Hogy ne legyünk teljes tétlenségre kárhoztatva, elhatároztuk, hogy biciklit bérelünk, ami azért nem olyan egyszerű, ha minden zárva van. Először egy közeli szállodával próbálkoztunk, ahol tudtuk, hogy normál esetben adnak bérbe bicikliket, de zárva volt az üzlet. Vagy csak azért, mert viszonylag korán mentünk oda, vagy azért, mert nem mert kinyitni. Megtehette volna, hiszen az üzlet a szálloda zárt és őrökkel védett udvaráról nyílt. Nagyon nem bíztunk benne, hogy sikerrel járunk, de pár sarokkal arrébb nyíltan ki voltak pakolva a birngák. Na jó, kicsit úgy, mint ahogy a Keleti aluljáróban a paprikaárusnál. Amikor a közterületes megkérdezi, hogy övé-e a paprika, akkor mondja, hogy az övé, de nem árulja. Szóval véletlen pont egy „Bikes on hire” feliratú tábla alatt volt letámasztva három bicikli, amiből kettőt ki is béreltünk. Persze a bérleti díjon kívül követeltek valamit zálogba, át is adtam a bankkártyámat. Bátor, mi!? Annyira nem, erre a célra pont megfelel a lejárt kártyám, amit megtartottam. Többször jól jött, és csak egy ember volt, aki kiszúrta, hogy már rég nem érvényes. Nem akartuk lenyúlni a gépeket, de mégse szívesen hagy az ember valami fontosat egy fickónál, aki egy fabódé mellett álldogál.

Az ázsiai standard kerékpároknál lényegesen jobbakat kaptunk. Igazi mountain bike-ot, igazi sebességváltóval, ami még működött is, majdnem hibátlanul. Ami még fontosabb, fék is volt rajtuk. Ezek mellett tényleg apróság, hogy olyan keskeny volt az ülésük, hogy a tekerés felért egy prosztatavizsgálattal és a nyerget sem lehetett felhúzni eléggé. Túl magas vagyok ehhez a kontinenshez. Mindegy, a lényeg, hogy kerekeken gurultunk, ami nagy előny, az utakon a biciklik és riksák ugyanis engedélyezve vannak, csak a motorral hajtott járművek nem járhatnak. Remélem senki nem gondolta azt, hogy a „sztrájk” miatt csak a tömegközlekedés áll. Volt már olyan sztrájk is ebben az országban, mikor a bicikliket is letiltották az utakról.

Már ismert útvonalon karikáztunk ki a körgyűrűre, a már ismert maoista csoport mellett. Nem érdekelte őket a tevékenységünk, de a gyűlések mellett tolni kellett a biciklit. Nem tudom miért, lehet, hogy balesetveszélyesnek vagy sértőnek ítélték, ha csak úgy elhúznak mellettük az emberek.

A katmandui reptér mellett délnek kellett fordulnunk, mivel a repteret pontosan az útvonalunkra építették, pontosan keresztben, és pontosan úgy, hogy mindkét irányba ugyanannyit kelljen kerülnünk. Az út mindenesetre jó volt, forgalom nulla, eltekintve az ENSZ autóitól, néhány PRESS feliratú motortól és a mentőktől, amik jól láthatóan egészséges embereket furikáztak. A reptér után már buszt se lehetett látni. A város és a reptér között még járnak buszok, nagy ONLY TOURIST felirattal. A szóbeszéd szerint elég kaotikus a szolgáltatás, a jegyárat idegességi szorzóval számítják. Akin látszik, hogy nincs sok ideje, az többet fizet. Már a hivatalos 100 rúpia is pofátlanság az öt kilométeres útért, de volt, akitől 500-at kértek. Érzik ők is, hogy a kijutni innen bármi áron, most számszerűsíthető.

A reptér kifutópálya végénél végre irányba fordulhattunk Bhaktapur felé, bár sok köszönet nem volt benne. Most építgetik, vagyis építgetnék az új utat, ami kétszer két sávos lesz, ha nem jön közbe még néhány tömegmegmozdulás, de pillanatnyilag csak az útalap van kész, amit újra kellene csinálni, mert a forgalom már megette. Ezen tekerni nem volt élvezetes sport. Ennek ellenére elég gyorsan elértük Bhaktapurt, ami minket is meglepett. Természetesen itt is megpróbálják levenni a turistákat az óvárosba való belépésért, de ez még mindig ellenkezik elveinkkel, így aztán csak elgurultunk a fizetőbódé előtt. Lehet, hogy nem is ült benne senki, odanézni nem mertem. Ha gyalog jövünk, valószínűleg lekapcsolnak. Később, kifelé menet megnéztük, fejenként 750 rúpiát spóroltunk, ami elég szép összeg, ennyiért béreltük nagyjából a bicikliket. Mondjuk azért is pofátlan volt ez az ár, de a sztrájk keresletet támasztott, aminek jól ismert árfelhajtó hatása van.

