak azt láttuk, ami egészen közel volt.
Lassan aztán a felhők alá ereszkedtünk, előkerültek a növények is, meg egy újabb turistaház, amiről nem is tudtunk. Itt is megálltunk enni valamit, itt is borzasztó volt, amit adtak. Úgy tűnik, hogy a hágó innenső oldalán nem tudnak főzni az emberek.
Folytattuk az ereszkedést egészen a Shin Gompáig, ahova háromnegyed öt táján érkeztünk meg, alaposan elfáradva. A fél héttől tartó gyaloglás alatt összesen 16,5 km-t tettünk meg, ami síkvidéki szemmel igen szánalmas távolság, de a helyiek elismerően nyilatkoztak a teljesítményünkről. „Mmm, nagyon gyors gyaloglás!” Tény, hogy a távban volt 900 méter fel, és 1000 méter lemászás.

 

Címkék: nepál shin gompa

71517 km, Phedi

2010.05.19. 10:00 | Ahmet | 4 komment

Csodálatos reggel virradt ránk. A turistaházban rajtunk kívül még volt egy nagyobb csapat svájci, akik vezetővel jöttek. Kivételesen szerencsések voltak, ugyanis túravezetőjük nemcsak tapasztalt és nagy tudással bíró volt, de lelkes és jó fej is. Például reggel felkelt hat előtt megnézni, hogy szép idő van-e, és érdemes-e felkelni a látvány miatt. Csak ezután ébresztette az egész csapatot. Ők meg nyilván minket. Például azzal, hogy egyszerűen végigmentek a folyosón. Ugyanis ha a folyosó egyik padlódeszkájára lépett valaki, akkor a deszka másik vége megemelte az ágyam végét. Leírva ez egy gyengéd folyamat, a gyakorlatban meg mintha valaki alulról a párnámba rúgott volna. Nagyon nem bántam, mert feltápászkodva, és kivakarózva a vastag paplan alól megláttam a nagy mászkálás okát. Sütött a nap, és habár az ég nem volt tiszta, ez csak emelt a látvány nagyszerűségén. Kimentünk a ház elé élvezni a látványt. Felöltözéssel nem kellett bíbelődni, ruhában aludtunk, kutya hideg volt még így is, fűtés ugyanis nem volt, csak a közös helyiségben. Az épület csak a szél és az eső ellen védett.

