Hatkor keltünk, bár már ötkor felébredtünk. Minek nekünk vekker? A cuccainkat már tegnap este gondosan szétválogattuk „jön” és „marad” kupacra, amiket aztán a két hátizsákba pakoltunk. Túrázni nem viszünk laptopot, meg Thaiföldön összeszedett kagylókat, könyveket meg hasonlókat. A tonnányi Katmanduban maradó göncöt levittük a portára, és fél hétkor már el is indultunk.
Eredetileg a Langtang völgybe szerettünk volna menni, de a maoisták erősen keresztülhúzták a számításainkat. Minthogy nem tudtunk eljutni a túra kiindulópontjához, átírtuk a terveket. A térkép hosszas nézegetése után úgy döntöttünk, hogy egy másik útvonalon Gosainkundba megyünk, vagy legalábbis abba az irányba, öt napig, aztán visszafordulunk, hogy idejében visszaérjünk Katmanduba. Ennek az útvonalnak ugyanis kicsit közelebb van a vége a városhoz, gyalog el lehet érni, bár ez rögtön tizenöt kilométert hozzáad a távhoz.
A város teljesen csendes volt, ilyen korán még sztrájk nélkül is zárva van minden. Ennek ellenére a kereszteződésekben már gyülekeztek a tüntetők. Az út elejét már ismertük, úgyhogy simán kiértünk a városból, ahonnan már nem volt olyan egyértelmű, hogy merre is van Sundarijal, ahonnan a túra indul. Ezen azonban könnyű volt segíteni, minden egyes szembejövőt megkérdeztünk.
A maoista lelkesedés jól láthatóan nem terjedt ki a falvakra, minden nyitva volt, mindenki dolgozott. Nehéz is lehet megmagyarázni egy falusi embernek, hogy jobb lesz neki, ha nem dolgozik.
Sundariijalt három óra alatt elértük, köszönhetően a sík terepnek, aminek ezzel vége is lett. Egy meredek lépcsőn kellett felmászni a Shivapuri Nemzeti Park bejáratához, ahol azonnal legomboltak rólunk 250 rúpiát, de arra nem tudtak válaszolni, hogy a jegy mennyi ideig érvényes. Később aztán a jegyen magán megtaláltuk a választ: egy napig. Ez egy nagyon kicsi nemzeti park, estére már a túloldalán voltunk, ami azt jelentette, hogy visszafelé jövet újra meg kell vennünk a belépőt. Mielőtt beléptünk volna, még legurítottunk egy sört, mert az jó és hideg, minden túrázó barátja.
Továbbmásztunk a lépcsőn, ami elég gyilkos volt a meleggel kombinálva. Az izzadás mérsékeltövi léptékét bátran átlépve törölgettem a halántékomat, hogy legalább a szemembe ne folyjon, ha már a szakállamból csöpögött.
Rövidesen újra útra keltünk, de letértünk a lépcsőről, bár nem teljesen szándékosan. A kíméletesen emelkedő földúton összefutottunk egy francia túrázóval, aki jól láthatóan ismerte a környéket, és boldogan vezetett minket mindenféle úton és ösvényen Chisapani felé. Ezzel megúsztuk, hogy felmásszunk a 2420 méter magas hágóra, ami Sundarijal és Chisapani között félúton, a park közepén terpeszkedik. Olyan nagyon nem bántuk, mert az út, amin mentünk, szép volt, és közben kellemesen elbeszélgettünk. Egyébként a francia fickót már láttuk egyszer a buszon, akkor is ízléses virágmintás klottgatyát viselt, és minden megállónál nekiállt nyújtani. Most kiderült, hogy jógatúrázással foglalkozik, bármit is jelentsen ez.
Chisapani közelében, mikor kiértünk egy széles útra, megmutatta az irányt, de nem jött velünk, mert nem volt jegye a nemzeti parkba, és a faluban néha ellenőrzik. Nem sokkal később megérkeztünk a faluba, ami néhány házat jelent, és rögtön az első turistaházban kivettünk egy szobát.
Ez a jó a nepáli túrázásban. Van egy csomó útvonal, ami tele van turistaházakkal, nem kell sátrat, hálózsákot, kaját cipelni.
Chisapani úton is könnyen elérhető, úgyhogy akadt egy csapat nepáli is, akik a maoista baromság elől menekültek ide motorjaikon, és éppen sörrel próbálták feldobni a hangulatot.
Míg megvacsoráztunk megérkeztek a felhők is, és szépen elkezdték betakarni a szomszédos hegyeket.
Utolsó kommentek