Bhaktapur talán a leginkább városszerű, élő múzeum a másik két híres középkori város, Katmandu és Patan mellett. Rögtön a Fazekasok tere mellett húztunk el, ami a nevéhez híven tele volt száradó agyagedényekkel, amiket időnként körbeforgattak, hogy egyenletesen száradjon. A tér szélén dolgoztak is a fazekasok, úgy látszik, hogy a sztrájk csak az eladásra vonatkozik, a termelésre nem.

A szomszédos Taumandhi téren álltunk meg végül, ott már úgy éreztük elég messze vagyunk a bejárattól. Hogy hol is vagyunk pontosan azt nem tudtuk azonnal. Hosszasan bámultuk a térképet, hátha rájövünk, aztán a templom árnyékában sziesztázó páncélos rendőröket kérdeztük, akik meg is mondták, de a térképen továbbra se lett meg. Végül hagytuk a fenébe, név nélkül is szép.

A biciklik közben egy villanyoszlophoz láncolva pihentek. Egy darabig tanakodtunk, hogy ott merjük-e hagyni őket, vagy toljuk körbe a városon, végül maradtak. Állt mellettük két motor is, csak nem a biciklit viszik el, meg aztán egy gyümölcsárus is ott állt a kiskocsijával, és Ázsia még nem olyan, mint Európa, ahol nyugodtan fel lehet törni egy autót száz ember szeme láttára, senki nem foglalkozik vele.

Egyébként miután egy tábláról kiderült hol is vagyunk, azt is sikerült kiolvasni az útikönyvünkből, hogy a templom, ami mellett üldögéltünk, a legmagasabb épület a Katmandu völgyben.

Találomra elindultunk egy utcán. A boltok ugyan be voltak zárva, de azért volt nagy jövés-menés. A Tachupal térre kiérve meglepve láttuk, hogy tényleg mezőgazdaságból él a város, ugyanis a tér minden szegletében ment a cséplés. Egyszerre egy maroknyi rozst csépeltek, pontosabban egy kőhöz verték, míg ki nem peregtek a szemek. Kemény munka!

Bhaktapur gazdag város volt a Tibet-India kereskedelmi útvonalon, ezért is van három nagy tere, míg Katmandunak vagy Patannak csak egy-egy. Természetesen mindhárom városban van Durbar tér.

A nagy tereken kívül minden városban vannak kicsi eldugott terek vagy inkább udvarok, amiken általában vagy egy templom van vagy egy sztúpa. Ezekről a terekről nyílnak a házak, itt találkoznak az emberek. Egy ilyen kis terecskére benézve láttuk, hogy az árkádok alatt öregasszonyok serényen pörgetik a rokkát. Be is mentünk megnézni. Általában a nepáliak nem nagyon hagyják, hogy fényképezzék őket, de itt az egyik néni megengedte. Gondolhattam volna, hogy a végén a markát fogja tartani. Mindegy, nem értettem, hogy mit akar. Nem csípem ezt a mindenért fizess mentalitást. Sajnos a legtöbb turista megérkezve valamelyik nyugati országból folyamatosan az otthoni árakban gondolkodik, így aztán nagyon el vannak kényeztetve az ilyenfajta emberek. A turisták által látogatott helyeken a gyerekek köszönés után azonnal öt rúpiát, tollat vagy csokit követelnek, esetleg egyszerre mind a hármat, a felnőttek meg pénzt mindenért. A koldusok örülnek egy rúpiának, de ha külföldi adja, akkor szinte utána vágják, külföldinek tíz a tarifa.

Mindenféle hátsó utcákon és tereken keresztül egyszer csak a Durbar térre értünk. Útvonalunkat nem nagyon terveztük, csak mentünk amerre látunk. Azt hiszem ez a legjobb módja egy város felfedezésének, tájékozódni meg úgyse sikerülne, maximum nagy vonalakban.