Miközben a ház előtt megnézhettük a kelő napot, illetve ahogy a hegycsúcsok között a párás völgyekbe süt. A ház mögött azok a hegyek néztek le ránk, amiken át kell másznunk az elkövetkezendő napokban. A hegyek tetejét egy éles vonal felett hó borította, ez az a hó, amit mi eső formájában kaptunk a nyakunkba. Jól látható volt a hágó is, amerre az utunk vezet. Jóval a vonal felett volt. Hiába, négyezer méter felett az év bármely szakában eshet a hó, mint ahogy ahhoz már volt szerencsénk Pakisztánban és Kínában is.
A csodás látvány mellé még egy jó hír érkezett, a svájciak vezetője bejelentette, hogy a sztrájknak gyakorlatilag vége. Tegnap este volt egy kerekasztal-tárgyalás, amin aztán a maoisták bejelentették, hogy a bandát, vagyis a sztrájknak ezt a nepáli terrorista formáját felfüggesztik, és más eszközökkel fognak a kormány lemondásáért küzdeni. Konkrétan egyébként az történt, hogy a létező összes külföldi ország és szervezet nepáli képviselői felkeresték a maoista vezetőket és elmagyarázták nekik, hogy iszonyatosan nagy fasságot művelnek éppen és nemcsak az ország, de saját érdekükben is legjobb lenne minél hamarabb befejezni.
Újabb apróságokat tudtunk meg egyébként az egész megmozdulásról. Például azért csökkent két nap után a tüntetők száma, és azért volt nagyrészük olyan unott, mert vidéken is hasonló politikát folytattak, mint Katmanduban. Nevezetesen a parasztokat is megvágták némi adományra, vagy ha nem tudtak fizetni, akkor választhatták azt a lehetőséget, hogy jönnek tüntetni. Lévén május és az esős évszak kezdete, ez nem az a szezon, amikor a gazdák baromira ráérnének tüntetni- Szóval nem voltak túl lelkesek, pár nap múlva le is léptek, mert a földeken munka volt, ami kicsit fontosabb a megélhetésük szempontjából, mint az, hogy éppen ki vigyorog az esti híradóban, amit úgyse látnak, mert jó, ha egy rádiójuk van. Mint például itt a hegyen is, amiből aztán jönnek az ilyen jó hírek. Sok háznál van egyébként egy napelem, ami akkumulátort tölt, hogy aztán este lehessen rádiót hallgatni, meg legyen világítás. Mármint egy darab izzó, természetesen energiatakarékos, mert itt nemcsak a környezetbarátságról van szó, hanem arról, hogy hány órát világít az akkuról.
Napi útvonalunk nem volt túl hosszú, viszont tartalmazott egy pár fel-, illetve lemászást, ami azért megfelelően fárasztóvá tette.
Ahogy elindultunk egy másik turistaházból induló kis csoport szegődött a nyomunkba, nagy lelkesen kiabálva, hogy csatlakoznának hozzánk, ha nem bánjuk, mert ők mindig eltévednek. Nem akartuk lerombolni az illúziójukat, úgyhogy nem mondtuk el, hogy nekünk is csak egy ócska térképünk van, meg annyi információnk, hogy ezen az ösvényen menjünk. Mellesleg annyi pont elég is volt, hogy melyik ösvényen kell menni, mivel ahogy egyre meredekebb hegyek közé értünk, egyre kevésbé ágaztak el az ösvények. Sőt, egyáltalán nem ágazott el semmi, sőt, nem is volt rá lehetőség. Egyik irányban ugyanis lefelé, másik irányban felfelé volt szinte függőleges a hegyoldal. Esetenként nem is szinte.
Ghoptét nagyon hamar elértük, itt összetalálkoztunk egy magyar lánnyal, aki német barátjával éppen lefelé jött a hágóról. Kicsit elbeszélgettünk, aztán azzal váltunk el egymástól, hogy Katmanduban biztos összefutunk, úgyis kb. ugyanakkor érünk majd oda. Ugyanis azzal, hogy a sztrájkot befejezték, újra átírták terveinket, semmi szükség nincs már arra, hogy ugyanazon az úton visszagyalogoljunk, végigjárhattuk a túra teljes útvonalát, hogy aztán busszal menjünk vissza Katmanduba. Nyolc órás buszútnak nem örültünk még így!
Újabb fel-le mászás után elértük Phedit. Rögtön az első turistaházban letáboroztunk, bár később kiderült, hogy van még egy, ami vallószínűleg, hogy jobban felszerelt volt, de nem bántuk meg végül, hogy Nema Sherpa és Pema Sherpa házát választottuk. Így hívták ugyanis a tulajdonost és feleségét. Nem ám csak Nema és Pema, gondosan hozzá kell tenni azt is, hogy Sherpa! Nepálban a kasztokon kívül a népcsoport is nagyon meghatározó. Azt hiszem, hogy a kasztrendszer soha nem is volt olyan durva, mint Indiában, talán azért, mert nem volt olyan nagy többségben a hindu vallás, főleg nem a hegyekben. Nema Sherpa is hangsúlyozta, hogy ők nem vágnak le állatokat, csak akkor esznek húst, ha valamelyik jószág önszántából elhalálozik. Így járt az a borjú is, aminek darabjai a tűzhely felett száradtak, füstölődtek. Az anyjának nem volt teje, így aztán a borjú nem húzta sokáig.
Nem sokkal utánunk a három izraeli lány is befutott, menet közben kicsit lemaradtak. Természetesen a reggeli jó idő nem tartott ki egész nap, mire megérkeztünk már esett az eső. Elég korán volt még, de már nem volt érdemes tovább menni, a következő szakasz maga a hágó, a maga 4630 méterével. Lehet, hogy hegymászó szemmel nem túl magas, de ott már csak 56%-nyi oxigén van a tengerszinthez képest. Turistaházunk csak 3700 méteren volt, ahol dúskáltunk a levegőben, hiszen itt még rendelkezésre állt legalább 63%-a a megszokottnak. A hosszú délutáni beszélgetés során el is szívtuk maradék ciginket, mintegy felkészülésként az oxigénhiányra.
A délutánt a füstöt kifelé és befelé egyaránt pöfékelő olajoshordóból kialakított kályha mellett töltöttük. Aztán a Föld természetes rendje szerint napnyugta után lefeküdtünk, hogy napkeltekor keljünk. Erre a ritmusra minden túrázó rááll két nap alatt, ugyanis tévé nincs, könyvet nem nagyon cipel senki, de aki igen, az is rá kell, hogy döbbenjen, hogy világítás nélkül nem lehet olvasni.
Éjszakára megint nem volt fűtés, úgyhogy összes létező ruhánkat felvettük, úgy másztunk a vastag vattapaplan alá, hogy összebújva melegítsük egymást. Mármint G meg én, hogy az lányok mit csináltak, arról nem tudunk. Gondolom ők nálunk is jobban fáztak, Izrael nem a dermesztő hidegekről híres.

 

Címkék: nepál phedi

71515 km, Tharepati

2010.05.18. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Éjjel hideg volt, pedig még csak 2500 méter táján tartunk. A hideg persze annak is köszönhető, hogy a házak kivitelezése nem tökéletes. Konkrétan a deszkák közt süvít be a szél. Éjjel ezen a süvítésen kívül még dobolást volt alkalmunk hallgatni, amit néha csengők hangja tarkított. Buddhista szerzetesekre gyanakodtunk, annak ellenére, hogy nem úgy hangzott, mint a tibeti szerzetesek dobolása.

