A koránkelés még mindig ment volna reflexből, de azért háromnegyed hatkor a tulaj elkezdett kalapálni valamit, nehogy túl későn keljünk. Hallani lehetett, hogy próbálja csendben csinálni, de a kalapálás már csak olyan, hogy ha rendesen csinálja az ember, akkor zajos. Ha már így alakult, felkeltünk és megreggeliztünk.
Nem állt előttünk túl hosszú út, de még hátra volt több, mint ezer méter ereszkedés. A hegyek felfelé az izmainkat kínozták, lefelé meg az ízületeinket. Még szerencse, hogy közben azért tudtuk élvezni a túrázást.
Térképünk szerint a Shin Gompa mellett egy sajtgyár is van. Gondoltuk, megnézzük, de sok sikerrel nem jártunk, úgy tűnt a látogató inkább csak púp a hátukon. Egész sajtot nyilván nem vesz a turista, mert mi a fenét kezdene hirtelen egy öt kilós jaksajtattal?
Kezdetben az út egész normális szögben tartott lefelé, a már szinte megszokott rododendronerdőben, amit helyenként fenyők tettek változatosabbá.
Az egyik kanyar után aztán előbukkant a katonai ellenőrzőpont, ahol az engedélyeinket ellenőrizték. Ez tulajdonképpen a jegy, amit a belépéskor kell megvenni. Hogy a TIMS kártyákkal is foglalkoztak-e érdemben azt nem tudom, de szeretném azt gondolni, hogy igen, különben feleslegesen adtuk ki a pénzt érte.
Innentől aztán megelégelte az ösvény a tökölődést, és meredekbe váltott. Éles kanyarokkal tartottunk lefelé a feneketlennek tűnő völgybe. Turistával nem találkoztunk, de jött szembe néhány teherhordó. Egyikük egy tekercs hullámbádogot hozott a hátán keresztbe felkötve. Lejjebb érve helyenként egész keskeny volt az ösvény, nem tudom ott hogy jött át a két méter széles rakománnyal.
A rododendronok és fenyők mellett elkezdtek feltünedezni a szederbokrok is, amik a hazainál lényegesen tüskésebbek és a termésük sárga. Egyik tulajdonságuk sem akadályozott meg abban, hogy rövid pihenőket tartsunk és legeljünk egy keveset. A hatékonyság jegyében az egyik bokor alá kiterítettünk egy esőkabátot és bottal vertük le a termést. Ezzel jó pár karcolást megtakarítottunk, de a lehullott mennyiségből nem lehetett volna még lekvárt főzni.
Az ösvény egyre vadabbul kanyargott lefelé, míg el nem értük az alját, ahol rövid sík terepen történő gyaloglás után egy függőhídon átkelhettünk a túloldalra. A másik oldalon aztán kapaszkodhattunk fel ismét néhány száz métert, hogy aztán kényelmesen a szintvonalon sétálva elérjük Dhunchét, ami a civilizációt képviselte, olyan vívmányokkal, mint aszfalt és autók.
Az első turistaházban letáboroztunk, ami lehet, hogy nem a legjobb döntés volt, legalábbis az éttermük határozottan nem érdemelte meg a látogatásunkat. Csirkeleves címszó alatt zacskóslevest kaptunk, aminek csirketartalma szárazanyagban mérve néhány milligrammot ért el. Később, mikor rászántuk magunkat, hogy elmenjünk buszjegyet venni, nemcsak az derült ki, hogy lett volna még választék, de az is, hogy a többi helyről gyönyörű kilátás nyílik a Langtang nevű hegycsúcsra, aminek csak a legtetejét láttuk kiállni a közelebbi hegyek mögül a saját ablakunkból. Igazából sokat nem vesztettünk, mivel az idő nagy részét felhők alatt töltötte.
Utolsó kommentek