Természetesen ez a legnagyobb a három tér közül, rengeteg templommal. Régen még ennél is több volt, de az 1934-es földrengés után nem sikerült mindet helyreállítani, úgyhogy van egy-két templomlépcső templom nélkül. Így is nagyon szép, hangulatos tér. Lehet, hogy így sztrájk alatt még hangulatosabb is, mert nem kellett folyamatosan levakarni magunkról a furulya-, hegedű-, legyező-, nyaklánc-, kulcstartó-, imamalom-, isten tudja mi árusokat, sőt önjelölt idegenvezetők sem voltak. Néhány kis bolt félig nyitva tart, úgyhogy lehet venni üdítőt meg vizet. Általában hideget, ami ritka kincs, hiszen inkább nincs áram, mint van, most viszont egész jó az ellátottság, mivel az üzletek 99%-a zárva van. Egyébként a pletyka szerint Nepál egy zseniális üzletet kötött Indiával, kihasználandó az óriási vízenergia-potenciált, ami az országban rendelkezésre áll. India megépíti az erőműveket, Nepál meg cserébe odaadja az áramot. Zseniális!

Hazafelé egy másik utat választottunk, ami sokkal jobb volt. Egy baja volt, ez is a kifutópálya közepéhez vezetett, ahonnan aztán a reptér kerítése mellett kellett kerekezni egy földúton. Még így is jobban jártunk, mint a másik útvonallal, hangyányit még talán rövidebb is volt.

A reptér végénél elmentünk még egy hindu templom mellett, már azon gondolkodtam, hogy esetleg meg kellene nézni, de miután végigolvastam, hogy nem lehet bevinni fényképezőt, magnófelvevőt, távcsövet, kezdtem lemondani róla. Végül az is oda volt írva, hogy látogatás csak hinduknak, ez megoldott a problémát. Helyette megnéztük a szent folyón létesült fürdő ghatot. A folyó igazából patak, de hát szegény ember vízzel főz. Használni szerintem nagyon régen nem használta már senki a helyet, mert a víz helyett szennyvíz folyik. Nem szennyezett, hanem pont olyan, mint nálunk a csatornákban folyik, csak több szemét úszik benne.

A városba visszaérve aztán belefutottunk egy vonuló maoista csapatba, ki kellett várni, míg elmennek, aztán beállhattunk a sor végére. Kezdik magukat felhergelni, ment a nagy szlogenkántálás. Hogy mit ordítanak, azt nem értettük, csak olyanokat hallottunk ki, hogy „Óriási nagy faszom van!”, illetve „Vászon, vászon, vászon van a hasamon!” A „zinglabát” már értjük, az urduul is éljent jelent. Még Pakisztánban hallottuk a határzárásnál, de csak sokkal később, mikor az indiai oldalról is megnéztük, tudtuk meg, hogy mit jelent. Szóval mikor zinglabázás megy, akkor azt kiabálják, hogy „Éljen, éljen a maoista párt, halál, halál a kormányra!” Bájos, használható az egész világon, csak a párt nevét kell lecserélni. Amúgy a kormánynak „murdaba” van. Nyilván az átírásom rossz, ha valaki beszéli a nepálit legalább anyanyelvi szinten, az majd javítson ki.

A tüntetők szagából egyébként érezhető volt, hogy már napok óta nem fürödtek. Gondolkodtunk is rajta, hogy hova jár ennyi ember például a dolgát végezni. Erre nem kaptunk választ, viszont azt más turistáktól megtudtuk, hogy szépen telik a kórház, mert az emberek nem jutnak tiszta vízhez, élelmiszerhez.

Este még kihasználtuk a két órás nyitva tartást, és vettünk ezt-azt, mert holnap túrázni indulunk. Nem oda, ahova terveztük, de megpróbáljuk. Ehhez kicsit átírtuk a túraengedélyünket, de lehet, hogy még így sem fogják elfogadni. Mindenesetre egy próbát megér. Csak ne kellene gyalog kimenni a városból, sok az a plusz tizenöt kilométer séta még az ezer méter szintemelkedés előtt! De hát ma is letekertük negyven kilométert, meg az előző napokban is napi tizenöt kilométert sétálgattunk, szóval bízunk magunkban.

Vásárlás közben láttuk, hogy egy félőrült európai turista kioszt egy japán nénit, hogy ez az egész cirkusz a maoistákkal miattuk van. A néni csak nézett rá bután, és fogalma sem volt miről beszél. Nyilván a srác kínainak nézte.