Reggeli közben aztán láttuk, hogy tévedtünk. Három ember vonult végig a falun. Az első kezében egy tálon sztúpaszerű agyagépítmény volt, beletűzve a szellemek szimbólumai, amik fakeretre négyzet alakban feltekert színes pamutfonalak voltak, a második egy fekete tyúkot vitt, a harmadiknál lapos sámándob volt, vállán átvetve meg egy széles bőröv csengőkkel.
Megtudtuk, hogy buddhizmus ide, hinduizmus oda, ha démon van a faluban, akkor csak a sámán segíthet. Egyébként lehet, hogy csak minket láttak a tegnapi ködben, ahogy esőkabátban vonulunk.
Mire végeztünk a reggelinkkel, már visszafelé jöttek, vége volt a dobolásnak, meg a tyúknak is. Azt hiszem a tyúk első áldozó volt.
Szállásunkon rajtunk kívül egy francia fickó volt még, meg a vezetője, illetve egy teherhordó. Sokan vesznek igénybe ilyen luxusszolgáltatásokat, mi lemondtunk róla.
Nem az ár miatt, mivel napi 10 dollár nem olyan nagy összeg azért, hogy valaki cipelje az ember gönceit, illetve 20 dollárért egyengesse az útját, de úgy tűnt, hogy fizikailag ugyan könnyítik a túrázó életét, mentálisan egyáltalán nem.
Nagyon kevés a jó vezető, de a hordárok is meg tudják keseríteni az ember életét. Legtöbb esetben úgy tűnt, hogy a hordárok mennek elöl, fél kilométerrel utánuk jön a túrázó, a vezető meg valahol teljesen lemaradva. Ez nagyjából azt jelenti, hogy az ember magára van utalva, vezetője úgysincs ott, hogy válaszoljon bármilyen kérdésre (már ha tud), a hordárok meg elviszik a cuccát a következő állomásra, akkor is, ha előbb szeretne megállni, mert elfáradt. Szóval mi maradtunk amellett, hogy G a vezető, én vagyok a hordár, csoportunk meg nincs.
Indulás után alig haladtunk pár métert, már állhattunk is meg, mert újabb nemzeti park területére kellett jegyet venni, valamint a TIMS kártyáinkat is újra ellenőrizték. Volt néhány turista, akinek ez hiányzott, de jól láthatóan ez senkit nem érdekelt. Vajon a park elhagyásakor is ennyire foglalkoznak majd vele, vagy akkor jött a bünti? Mert ha nem, akkor mi vagyunk a marhák, hogy fizettünk egy sajtpapírért, ami kötelező, de csak annyira, mint Vietnámban a jogosítvány robogóra.
Mellesleg az előző esti reménykeltő csillagos égbolt sokat nem jelentett. Reggel ugyan elláttunk akár a következő sor hegyig is, de a fejünk felett nagy felhők lógtak, és rövidesen beléjük is gyalogoltunk, mivel az ösvény keményen felfelé tartott. Napi utunk vége már egy kilométerrel magasabban volt. Ennek megfelelően sok lejtő nem volt az úton, keményen másztunk felfelé.
Annak ellenére, hogy tömény ködben haladtunk, nem volt unalmas. Az ösvény végig egy rododendronerdőben haladt. A virágzásnak ezen a magasságon ugyan már vége volt, de az elvarázsolt erdő jelleg megmaradt. Mindent vastagon borított a moha, ami akár arasznyi vastagságot is jelenthetett. Ebben a moharétegben már más növények is megélnek, páfrányok és orchideák lógtak a fákon, ez utóbbiak virágoztak is.
Mangengoth előtt aztán újra esni kezdett, hogy a meredek emelkedőt esőkabátban mászhassuk meg. A vendégházhoz érve aztán az eső felhőszakadásba csapott át, ez rövid úton eldöntötte, hogy megállunk-e pihenni.
Sokáig nem tartott ez az eső sem, éppen csak míg ebédeltünk. Mangengoth után, - ami egy hágó –, átértünk a hegy hűvösebb oldalára, amit mi ugyan nem éreztünk, de a virágok igen, itt még javában virágzott minden rododendronbokor, és hogy még kellemesebb legyen a gyaloglás, az emelkedő is kicsit visszavett a meredekségéből.
Egész korán megérkeztünk Tharepatiba, de nem mentünk tovább. A három turistaház közül nehéz volt választani, végül a legközelebbi mellett döntöttünk, vagyis döntöttem, amivel G nem volt túl elégedett. Mangengothban ajánlották az egyik helyet, hogy ott állítólag van melegvizes zuhany. Nyilván nincs, de ez mindegy is volt, a választott helyen ugyanis felajánlottak egy vödör forró vizet ingyen, és a szoba is ingyen volt. Nyilván a vacsora árában benne volt mindkettő.
Ha valaki azt gondolja, hogy az egy vödör forró víz felajánlása szánalmas gesztus, az nyilván nem látott még teherhordót, aki a hátán hozza fel a köteg fát, amivel fűtik a közös helyiségben a vaskályhát. Egyébként a vizet is ezen melegítették, és a vizet is a hátukon hozták fel, mivel a hegygerincen nincs forrás. Gyakorlatilag mindent a hátukon hoznak fel egy kötél és egy heveder segítségével, ami a homlokukon van átvetve. Szóval értékelni kell azt, hogy reggelire van tükörtojás 3600 méter magasan.
A beígért meleg vizet meg is kaptuk, fejenként egy vödörnyit. Ezt egy kb. két négyzetméteres deszkatákolmány helyiségben locsolhattuk magunkra, amin közben átsüvített a szél.

 

Címkék: nepál therapati

71512 km, Kutumsang

2010.05.17. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel hétkor arra ébredtünk, hogy egyik irányból az ablakot agresszíven veri az eső. A másik irányba kinézve meg a felhőket láttuk nagy sebességgel átbukni a hegygerincen, amelyiken a falu áll. Visszacsuktuk a szemünket, hátha egy kis alvás eltünteti a rossz álmot.

Kivételesen működött a struccpolitika, mert nyolcra javulás állt be az állapotokban, így elindulhattunk a napi túlélőtúránkra. Reggeli közben megjelent egy ember, hogy lepecsételje a TIMS (Trekkers’ Information Management System) kártyánkat. Ez az, amit minden túrázónak ki kell váltania, és kiváltáskor beleírni, hogy merre is akar túrázni, és mikor. Nyilván mi eredetileg a Langtang völgyet írtuk bele, ami totál máshol van. Mivel magunknak kellett kitölteni, nem okozott problémát, hogy utólag ezt-azt hozzáírjunk, hogy nagyjából megfeleljen a maoisták által módosított terveinknek. Kicsit aggódtunk, mert az így megadott útvonal is pont ellenkező irányú volt, de a kutyát nem érdeklte az egész, csak arról szól a fecni, hogy újabb 20 dollárt leszedjenek az emberről. Eredetileg azért találhatták ki, hogy nyoma legyen, ki merre megy, könnyebb legyen megkeresni az elveszett túrázókat. A probléma ott kezdődik, hogy senki nem nézi össze, hogy ki ment be és ki jött ki. Nehéz is lenne, mert a kiállító hatóság és az ellenőrzőpontok száz kilométerekre vannak egymástól, a nyilvántartás meg kockás füzetekben.
Megkaptunk egy pecsétet, mehettünk Kutumsang felé. Először is meredeken lefelé indult az út, hogy majd később lehetőség legyen újra felfelé mászni. Az első kilométeren nyilvánvalóvá vált, hogy térképünk csak arra jó, hogy a rajta szereplő neveket felolvasva útbaigazítást kérjünk az arra járó helyiektől. Annak ellenére, hogy szép színes, szintvonalas, sok információval telezsúfolt térkép, nem tudtuk megbocsátani neki az olyan apróságokat, minthogy az út a hegynek nem azon az oldalán megy, amelyiken jelöli, vagy a hegy van rossz oldalon. Szóval a térképen szereplő sárga csík, és a valóságos út között nem fedeztünk fel sok hasonlatosságot.
Követhettük más túrázók nyomait is, akik hogy megkönnyítsék helyzetünket, túrabotokkal egy sor lyukat hagytak az úton, ami könnyen követhető, mivel a helyiek nem használnak ilyen flancos cuccokat, bár a bakancsnyomok is garantáltan külföldi turistáktól származnak. Nyilván ők is mehettek volna rossz irányba, de reggel láttuk, hogy van helyi túravezetőjük, így eléggé valószínűtlen volt, hogy elvétik az irányt, mint ahogy arra sem volt nagy esély, hogy másfelé akarnának túrázni. Egyszerűen a turisták mindig azonos vonalak mentén mozognak.
A nagy leereszkedést nagy mászás követte. Az emelkedő tetején aztán kis pihenőt tartottunk sok más turistával. Volt itt egy kis boltocska, ahol hideg sört árultak, ami igen jól esett, de szerintem ezt nem kell részleteznem. Miközben sörrel próbáltuk visszahűteni az agyunkat üzemi hőmérsékletre, körbevett egy csapat mérsékelten taknyos gyerek. Csináltam róluk fényképet, amit nagy örömmel nézegettek.
Továbbaraszolva úgy tűnt, hogy nem haladunk. Síkvidéki emberként hozzá vagyunk szokva, hogy gyalog egy bizonyos idő alatt el lehet jutni egy bizonyos távolságra. Itt meg nem ez volt a helyzet, mert egyrészt kanyarog az ösvény, másrészt meg meredek és ezért baromi lassan haladtunk. Ráadásul az út is folyamatos fel- és lemászás, Kutumsang – esti célpontunk – csak kétszáz méterrel van feljebb, mint Chisapani, ahonnan indultunk.
Hogy a vidámságot fokozza, az eső is rákezdett. Szerencsére nem igazán durván, de azért az esőkabátot fel kellett venni, bár a fene tudja, hogy volt-e értelme, mivel elég meleg volt ahhoz, hogy percek alatt gőzfürdő alakuljon ki bent, és a lecsapódó pára miatt így is vizesek lettünk. Az eső ugyan gyorsan elállt, de maradt a köd, vagyis a völgyekből nézve felhő, amiben jó, ha húsz méterre el lehetett látni.
A terület állatvilágával is összetűzésbe kerültünk. Először G fedezett fel valamit, ami csípte a derekát, amiről kiderült, hogy pióca. Lepiszkáltam, és leragasztottam a helyét. A piócák nem veszélyesek, mégcsak nem is fáj a tevékenységük, de eléggé gusztustalanok, leszedve meg hosszú ideig vérzik a seb.
Engem meg Kutumsang előtt egy kos támadott meg. Ahogy mentünk az úton, már láttam, hogy ez lesz, mivel két kos hadakozott egymással, koponyájuk olyanokat csattant, hogy az garantált agyrázkódást kellett volna jelentsen. Ahogy közelebb értünk, az egyik úgy gondolta, hogy ha már ott vagyok, akkor engem is lezúz. Hátraléptem egyet, így csak a levegőt fejelte, de ettől nem múlt el a harcolhatnékja, úgyhogy elkaptam a szarvát és kicsit tekertem a fején. Gondoltam, ez majd rádöbbenti, hogy én nem akarok az ő nőstényeiért harcolni, sőt, harc nélkül se kellenének. Elengedtem, de valószínűleg tényleg megvolt az agyrázkódás a másik kossal vívott csata során, mert újra támadott, úgyhogy megint elkaptam a szarvát. Patthelyzet alakult ki, mivel egy kézzel a dögöt tartottam, egyel meg a fényképezőt. Már terveket kovácsoltam arra vonatkozóan, hogyan fektetem kétvállra a bestiát, hogy aztán fájdalmat okozzak neki, közvetlenül azután, hogy valahogy lepasszoltam a fényképezőt G-nek, de addigra odaért egy helyi srác, aki átvette tőlem a birka szarvának szorongatását, miközben nagyon röhögött, hasonlóan a közelben röplabdázó haverjaihoz. Ezzel a gyapjas szörny megúszta a komoly fizikai fájdalmat, mehettünk tovább. Mellesleg, ha nem figyelek rá, úgy combon fejelt volna, hogy az pontot tesz a túra végére.
Kutumsangba tejföl sűrűségű ködben érkeztünk meg. A látótávolság nagyjából pont 17 lépésnyi volt, ami azzal fenyegetett, hogy a falu mellett úgy megyünk el, hogy sose tudjuk meg, hogy ott van. Szerencsére nem így történt, találtunk egy turistaházat, dupla szerencse volt, mert ahogy tető alá kerültünk, leszakadt az ég és ömleni kezdett az eső. Sokáig nem tartott a felhőszakadás, mert az erős szél elvitte a felhőt, így láthatóvá vált a falu is. Fél órával később aztán a szél csinált egy hátraarcot, – amit sík vidéken soha nem tenne –, és újra átfújta felettünk a vihart.
Vacsora közben a vaskályha melegében néztük, ahogy jönnek-mennek a felhők meg a viharok. Sötétedéskor nagy örömmel láttuk, hogy csillagok vannak az égen, eltűntek a felhők.

 

Címkék: nepál kutumsang

71510 km, Chisapani

2010.05.16. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Hatkor keltünk, bár már ötkor felébredtünk. Minek nekünk vekker? A cuccainkat már tegnap este gondosan szétválogattuk „jön” és „marad” kupacra, amiket aztán a két hátizsákba pakoltunk. Túrázni nem viszünk laptopot, meg Thaiföldön összeszedett kagylókat, könyveket meg hasonlókat. A tonnányi Katmanduban maradó göncöt levittük a portára, és fél hétkor már el is indultunk.

Eredetileg a Langtang völgybe szerettünk volna menni, de a maoisták erősen keresztülhúzták a számításainkat. Minthogy nem tudtunk eljutni a túra kiindulópontjához, átírtuk a terveket. A térkép hosszas nézegetése után úgy döntöttünk, hogy egy másik útvonalon Gosainkundba megyünk, vagy legalábbis abba az irányba, öt napig, aztán visszafordulunk, hogy idejében visszaérjünk Katmanduba. Ennek az útvonalnak ugyanis kicsit közelebb van a vége a városhoz, gyalog el lehet érni, bár ez rögtön tizenöt kilométert hozzáad a távhoz.
A város teljesen csendes volt, ilyen korán még sztrájk nélkül is zárva van minden. Ennek ellenére a kereszteződésekben már gyülekeztek a tüntetők. Az út elejét már ismertük, úgyhogy simán kiértünk a városból, ahonnan már nem volt olyan egyértelmű, hogy merre is van Sundarijal, ahonnan a túra indul. Ezen azonban könnyű volt segíteni, minden egyes szembejövőt megkérdeztünk.
A maoista lelkesedés jól láthatóan nem terjedt ki a falvakra, minden nyitva volt, mindenki dolgozott. Nehéz is lehet megmagyarázni egy falusi embernek, hogy jobb lesz neki, ha nem dolgozik.
Sundariijalt három óra alatt elértük, köszönhetően a sík terepnek, aminek ezzel vége is lett. Egy meredek lépcsőn kellett felmászni a Shivapuri Nemzeti Park bejáratához, ahol azonnal legomboltak rólunk 250 rúpiát, de arra nem tudtak válaszolni, hogy a jegy mennyi ideig érvényes. Később aztán a jegyen magán megtaláltuk a választ: egy napig. Ez egy nagyon kicsi nemzeti park, estére már a túloldalán voltunk, ami azt jelentette, hogy visszafelé jövet újra meg kell vennünk a belépőt. Mielőtt beléptünk volna, még legurítottunk egy sört, mert az jó és hideg, minden túrázó barátja.
Továbbmásztunk a lépcsőn, ami elég gyilkos volt a meleggel kombinálva. Az izzadás mérsékeltövi léptékét bátran átlépve törölgettem a halántékomat, hogy legalább a szemembe ne folyjon, ha már a szakállamból csöpögött.
Rövidesen újra útra keltünk, de letértünk a lépcsőről, bár nem teljesen szándékosan. A kíméletesen emelkedő földúton összefutottunk egy francia túrázóval, aki jól láthatóan ismerte a környéket, és boldogan vezetett minket mindenféle úton és ösvényen Chisapani felé. Ezzel megúsztuk, hogy felmásszunk a 2420 méter magas hágóra, ami Sundarijal és Chisapani között félúton, a park közepén terpeszkedik. Olyan nagyon nem bántuk, mert az út, amin mentünk, szép volt, és közben kellemesen elbeszélgettünk. Egyébként a francia fickót már láttuk egyszer a buszon, akkor is ízléses virágmintás klottgatyát viselt, és minden megállónál nekiállt nyújtani. Most kiderült, hogy jógatúrázással foglalkozik, bármit is jelentsen ez.
Chisapani közelében, mikor kiértünk egy széles útra, megmutatta az irányt, de nem jött velünk, mert nem volt jegye a nemzeti parkba, és a faluban néha ellenőrzik. Nem sokkal később megérkeztünk a faluba, ami néhány házat jelent, és rögtön az első turistaházban kivettünk egy szobát.
Ez a jó a nepáli túrázásban. Van egy csomó útvonal, ami tele van turistaházakkal, nem kell sátrat, hálózsákot, kaját cipelni.
Chisapani úton is könnyen elérhető, úgyhogy akadt egy csapat nepáli is, akik a maoista baromság elől menekültek ide motorjaikon, és éppen sörrel próbálták feldobni a hangulatot.
Míg megvacsoráztunk megérkeztek a felhők is, és szépen elkezdték betakarni a szomszédos hegyeket.

 

Címkék: nepál chisapani

71503 km, Katmandu

2010.05.15. 10:00 | Ahmet | 4 komment

A sztrájk továbbra is teljes gőzzel folyik, bár az optimisták szerint a mai napnak kellett volna az utolsó napjának lennie. Biztos, hogy nem az utolsó napja.

Hogy ne legyünk teljes tétlenségre kárhoztatva, elhatároztuk, hogy biciklit bérelünk, ami azért nem olyan egyszerű, ha minden zárva van. Először egy közeli szállodával próbálkoztunk, ahol tudtuk, hogy normál esetben adnak bérbe bicikliket, de zárva volt az üzlet. Vagy csak azért, mert viszonylag korán mentünk oda, vagy azért, mert nem mert kinyitni. Megtehette volna, hiszen az üzlet a szálloda zárt és őrökkel védett udvaráról nyílt. Nagyon nem bíztunk benne, hogy sikerrel járunk, de pár sarokkal arrébb nyíltan ki voltak pakolva a birngák. Na jó, kicsit úgy, mint ahogy a Keleti aluljáróban a paprikaárusnál. Amikor a közterületes megkérdezi, hogy övé-e a paprika, akkor mondja, hogy az övé, de nem árulja. Szóval véletlen pont egy „Bikes on hire” feliratú tábla alatt volt letámasztva három bicikli, amiből kettőt ki is béreltünk. Persze a bérleti díjon kívül követeltek valamit zálogba, át is adtam a bankkártyámat. Bátor, mi!? Annyira nem, erre a célra pont megfelel a lejárt kártyám, amit megtartottam. Többször jól jött, és csak egy ember volt, aki kiszúrta, hogy már rég nem érvényes. Nem akartuk lenyúlni a gépeket, de mégse szívesen hagy az ember valami fontosat egy fickónál, aki egy fabódé mellett álldogál.
Az ázsiai standard kerékpároknál lényegesen jobbakat kaptunk. Igazi mountain bike-ot, igazi sebességváltóval, ami még működött is, majdnem hibátlanul. Ami még fontosabb, fék is volt rajtuk. Ezek mellett tényleg apróság, hogy olyan keskeny volt az ülésük, hogy a tekerés felért egy prosztatavizsgálattal és a nyerget sem lehetett felhúzni eléggé. Túl magas vagyok ehhez a kontinenshez. Mindegy, a lényeg, hogy kerekeken gurultunk, ami nagy előny, az utakon a biciklik és riksák ugyanis engedélyezve vannak, csak a motorral hajtott járművek nem járhatnak. Remélem senki nem gondolta azt, hogy a „sztrájk” miatt csak a tömegközlekedés áll. Volt már olyan sztrájk is ebben az országban, mikor a bicikliket is letiltották az utakról.
Már ismert útvonalon karikáztunk ki a körgyűrűre, a már ismert maoista csoport mellett. Nem érdekelte őket a tevékenységünk, de a gyűlések mellett tolni kellett a biciklit. Nem tudom miért, lehet, hogy balesetveszélyesnek vagy sértőnek ítélték, ha csak úgy elhúznak mellettük az emberek.
A katmandui reptér mellett délnek kellett fordulnunk, mivel a repteret pontosan az útvonalunkra építették, pontosan keresztben, és pontosan úgy, hogy mindkét irányba ugyanannyit kelljen kerülnünk. Az út mindenesetre jó volt, forgalom nulla, eltekintve az ENSZ autóitól, néhány PRESS feliratú motortól és a mentőktől, amik jól láthatóan egészséges embereket furikáztak. A reptér után már buszt se lehetett látni. A város és a reptér között még járnak buszok, nagy ONLY TOURIST felirattal. A szóbeszéd szerint elég kaotikus a szolgáltatás, a jegyárat idegességi szorzóval számítják. Akin látszik, hogy nincs sok ideje, az többet fizet. Már a hivatalos 100 rúpia is pofátlanság az öt kilométeres útért, de volt, akitől 500-at kértek. Érzik ők is, hogy a kijutni innen bármi áron, most számszerűsíthető.
A reptér kifutópálya végénél végre irányba fordulhattunk Bhaktapur felé, bár sok köszönet nem volt benne. Most építgetik, vagyis építgetnék az új utat, ami kétszer két sávos lesz, ha nem jön közbe még néhány tömegmegmozdulás, de pillanatnyilag csak az útalap van kész, amit újra kellene csinálni, mert a forgalom már megette. Ezen tekerni nem volt élvezetes sport. Ennek ellenére elég gyorsan elértük Bhaktapurt, ami minket is meglepett. Természetesen itt is megpróbálják levenni a turistákat az óvárosba való belépésért, de ez még mindig ellenkezik elveinkkel, így aztán csak elgurultunk a fizetőbódé előtt. Lehet, hogy nem is ült benne senki, odanézni nem mertem. Ha gyalog jövünk, valószínűleg lekapcsolnak. Később, kifelé menet megnéztük, fejenként 750 rúpiát spóroltunk, ami elég szép összeg, ennyiért béreltük nagyjából a bicikliket. Mondjuk azért is pofátlan volt ez az ár, de a sztrájk keresletet támasztott, aminek jól ismert árfelhajtó hatása van.
Bhaktapur talán a leginkább városszerű, élő múzeum a másik két híres középkori város, Katmandu és Patan mellett. Rögtön a Fazekasok tere mellett húztunk el, ami a nevéhez híven tele volt száradó agyagedényekkel, amiket időnként körbeforgattak, hogy egyenletesen száradjon. A tér szélén dolgoztak is a fazekasok, úgy látszik, hogy a sztrájk csak az eladásra vonatkozik, a termelésre nem.
A szomszédos Taumandhi téren álltunk meg végül, ott már úgy éreztük elég messze vagyunk a bejárattól. Hogy hol is vagyunk pontosan azt nem tudtuk azonnal. Hosszasan bámultuk a térképet, hátha rájövünk, aztán a templom árnyékában sziesztázó páncélos rendőröket kérdeztük, akik meg is mondták, de a térképen továbbra se lett meg. Végül hagytuk a fenébe, név nélkül is szép.
A biciklik közben egy villanyoszlophoz láncolva pihentek. Egy darabig tanakodtunk, hogy ott merjük-e hagyni őket, vagy toljuk körbe a városon, végül maradtak. Állt mellettük két motor is, csak nem a biciklit viszik el, meg aztán egy gyümölcsárus is ott állt a kiskocsijával, és Ázsia még nem olyan, mint Európa, ahol nyugodtan fel lehet törni egy autót száz ember szeme láttára, senki nem foglalkozik vele.
Egyébként miután egy tábláról kiderült hol is vagyunk, azt is sikerült kiolvasni az útikönyvünkből, hogy a templom, ami mellett üldögéltünk, a legmagasabb épület a Katmandu völgyben.
Találomra elindultunk egy utcán. A boltok ugyan be voltak zárva, de azért volt nagy jövés-menés. A Tachupal térre kiérve meglepve láttuk, hogy tényleg mezőgazdaságból él a város, ugyanis a tér minden szegletében ment a cséplés. Egyszerre egy maroknyi rozst csépeltek, pontosabban egy kőhöz verték, míg ki nem peregtek a szemek. Kemény munka!
Bhaktapur gazdag város volt a Tibet-India kereskedelmi útvonalon, ezért is van három nagy tere, míg Katmandunak vagy Patannak csak egy-egy. Természetesen mindhárom városban van Durbar tér.
A nagy tereken kívül minden városban vannak kicsi eldugott terek vagy inkább udvarok, amiken általában vagy egy templom van vagy egy sztúpa. Ezekről a terekről nyílnak a házak, itt találkoznak az emberek. Egy ilyen kis terecskére benézve láttuk, hogy az árkádok alatt öregasszonyok serényen pörgetik a rokkát. Be is mentünk megnézni. Általában a nepáliak nem nagyon hagyják, hogy fényképezzék őket, de itt az egyik néni megengedte. Gondolhattam volna, hogy a végén a markát fogja tartani. Mindegy, nem értettem, hogy mit akar. Nem csípem ezt a mindenért fizess mentalitást. Sajnos a legtöbb turista megérkezve valamelyik nyugati országból folyamatosan az otthoni árakban gondolkodik, így aztán nagyon el vannak kényeztetve az ilyenfajta emberek. A turisták által látogatott helyeken a gyerekek köszönés után azonnal öt rúpiát, tollat vagy csokit követelnek, esetleg egyszerre mind a hármat, a felnőttek meg pénzt mindenért. A koldusok örülnek egy rúpiának, de ha külföldi adja, akkor szinte utána vágják, külföldinek tíz a tarifa.
Mindenféle hátsó utcákon és tereken keresztül egyszer csak a Durbar térre értünk. Útvonalunkat nem nagyon terveztük, csak mentünk amerre látunk. Azt hiszem ez a legjobb módja egy város felfedezésének, tájékozódni meg úgyse sikerülne, maximum nagy vonalakban.
Természetesen ez a legnagyobb a három tér közül, rengeteg templommal. Régen még ennél is több volt, de az 1934-es földrengés után nem sikerült mindet helyreállítani, úgyhogy van egy-két templomlépcső templom nélkül. Így is nagyon szép, hangulatos tér. Lehet, hogy így sztrájk alatt még hangulatosabb is, mert nem kellett folyamatosan levakarni magunkról a furulya-, hegedű-, legyező-, nyaklánc-, kulcstartó-, imamalom-, isten tudja mi árusokat, sőt önjelölt idegenvezetők sem voltak. Néhány kis bolt félig nyitva tart, úgyhogy lehet venni üdítőt meg vizet. Általában hideget, ami ritka kincs, hiszen inkább nincs áram, mint van, most viszont egész jó az ellátottság, mivel az üzletek 99%-a zárva van. Egyébként a pletyka szerint Nepál egy zseniális üzletet kötött Indiával, kihasználandó az óriási vízenergia-potenciált, ami az országban rendelkezésre áll. India megépíti az erőműveket, Nepál meg cserébe odaadja az áramot. Zseniális!
Hazafelé egy másik utat választottunk, ami sokkal jobb volt. Egy baja volt, ez is a kifutópálya közepéhez vezetett, ahonnan aztán a reptér kerítése mellett kellett kerekezni egy földúton. Még így is jobban jártunk, mint a másik útvonallal, hangyányit még talán rövidebb is volt.
A reptér végénél elmentünk még egy hindu templom mellett, már azon gondolkodtam, hogy esetleg meg kellene nézni, de miután végigolvastam, hogy nem lehet bevinni fényképezőt, magnófelvevőt, távcsövet, kezdtem lemondani róla. Végül az is oda volt írva, hogy látogatás csak hinduknak, ez megoldott a problémát. Helyette megnéztük a szent folyón létesült fürdő ghatot. A folyó igazából patak, de hát szegény ember vízzel főz. Használni szerintem nagyon régen nem használta már senki a helyet, mert a víz helyett szennyvíz folyik. Nem szennyezett, hanem pont olyan, mint nálunk a csatornákban folyik, csak több szemét úszik benne.
A városba visszaérve aztán belefutottunk egy vonuló maoista csapatba, ki kellett várni, míg elmennek, aztán beállhattunk a sor végére. Kezdik magukat felhergelni, ment a nagy szlogenkántálás. Hogy mit ordítanak, azt nem értettük, csak olyanokat hallottunk ki, hogy „Óriási nagy faszom van!”, illetve „Vászon, vászon, vászon van a hasamon!” A „zinglabát” már értjük, az urduul is éljent jelent. Még Pakisztánban hallottuk a határzárásnál, de csak sokkal később, mikor az indiai oldalról is megnéztük, tudtuk meg, hogy mit jelent. Szóval mikor zinglabázás megy, akkor azt kiabálják, hogy „Éljen, éljen a maoista párt, halál, halál a kormányra!” Bájos, használható az egész világon, csak a párt nevét kell lecserélni. Amúgy a kormánynak „murdaba” van. Nyilván az átírásom rossz, ha valaki beszéli a nepálit legalább anyanyelvi szinten, az majd javítson ki.
A tüntetők szagából egyébként érezhető volt, hogy már napok óta nem fürödtek. Gondolkodtunk is rajta, hogy hova jár ennyi ember például a dolgát végezni. Erre nem kaptunk választ, viszont azt más turistáktól megtudtuk, hogy szépen telik a kórház, mert az emberek nem jutnak tiszta vízhez, élelmiszerhez.
Este még kihasználtuk a két órás nyitva tartást, és vettünk ezt-azt, mert holnap túrázni indulunk. Nem oda, ahova terveztük, de megpróbáljuk. Ehhez kicsit átírtuk a túraengedélyünket, de lehet, hogy még így sem fogják elfogadni. Mindenesetre egy próbát megér. Csak ne kellene gyalog kimenni a városból, sok az a plusz tizenöt kilométer séta még az ezer méter szintemelkedés előtt! De hát ma is letekertük negyven kilométert, meg az előző napokban is napi tizenöt kilométert sétálgattunk, szóval bízunk magunkban.
Vásárlás közben láttuk, hogy egy félőrült európai turista kioszt egy japán nénit, hogy ez az egész cirkusz a maoistákkal miattuk van. A néni csak nézett rá bután, és fogalma sem volt miről beszél. Nyilván a srác kínainak nézte.

 

Címkék: nepál katmandu